Társadalmi elvárások - erkölcs és gyermeki ártatlanság

Az erkölcsi normák meghatározója a társadalom. Ez a kijelentés felveti a kérdést, hogy létezik-e eredendő erkölcs, mely felülemelkedik szokásokon, családokon, vagy akár nemzeteken, és hogy vajon születésünk pillanatától kezdve birtokunkban vannak-e ezek a normák?

Barátnőnk, Wiki szerint az erkölcs olyan társadalmi szokások összessége, melyet az idők folyamán a társadalom hasznosnak ítélt, lehetővé téve a társadalmon belüli jó és rossz megkülönböztetését. Tehát az erkölcs - mint szokások összessége - csakis az adott társadalmon belül érvényes, abból kilépve, vagy azt elhagyva ezek a szokások lényeges változáson eshetnek át, és kell is, hogy változáson essenek át ahhoz, hogy az egyén a társadalmi váltást átvészelje.

Megfigyelve a történelem folyamán a földön kibontakozó különböző kultúrákat - legyenek azok nagyok vagy egészen kicsik -, feltűnhet számunkra azok sokszínűsége és változatossága, valamint az adott kultúra saját erkölcsi rendszeréhez való erős ragaszkodása. A tagolódás folyamata itt is gyökeret vert - ahogyan az élet oly sok eltérő szintjén is. A társadalom vonatkozásában az erkölcs az egyéni tapasztaláshoz hasonlatos, hisz ahogy az egyén tanul múltja történéseiből, és következtetésekre jut általuk, úgy a társadalom is ezt teszi, így az erkölcs a társadalmi tapasztalatok leegyszerűsített formája az egyén számára. Így érthetővé válik az erkölcshöz való társadalmi ragaszkodás, hisz az erkölcs a társadalom múltjának a jelenben élő igazolása/lenyomata.

Mint tudjuk, az egyén a társadalom építőköve, azonban a társadalom az, ami „kitermeli” az egyént és annak erkölcsét. Így az adott kultúra alapvető életfeltétele az, hogy saját erkölcsi normái szerint élő egyéneket teremtsen, akik továbbadva ezeket a normákat fenntartják magát a társadalmat. Az erkölcs tehát emlék, olyan kötelék, mely nem engedi az egyéni szabad akarat széthúzó erői hatására szétesni a nagy egészet.

Felvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyan erkölcsiség, olyan szokásrendszer, ami minden más szokásrendszeren felül áll? A kérdés megválaszolása nem merülhet ki egy igenben vagy egy nemben, ugyanis ez is, és az is. Először is igen, létezik olyan erkölcsiség, mely túl tud emelkedni a földön ismert összes erkölcsiségen, azonban ez a fajta erkölcsiség megérti és elfogadja az összes többi szokásrendszert, és azokból táplálkozik. Másodszor pedig nem, nem lehet azt mondani, hogy „az én erkölcsi rendszerem jobb, mint a többi”, mivel ez azt jelenti, hogy a többi erkölcsi rendszerre alantasabbként, rosszabbként tekintek, tehát nem ismerem el létezésének jogait. Robbantak már ki háborúk e miatt.

Láthatóvá válik, hogy bár a társadalom jelentősen komplexebb szövedék, de az egyénhez hasonlóan működik. Ugyanúgy saját emlékezete van, meglátásai, hitrendszere, szokásai. Mint egyéni szinten, társadalmilag sem megoldás egymás kiirtása, ugyanakkor az erkölcsi rendszerek egymásba oltása, összemosása sem.

Minden, ami a világon létezik, valamilyen viszonyítási rendszerben él. Ahhoz, hogy meg tudjam határozni önmagam, szükségem van legalább egy rajtam kívül létező dologra. Ha én is egyetlen forma lennék, és rajtam kívül is egyetlen forma létezne csupán a mindenségben, önazonosságom attól függne, hogy ki nem vagyok. Nem vagyok a másik forma, tehát én én vagyok. Ám ha a másik formával hasonlatos szeretnék lenni, akkor egyek lennénk. Ez a példa természetesen végtelenül egyszerű, azonban jól szemlélteti a viszonyítási rendszer jelentőségét az ember életében. Ha jól sejtem a legtöbb ember volt már olyan helyzetben az életében, hogy megismert egy másik személyt, majd azt mondta, „nem akarok ilyen lenni”. Vagy épp „ilyen akarok lenni”.

Vessünk csak egy pillantást a ma is jelen levő nagyrészt elszigetelt bennszülött törzsekre, ahol sok esetben 14 évesen már gyermeket szülnek a lányok. Mi, nyugati és felvilágosult kultúránkból mélységesen elutasítjuk ezt a szokást (ami egyébként náluk nem ütközik erkölcsi normákba), ám vegyük észre, ennek a szokásnak valahol máshol (rajtunk kívül, vagy belül) jelen kell lennie ahhoz, hogy mi nemet tudjunk rá mondani. [Félreértés ne essék, nem a gyermekeket ért erőszakot, vagy úgy az általánosságban vett erőszakot értem az előbbiek alatt, egyszerűen azt a szokást és erkölcsiséget, mely a gyermeknemzést 14 éves (vagy akár fiatalabb) kortól engedélyezi.]

Tételezzük fel, hogy saját erkölcsi rendszerünket piedesztálra emelve háborút indítunk az összes többi erkölcsiség ellen majd meg is nyerjük a harcokat... ettől a pillanattól kezdve nem létezik másfajta erkölcsi rendszer, csak a miénk. Azonban éppen az adta erkölcsiségünk önazonosságát, hogy azt tudtuk mondani: „ezek nem vagyunk” és „ezek pedig vagyunk”. Innentől kezdve nem tudjuk majd, mi „nem” akartunk lenni (mivel nincs ellenpélda, nincs élő bizonyíték arra, ami nem kívánatos), így nagy valószínűség szerint éppen azzá válunk majd. Hisz a Létezés a különbözőségre törekszik, ami nincs, az majd kialakul.

A társadalom túlélésének feltétele tehát nem a háború vagy az erőszak (természetesen, ahogy egyéni szinten, úgy a társadalom vonatkozásában is létezik az önvédelem fogalma), sokkal inkább a gyarapodás és a születő nemzedékek társadalmi erkölcsre való oktatása (ami lényegét tekintve nem sulykolás vagy ráerőltetés, hanem ésszerű ok-okozati összefüggések ismertetése).

Az eredendő erkölcsre visszatérve... mi is az az ártatlanság, sokszor már-már bölcsesség, amit a gyermekek szemében látunk, tetteikben érzékelünk? Hozzá kell tennem, hogy az, ami a társadalmakat megdönti nem más, mint az, ami felépíti őket: az egyén. Vagyis az egyéni érdekek és vágyak társadalom/nemzet fölé helyezése. Sokszor egy-egy egyén nem képes, vagy nem hajlandó beilleszkedni egy adott rendszerbe/csoportba (ilyenkor válik áldássá, hogy nem csupán egy rendszer, illetve életfilozófiai vélemény létezik, így az egyén egyszerűen „átigazolhat” egy más csapatba), így léte hibás fogaskerékké válik a szerkezeten belül.

A gyerekekről szólva: ők még függenek a rendszertől/társadalomtól (szüleiktől), és ez ellen a függőség ellen nem tudnak mit tenni, csakis elfogadni, így egyéniségük nem áll a társadalom útjába. Természetesen létezik individuum, létezik egyéni jellem, ami sokszor már gyermekkorban megmutatkozik, azonban az erkölcs lényege éppen az, hogy belső indítatástól (szabad akarattól) hajtva túlemelkedjen az egyénen, illetve az egyéneket valami többé, valami minőségileg fejlettebb létezővé gyúrja, azaz társadalommá.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én