Párhuzamos valóságok - egyszerű matematika

A párhuzamos valóságok léte, vagy nemléte manapság nagyon izgatja az emberi elmét. Találkozhatunk e témával a filmekben, könyvekben, de a mindennapok átlagosnak mondható beszélgetéseiben is. A beszélgetések általában ugyanazon téma körül forognak: léteznek-e valójában ezek a párhuzamos valóságok?

Előző cikkeim egyikében már súroltam a témát, vagyis a térdimenziók alapvető elméletét, azonban az említett cikk tárgya inkább az emberi érzékelés volt, mintsem a párhuzamos valóságok keresése. Azonban - mint a jó építőkockáknál - itt is az egyik a másikra épül, így bátorkodom ismételni önmagam (természetesen csak nagy vonalakban).

Vessük csak pillantásunkat először is a nulladik dimenzióra. A nulladik dimenzió egyetlen, kiterjedés nélküli pont. Se magassága, se mélysége, se hossza. Ez az a pont, ahol utazásunk kezdetét veszi. Amíg e pont egyedül lebeg a semmiben, szó sem lehet első dimenzióról, azonban mihelyst megjelenik egy másik, ugyanilyen pont, már megtehetjük az első lépést a viszonyítás országútján. Az első dimenzió tulajdonképpen egy egyenes, mely meghatározásához legalább kettő pontra van szükségünk, ám maga az egyenes végtelen számú pontból (és pontok alkotta szakaszból) áll. Az egyenes maga az első dimenzió, a rajta (vagy benne) elhelyezkedő pontok pedig az alkotói. Hogy a második dimenziót megtaláljuk, legalább kettő eltérő egyenesre van szükségünk (vagy három pontra), melyek egy síkban helyezkednek el (elképzelhetünk nem egy síkban elhelyezkedő egyenesek alkotta síkot is, ám ez már görbült sík, aminek a lelki szemeink elé idézése több képzelőerőt igényel, mint az "egyszerű" síkoké, ezért most maradjunk az utóbbiaknál). Tehát egy sík meghatározásához legalább két egyenesre van szükségünk, azonban a létrejövő síkot végtelen számú egyenes (és szakaszok határolta síkidom) alkotja. A teret is ugyanezen folyamat révén vázoljuk fel, tehát minimum két eltérő síkkal (vagy három egyenessel) létrehozzuk a harmadik dimenziót, melyben azonban végtelen számú sík (és síkok határolta tárgy) létezik.

Az előbbiekből logikusan következhetne a negyedik dimenzió, ám mielőtt erre rátérnénk, tisztáznunk kell, hogy itt térdimenzióról és nem az időről, vagy felsőbb világokról lesz szó. Mi emberek képesek vagyunk érzékelni a síkot, képesek vagyunk fogalmat alkotni a térről, azonban a negyedik dimenziót már-már nevetségesen az időnek kiáltjuk ki. Pedig csekély logikával is megállapítható, hogy a negyedik dimenzió létének a párhuzamos valóságok, vagyis az egymás "mellett" létező térdimenziók az alapja.

Nézzük csak meg alaposabban... ugyanúgy, ahogy egy harmadik dimenzióbeli testet (pl. kockát) második dimenzióbeli testek (négyzetek) határolnak, egy második dimenzióbeli testet pedig első dimenzióbeli testek (vonalak), így a negyedik dimenzióbeli "testeket" egyszerűen harmadik dimenzióbeli testek határolják. Ebből az következik, hogy a negyedik dimenzióhoz (a fizikusok jelenleg 10-12 dimenzió létét feltételezik) egyszerűen elengedhetetlen az, hogy teljesen különböző minőségű terekben teljesen különböző minőségű tárgyak létezzenek.

Vagyis ahogyan a kockát sem hat, ugyanabban a síkban létező négyzet határolja, úgy a negyedik dimenzióbeli testeket sem ugyanabban a térben létező tárgyak határolják. A mi terünk, azaz a harmadik dimenzió, melyről képet alkotunk, csupán egyetlenegy harmadik dimenziós tér a harmadik dimenziós terek tengerében. A párhuzamos valóságok léte tehát nem fantazmagória, vagy elmeszülemény, egyszerűen a dimenzióelmélet szerves része, a negyedik dimenzió alapja.

A fentieket figyelembe véve érdemes elgondolkozni azon, hogy ez az elmélet milyen gyakorlati vonatkozásokkal jár. Ugyanis a párhuzamos valóságok léte azt feltételezi, hogy saját terünk és a benne létező tárgyak, emberek, állatok, stb. ugyanolyan szerves egységet képeznek más terekkel és benne létező élőlényekkel, mint az említett kocka hat, különálló síkon elhelyezkedő oldala. Így egészen más megvilágításba kerül a lélek, a szellem és a tudat kérdésköre. Egy kicsit tovább menve, magunk elé képzelve a Rubik-kockát, és annak állandóan síkról-síkra mozgó kis négyzeteit, felmerülhet a párhuzamos valóságok közötti átjárás kérdése.

A fenti elmélet buktatói között szerepel a tény, hogy nincs tudomásunk csupán egy, vagy kétdimenziós életformákról. Jelen felfogásunk szerint az élet maga is több dimenziós, tehát mindenképpen túlmutat a harmadik dimenzión. Mi emberi lények viszont csak kevés dimenziónak vagyunk tudatában, és felfogásunk az Életről, és magáról az Élet fogalmáról meglehetősen korlátolt. Ergo attól, hogy nem tudunk csupán kétdimenziós életformák létezéséről, még egyáltalán nem biztos, hogy nincs olyan életforma, mely ilyennek véli önmagát.

Mindemellett feltehetünk még egynéhány kérdést: nevezhetjük-e a különálló égitesteket, naprendszereket, galaxisokat, univerzumokat elhatárolt térdimenzióknak, melyek együtt alkotják a negyedik dimenziót? A matematika hiperkockája [miszerint egy n dimenziós testet rá merőleges irányban eltolva egy n+1 dimenziós testet (kockát) kapunk] megállja-e a helyét a fentiek függvényében? Az első kérdésre a válasz: nem. Az általunk érzékelt háromdimenziós alakzatok (égitestek, naprendszerek, galaxisok, univerzumok) egyazon (általunk érzékelt) térben vannak jelen, így összességében is csupán a térnek egy "nagyobb" szeletét képezik. Még a mi univerzumunkon (mely felfogható egy jól elhatárolt egységnek) túl létező más univerzumok - melyek halmaza buborékszerűen tapad egymáshoz - sem nevezhetők párhozamos valóságoknak, mivel egyazon harmadik dimenzióban léteznek. (Természetesen ahogyan a kétdimenziós síkok, úgy a háromdimenziós terek is kapcsolatban vannak egymással.)

A második kérdésre a válasz összetettebb. Mivel ez azt feltételezi, hogy az n dimenziós kockákat n-1 dimenziós kockák eltolásával kapjuk meg, fontos szerepet játszik benne a mozgás. Vagyis a változás, az idő. Azonban egy háromdimenziós tárgy változás (eltolás) nélkül is háromdimenziós marad, nem esik vissza a második dimenzióba, így maga a testek eltolása, és úgy általában az egyenletbe bevezetett mozgás változója csupán a többdimenziósság illúzióját adja meg. Ugyanis a változás, vagyis az idő önmagában nem térdimenzió, így az általa szemléltetett (n dimenziós) tér (vagy test) csakis a mozgástól függ.

Természetesen a másik irányból (filozofikus irányból) szemlélve a kérdést egészen más választ kapunk. Ugyanis amennyiben a változás/mozgás maga nem térdimenzió, akkor micsoda? És mégis mi tartja fenn az n dimenziós teret, ha a változás szerepét kilőjük? Mozgás nélkül még nem tudtunk vizsgálni semmit. Maga az elmélkedés/vizsgálódás is mozgást feltételez, így mindig lesz ami mozog, ami változik. Vagy a szemlélő, vagy a szemlélt. Ebben az irányban elindulva eljuthatunk addig a feltevésig, miszerint az egész többdimenziós világmindenségben csupán egyetlen nulldimenziós pont létezik, és annak mozgása, és e kettő hozza létre azt a sokdimenziós teret, amit magunk körül érzékelünk.

Összegezve: a párhuzamos világok - de legalábbis a párhuzamos térdimenziók - valósága az alapvető matematikának hála megalapozott, ám viszonyrendszerünk korlátoltsága és széttagoltsága okán még mindig jelentős fehér foltok vannak mind egyéni, mind kollektív tudatosságunkban, így a párhuzamos világok élményszintű megtapasztalása még várat magára.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én