Szeretve tanulás

Ahogy az emberi gyermek cseperedik, felnőtté válik, egyre határozottabban különülnek el a dolgok, amiket szeret, és amiket nem. Az időben előre haladva a nyitottság (leginkább gyermekekre jellemző tulajdonság) egyre visszább húzódik, helyét pedig a megszokott folyamatok rögzült rutinja váltja fel. Jelenlegi, szakosodásra kihegyezett világunkban ez (mondhatni) természetes.

A szeretetről szóló előző cikkemben kifejtettem, hogy a szeretet tulajdonképpen egy olyasfajta erő, mely összekapcsolja, összetartja a dolgokat. Egy erő, mely párhuzamot vonhat (és ezzel hasonlóságot fedezhet fel) két teljesen különálló létező között.

Elég sok tanulmány készült arról, hogy az ember gyermekkorában a legfogékonyabb a tanulásra, így ezt az állítást nem igen kell bizonygatni. Viszont arról, hogy ez nem fiziológiánk, hanem inkább társadalmi berendezkedésünk és életvitelünk velejárója, kevesen beszélnek. Olyasmiket olvasni és hallani különböző médiákban, hogy az emberi agy ennyi és ennyi éves korig képes erre és erre, illetve hogy egy bizonyos kor után egyfajta „leszállóág” veszi kezdetét. Nem kell mindent elhinni, végiggondolni azonban annál inkább érdemes.

Félretéve az élettant, evezzünk csak szépen az életmódunk vizeire. Ugyanis a gyermekekre jellemző nyitottság és tanulási képesség hosszú-hosszú éveken át megtartható és alkalmazható, ha figyelmet fordítunk önmagunkra - és a szeretetre, mint eszközre. Gyermekkorban az ember rengeteg mindent szeret: a növényeket, állatokat, kavicsokat az utcán, falról lehulló vakolatot, a festék szagát, a labdázást, a hintázást és még sorolhatnánk. A szeretet sokszínűsége adja a nyitottságot, a nyitottságból pedig egyenesen következik a tanulásra való hajlam. Hisz kérdezzük csak meg magunkat, melyek voltak az életben azok a dolgok, amiket a legkönnyebben (szinte a mai értelemben vett tanulás nélkül) sajátítottunk el? Azok, amiket szerettünk, vagy azok, amiket nem?

Természetesen magától értetődő, hogy amit szeret az ember, azt könnyen elsajátítja (most nem foglalkozok a megfelelési vágyakból következő tehetség nélküli próbálkozásokkal, mivel különbséget teszek a cselekvés szeretete és a között, ha meg „szeretnénk” felelni valakinek valamilyen téren). A szeretet pedig kapcsolódási pontokat keres - és talál - az életben, így akarva akaratlanul tanul az ember. Példának okáért teszem azt, főhősünk, nevezzük Bélának, szereti a zenét. Szereti a ritmust, szereti a mozgást. Szülei valamiféle mennyei sugallatok folytán zeneiskolába íratják, de nem zongorázni (hiába is volt ez gyermekkori vágyuk), hanem dobolni. A gyermek szeretetéből adódóan megtanulja a gyakorlatot, a gyakorlathoz tartozó elméletet, és mindenek előtt megismerkedik magával a hangszerrel is. Érdeklődése Szeretete folytán beleveti magát magának a hangszernek a készítési módjaiba, majd ez az ismeret továbbvezeti a dobok anyagának tanulmányozásához. Az anyagismeret felettébb szerteágazó tudomány, a hangok tekintetében pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mit választunk. Ezt a sort lehet folytatni a végtelenségig. És nem csak zenével lehet kezdeni... írhattam volna festészetet is, legyen az művészi oldal, vagy nagyon is „praktikus” szobafestés. A szeretet megtalálja a maga kapcsolódási pontjait és újabb és újabb ismeretekkel bővíti az embert... ám csak akkor, ha engedik.

A tanulási folyamat akkor tud a leghatékonyabb lenni, ha a megtanulni (megtanítani) kívánt anyag a lehető legerősebben kapcsolódik a tanuló által megszeretett témákhoz. Nehéz úgy erről a témáról írni, hogy ne menjen át az aktuális társadalmi rendszer szapulásába a dolog. Így hát felejtsük el a rendszert, felejtsük el a kialakult képzeteket és összpontosítsunk a lényegre:

A teljesen különálló dolgok, amiket szeretünk, általunk és bennünk olvadnak össze egységgé, így hát a szeretet az, ami tanít. Gondoljunk csak arra, hogy az iskolapadban a jó tanuló a jó jegyet szereti, vágyik rá, meg akarja szerezni (különböző indíttatásokból), a szeretete így nem a konkrét ismeretre irányul, hanem az érdemjegyre. A való életben pedig, ahol nincsenek osztályzatok, ahol a tehetség mércéje a végzett munkához való hozzáállás, ott bizony az előzőektől nagyon eltérő közegbe kerül az emberünk. Itt jól elkülönül a foglalkozás és a hivatás fogalombeli különbsége. Akiknek hivatása van, azok a végzett munkát szeretik, lételemüknek érzik, akiknek viszont foglalkozása, azok maximum a jövedelemben találhatnak örömet, magában a munkában nem.

Olyan világban élünk, ahol bizony szükségünk lehet olyan tapasztalatok elsajátítására is, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül hozzánk, illetve nincs kapcsolat a megtanulni kívánt dolog és az eddig megszeretett dolgaink között. Feltesszük hát a kérdést: mit lehet tenni ilyenkor? Ha nem akarunk felesleges szenvedést, véget nem érő birkózást a tananyaggal, a lehető legközvetlenebb módon kapcsoljuk azt hozzá a már megtanult/megszeretett dolgainkhoz. Tegyük fel, hogy szeretünk valamilyen sportot, illetve hogy nyelvet akarunk tanulni, de a nyelvtan és a szavak tanulása nehezünkre esik. Jó kezdet lehet, ha sportcikkeket kezdünk fordítani az adott nyelven, kiszótározni a sporthoz kapcsolódó kifejezéseket. Sport közben elkezdhetünk idegen nyelvű utasításokat használni, stb. Egyszerű, és alkalmazható példa. Természetesen nem csodaszer, de talán eléggé jól szemlélteti a nyitottság, a szeretet és a tanulás összefüggéseit ahhoz, hogy néhány olvasót gondolkozásra késztessen.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én