Tanulási zavarok kezelése az iskolában

A másság iskolai kezelésének régi dilemmája az, hogy az átlagosan fejlődőkkel együtt vagy elkülönítve kezeljük, oktassuk és neveljük-e a valamily okból eltérően fejlődő, fejleszthető tanulókat.

 

 

A másság iskolai kezelésének régi dilemmája az, hogy az átlagosan fejlődőkkel együtt vagy elkülönítve kezeljük, oktassuk és neveljük-e a valamily okból eltérően fejlődő, fejleszthető tanulókat.

Az ókori Kínában amikor férjhez ment a faluban egy lány, akkor az volt a szokás, hogy, az apa kiállította a menyegzői asztalt az udvar közepére, rajta sok-sok étel-ital, a falu összes lakosának meghívásával. Mindenkinek, aki eljött, egy korsó bort kellett hoznia magával, amit beleöntöttek a vendégfogadó ház kerítése elé kitett nagy hordóba. Amikor sor került a lakomázásra, ebből a hordóból merített mindenki. Történt egyszer azonban, hogy egy ilyen nagy lakodalom közepette, mikor a bormerítésre került a sor, mindenki megdöbbenten tapasztalta, hogy az bizony víz. A hordóban nincs bor, csak víz. Ugyanis mindenki azt gondolta, hogy az az egy korsó, amit ő visz, olyan jelentéktelen, hogy nem is fog feltűnni, ha vizet önt bele. Hogyan kapcsolódik ez a történet témánk lényegéhez? Úgy, hogy mindenkinek a korsó bora számít. Tehát annak a gyereknek a korsó bora is számít, akit mi tanulási vagy viselkedési zavarral küzdő gyereknek nevezünk. Éppen úgy számít, mint annak a gyereknek a korsó bora, akinek semmilyen feltűnőbb tanulási problémája nem akad, úgymond, semmi bajunk nincs. Vagyis, mindannyiunk korsó bora kell ahhoz, hogy abban a nagy hordóban, majd minőségi és valódi bor legyen.

Ez a történet szeretné érzékeltetni, mennyire fontos, hogy az iskolában mi történik ezekkel a gyerekekkel.

Sokszor halljuk a pedagógusoktól, hogy nem érnek rá foglalkozni a lassabban haladóval, a sérülttel, a másféle módon tanulóval, mert akkor az épekre nem jut elég idő. Sokkal jobban menne a napi ritmus, ha nem volna olyan gyenge képességű ő és ő és ő… Pedig a gyereket önmaga lehetőségein belül olyanná kell tenni, amilyenné lehet - ez az iskola feladata. Csupán kellő szakértelem szükséges ahhoz, hogy lássa az ember, milyen lehetőségek rejlenek a gyermekben. Ezért például nem szerencsés, hogy az iskolák felzárkóztató osztályokat szerveznek. Mihez, kihez zárkózhatunk fel, mi az az etalon, amelyhez felzárkóztatunk, miért pont őket, miért nem mást, vagy hol van ennek a felzárkóztatásnak a plafonja, ki állapítja meg? Eredményesebb lenne, ha egyrészt nem egy elképzelt átlaghoz, mércéhez "igazítanánk" a gyerekeket, hanem önmagukhoz. A lényeg az kellene, hogy legyen, mi az, ami belőle előhívható és építhető. Másrészt a viselkedési vagy tanulási zavarokban vagy mindkettőben szenvedő gyerekekkel való bánásmód kulcsa lehet, hogy a deficitet kerülő úton is megcélozhatjuk. Megkeressük azt, ami jó, és a gyerek saját lehetőségeihez képest próbáljuk kiépíteni a személyiségét, vagy segítünk neki, hogy önmaga építhesse ki a személyiségét a legjobb képességeihez viszonyítva. Ezért talán, azok a felmérések, amelyeket az általános iskola 1. osztálya előtt végzünk, nem méltányosak a hat-hét éves gyerekekkel, mert sokszor azt mutatják fel, hogy mi az, ami hiányzik, és ami miatt nem felel meg ebben az osztályban. Ha nem felel meg, mehet máshová, és már oda jutottunk, hogy az általános tantervű osztályok a pedagógiai hierarchia alján vannak. Erről a témáról csak úgy lenne szabad és érdemes beszélni, hogy a mércét elfelejtjük, csak a gyereket nézzük, aki lehet gyenge képességű, lehet lassabban haladó, mindenféle lehet, de ő a gyerek, akivel a pedagógiának kapcsolata van, ami a kölcsönösséget jelenti pedagógus és gyerek, pedagógia és gyerek között.

 

Napjainkban az integrált, összevont iskolai oktatás és nevelés működik jellemzően. A tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek pedig heti rendszerességgel fejlesztő oktatást tartanak, elkülönítve. Tehát a gyerekek ott ülnek az osztályban, és bizonyos fejlesztő foglalkozásra kiemelik őket. Itt az a probléma, hogy a gyerek kiesik egy nagyon fontos szocializációs közegből, és amíg vele valamilyen különleges foglalkozás, fejlesztés történik, addig elveszíti a fonalat, a kapcsolatot azzal a közeggel, amelyikben élnie kellene.

Pedig nagyon jól lehet differenciált foglalkozást szervezni, ha a pedagógus tudja, hogyan kell ezt csinálni, és milyen eredmények érdekében lehet ezeket a speciális differenciáló eljárásokat alkalmazni a tanítási órán. A nemzetközi tapasztalat az, hogy ha a pedagógus ért ahhoz, hogy mit kell tennie a speciális szükségletű gyerekekkel, akkor az osztályban tudja a legeredményesebben fejleszteni, illetve segíteni őket, hogy építkezni tudjanak belül. Ez azonban nagyon komoly feltételrendszerhez kötött tevékenység. A tárgyi feltételek pénzigényesek, a személyi feltételek még inkább. Nem szerencsés, ha a pedagógusnak semmilyen feltételt nem biztosítunk ehhez a feladathoz, mert ezzel csak azt érjük el, hogy a pedagógus kénytelen úgy magyarázni saját kudarcát, hogy ezekkel a gyerekekkel nem is lehet semmit kezdeni. Pedig ez nem igaz! A feltételrendszert kell megteremteni. Csak nagyon alapos módszertani felkészültség és tantárgyi ismeretek birtokában képes a pedagógus arra, hogy szükség szerint pici egységekre lebontsa a tananyagot. A differenciálás szervezésének az ismerete szükséges ahhoz, hogy a differenciálást úgy oldjuk meg, hogy az osztály egésze profitáljon belőle.

 

Ha a társadalomban a különleges igényű gyerekekkel foglalkozó pedagógusokat elismerik, akkor könnyebb lesz egy iskolának ezeket a feltételeket megteremtenie. A legkiválóbb pedagógusok, akik befogadnak és elfogadnak, és képesek arra, hogy nagyon sokat megtanuljanak a gyerek érdekében a gyerekről és önmagukról, ők csinálják a fejlesztésnek ezt a nagyon speciális és nagyon szép formáját.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én