Világok harca - a visszafele haladó idő

Mi is az idő? Ha a mi saját, érzékelt világunk az időben „előrefelé” halad, akkor kell lennie valaminek, ami az időben „visszafelé” halad, vagy mozdulatlan. Saját jelen valóságában mindenki érzékelheti az idő pusztító hatását a saját építő szándékával szemben. Mivel optimális esetben mi emberek építünk, legalábbis vágyunk a jobb és a szebb, a pozitív, építő jellegű változás alatt értjük a fejlődést - az időben előre mutató fejlődést.

Csakhogy tételezzük fel, hogy van egy világ, vagy világok sokasága, ami időben visszafelé halad és azt a fajta változást éli meg fejlődésként, amit mi pusztításnak hívunk (tapasztalunk). Az idő, vagyis a téridő valószínűleg nem egy lineáris dolog, azaz nem csak saját irányunk létezik benne és az azzal ellentétes visszafelé mutató vektor. Téridő-vektorok, fejlődési vonalak sokasága keresztezheti egymást egyetlen pontban, a Mostban.

E gondolatmeneten elindulva tehetünk még egy érdekes következtetést. Ha van minimum kettő fejlődési irány, ami a másikkal ellentétes, akkor ami az egyiknek a múlt, az a másiknak a jövő. Ez azért érdekes, mert saját múltunkra általában úgy tekintünk, mint egy változásra képtelen dologra, a jövőre pedig mint a lehetőségek tengerére, melynek gyújtópontja a jelen.

Abban az esetben viszont, ha az idő is a térhez hasonlatos, tehát nem lineáris, akkor a múlt és a jövő is változékonyságát tekintve hasonló, azaz vagy mindkettő változásra képtelen (és mi csupán egyetlen vágányon haladunk előre), vagy valójában végtelen számú vágány létezik, és döntésképességgel bírunk, melyikre lépünk rá. Emellett pedig végtelen számú múlt is létezik, és vagy a kollektív tudat hatása, hogy mind egyre emlékezünk, vagy az emberiség mind egyetlen nagy közös vágányon halad a történelem folyamán, mely mellékvágányokra (ha szabad ilyet írni) oszlik.

Ezek alapján valószínűleg egyénileg mindenkinek egyetlen vágány létezik, és az egyéni múltak sokasága (mint az egyéni jövőké) eltérő. Így kijelenteni, hogy ez vagy az történt ugyanaz, mint kijelenteni, hogy ez vagy az történhetett volna, illetve hogy ez vagy az fog történni. Vagyis minden, ami elménkben lehetőségként létezik, számunkra alternatív valóságként ugyan, de bele van szőve a világ szövetébe. Számunkra a valódi múlt (az a vágány, melyen egyénileg vagy kollektíven végighaladtunk) egyfajta talajt képez, melyből kinő a jövő. Azonban (nézzünk csak bele a történelemkönyvekbe) a valótlan múlt is felfogható valóságként, mivel a valótlan (általunk nem bejárt) múlt is létező.

Ha megfordítjuk a haladásunk irányát, és feltételezzük, hogy a dolgok és formák a jövőben gyökereznek és haladnak a múlt felé (és közben szemünk előtt tarjuk az ezzel ellenkező álláspontot is), egyből értelmet nyer az előbb felállított, ám közel sem teljes egyenlet, miszerint a lehetséges múltak és jövők valósága (számunkra) a jelenen keresztül bontakozik ki, és melyben szinte végtelen haladási irány törekszik a gyarapodásra. Gyarapodásuk közben pedig a többi pusztítására.

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy a gyarapodás nem-e jelenti kizárólag a jelentől való elhatárolódást (a jelen nem elfogadását), azaz a jó és a szép jövőbeli keresését, aminek a hatására tulajdonképpen (egyénileg és kollektíven) végigvágtatunk az idővonalon? Kérdés, hogy az idő pusztító hatása más idővonalak agressziója-e, vagy saját (az időbeli rohanás folytán pusztítóvá vált) életünk következménye? Képzeljük el, hogy az idő is, mint a tér végtelen, és a legtöbb pontján élőlények élnek nyugalomban. Mi történik a földön, amikor egy bivaly megvadul, és sehova se nézve vágtat mindenen keresztül? Természetesen a környék felbolydul, a nyugalom felborul, majd a bivalyt vagy lelövik, vagy a kimerültségtől esik össze. Ez mind térben nagyon jól megfigyelhető, megérthető és feljegyezhető. Időben viszont nem. Az idődimenzió jelentős része számunkra emberek számára nem érzékelhető, ahogyan például a legyek számára sem érthető meg a gyümölcs, a tálca, az asztal, a ház, az emberek, valamint a köpködés összefüggése.

Mai világunkban alapvető reakcióként kezelhetjük a „Jajj, akkor mit lehet ez ellen tenni?” és hasonló megnyilvánulásokat. A labdát visszadobva: nem tettél még eleget? A jobbító szándék sokszor végzetes.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én