A Humor filozófiája

Mitől vicces ami vicces? Meglepő módon Freud elmélete a humorról, a Coloradói Egyetem pszichoanalitikusainak a véleménye és a modern humor-felfogás szoros szálakkal kötődnek Michael Talbot Holografikus Univerzum elméletéhez, illetve a legnagyobbrészt az indai Védákból ránk maradt teremtésteóriához, vagy Istenképhez.

Talán itt az elején még úgymond "húzós" lenne a vicc lényege és a Védák között fennálló kapcsolatot elemezni, így kezdjük inkább a mai modern Holografikus Univerzum elméletének rövid ismertetésével.

Először is mi a hologram? A hologram szó szerint "teljes-egész kép, vagy írás". A holográfia segítségével ugyanis sokkal több információkat lehet eltárolni, mint amit az írás, vagy a fényképezés, de még a filmrögzítés is lehetővé tesz. Ha ma hologramokról van szó, az átlag ember háromdimenziós képekre gondol, és részben igaza is van. A holográfia segítségével egy tárgyról olyan "filmet" készíthetünk, mely segítségével kivetíthetjük a térbe a tárgy holografikus képét. E film érdekessége, hogy rajta semmiféle felismerhető mintát nem érzékelünk, rajta csupán a rögzítési eljárás során keletkező hullám interferencia-mintát látjuk. Egy másik érdekesség, hogy ha a tárgyról készített eredeti filmet félbe vágjuk, és csupán az egyik feléből próbáljuk meg kivetíteni a képet, nem a rögzített tárgy félbevágott képe jelenik meg előttünk, hanem az egész tárgy képe, csupán feleakkorában, azaz rosszabb minőségben. Ezt a félbevágós eljárást akármeddig ismételhetjük, a tárgy képe minden alkalommal kivetíthető, viszont a kép minősége egyre romlik.

Tehát egy hologram legapróbb részlete is tartalmazza az egész képet. Ugyanakkor a legapróbb részlet is csak imitációja az egész képnek, ahogyan az egész kép is csak imitációja a rögzített tárgynak. Michael Talbot ennél is tovább ment. Feltette a kérdést: ha a hologram egy kis részlete csak imitációja az egész hologramnak, és az egész hologram csak imitációja a tárgynak, lehetséges-e, hogy a tárgy is csupán imitációja valami másnak? Elmélete szerint az egész fizikális Világegyetemünk csupán egy hologram, a kérdés már csak az: minek a hologramja?

Ez ugye nem is áll olyan messze az indiai Védák tanításához, miszerint az anyagi világ csupán maja - káprázat?

"A vicc hallgatójában feszültség keletkezik (amely feszültség valójában a saját elfojtásainak megjelenése), és ez a feszültség oldódik fel a csattanóval, amikor az elfojtott tartalom a tudattalanból ismét a tudatba kerül."

"A Coloradói Egyetem pszichoanalitikusai szerint viszont a humor a világ normális működésének ártalmatlan megsértéséből fakad."

"A vicc mindig rendszert alkot. [...] A poén kimondásával minden esetben ez a felépített a rendszer sérül meg. A viccek sokfélesége a sérülés okának sokféleségében rejlik."

Wikipédia - Vicc

Ha a Védákat vesszük szemügyre, illetve az általuk őrzött Hagyományt - ahogy Hamvas Béla fogalmaz -, akkor visszahaladva a tér és az idő kezdetére azt találjuk, hogy kezdetben minden Egy volt. Olyan értelemben volt minden egy, hogy egyetlen létező létezett, nem volt kint és bent, fent és lent, értelmetlen lett volna abban az időben pontokról, vonalakról, térről és időről beszélni, de még beszélni is, ugyanis minden információ egy helyen, egy időben létezett. Ezt az állapotot nevezi Hamvas Béla Létnek, és ezt nevezik a Védák Teremtőnek. Ebbe az állapotba akarnak a keleti szent emberek visszatérni, maguk mögött hagyva az élet káprázatát.

Most feltehetjük a kérdés: ez mind szép és jó, de hogy jön mindez a vicc témaköréhez? A kérdés megválaszolásához előbb fel kell vázolnunk a teremtés folyamatát - illetve a buddhisták célkitűzéseit. A tanítások szerint a teremtés pillanatában az Örökké Létező Egy - a Teremtő - részekre osztotta önmagát. Az indíttatása még a Védákban is kérdéses, vannak olyan ősi feljegyzések, miszerint egyszerűen "magányos volt".

Node... ez a részekre osztódás nem változtatta meg a Lét alapvető természetét, vagyis még ekkor is minden Egy volt. Ez az egység azonban már nem abban nyilvánult meg, hogy a Lét úgy tekintett önmagára, mint egyre, hanem abban, hogy a megalkotott részek teljes tudatában voltak annak, hogy ők egyek, és hogy szétosztottságuk csak amolyan hóbort - vicc -, vagyis maja - káprázat. A teremtésbeli bukás ott kezdődött, mikor a részek egyike elkezdte komolyan venni önmagát.

A vicc alapvető természete - a Holografikus Univerzum és a Védák tükrében - az, hogy nem veszi komolyan azt, amit komolyan kellene venni, és komolyan veszi azt, amit nem kellene - így mutatva rá a társadalom (a mindenkori rendszer) és az individuális Én illuzórikus voltára.

A Kelet szerzetesei is ezt teszik: nem veszik komolyan azt, amit szerintünk (a Nyugat szerint) komolyan kellene. Jó példa erre az egykori LSD kutatások egy kis részlete. A korai LSD kísérletek arra irányultak, hogy vajon mennyire és milyen módon tágítja, vagy változtatja meg a tudatot és az érzékelést a szer. Az egyik legfigyelemreméltóbb beszámoló Richard Alpert-ről szól:

"Számos, a drog kipróbálására hajlandó jelentkezőt talált, és érdekes módon különböző visszajelzéseket kapott. Egy pandit (bölcs) azt mondta neki, hogy jó, de nem olyan jó, mint a meditáció. Egy másik, egy tibeti láma arra panaszkodott, hogy csak megfájdult tőle a feje. Azonban az Alpertet leginkább megdöbbentő visszajelzés egy összetöpörödött kis szentembertől jött, aki a Himalája előhegységében élt. Mivel a férfi már hatvanon felül volt, Alpert először egy ötven és hetvenöt mikrogramm közti gyengéd adagot szeretett volna beadni. De a férfi sokkal nagyobb érdeklődést mutatott az Alpert által hozott egyik 305 mikrogrammos tabletta iránt, ez pedig egy viszonylag jókora adag. Vonakodva Alpert átnyújtott egyet e tabletták közül, de férfi még mindig nem volt megelégedve. Csillogó szemekkel kért még egyet, majd még egyet, és összesen 915 mikrogramm LSD-t tett a nyelvére, és nyelt le, ez pedig bármilyen mérce szerint igen kemény adag (összehasonlításképp az átlag adag, amit Gróf használt a kísérleteiben 200 mikrogramm körül volt). Alpert megdöbbenve, figyelmesen szemlélte, arra számítva, hogy a férfi elkezdi lóbálni a kezeit, és szirénaként sikoltozni, de e helyett úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. A nap hátralévő részében nem változott a viselkedése, ugyanolyan derűs és nyugodt maradt, mint mindig, leszámítva a néha Alpert-re vetett csillogó tekintetet. Úgy tűnt, az LSD csekély vagy egyáltalán semmilyen hatással nem volt rá. Alpertet annyira megrázta ez a tapasztalat, hogy felhagyott az LSD-vel, Ram Dass-ra változtatta a nevét, és áttért a miszticizmusra."

Michael Talbot - Holografikus Univerzum

A vicc önmagában az élet kicsúfolása - hisz bármire irányulhat. Jóra, rosszra, szépre, csúnyára, lényege ugyanaz: megrendíteni a fennálló rendszert, az énképet, a világszemléletet. És e mozgás, e megrendítés az, mely során a nevetés öröme felszabadul, mert egyetlen szűk pillanatra bevillan a Lét valós képe: minden emberi fogalom, kép, vélemény, tudás megrendíthető és lerombolható. Ami pedig marad, az a Lét egysége, a Valóság.

A nevetés a legjobb csodaszer, szokták mondani. Nevetéssel el lehet venni a sérelmek élét, viszálykodó feleket lehet kibékíteni, és könnyebb, boldogabb életet lehet élni. A humor alapvető tanítása pedig: nem komolyan venni. Leginkább önmagunkat - félelmeinket nem komolyan venni. Hisz minden maja, vagyis káprázat - a káprázatok tengerében pedig mi lehet felemelőbb, mint a nevetés?

loading...

Lángpallos - a Főnix születése

A tűz, a fény, a hő. Születés vagy pusztulás? Miért volt oly nagy szerepe a tűznek az ősi kultúrákban? Mi volt az a lelki gyakorlat, vagy rítus, ami ilyen magasra emelte az elemeket, azok közül is a tüzet?

Kezdjük talán azzal, hogy ahogy a tűz, a víz, a levegő és a föld, a spirituális életben az égés is egyfajta hasonlat, melyen keresztül mélyebb tapasztalatokat szerezhetünk a "spiritualitás" gyakorlatáról. És ha nemcsak érteni, hanem át is akarjuk élni a hasonlat lényegét (és a gyakorlatét), ahhoz ebben az esetben elengedhetetlen egy kis "előtanulmány". Nem kell megijedni, szűkös kereteink miatt igyekszem érthetően és tömören összefoglalni a lényeget, bár e téma könyvtárnyi irodalommal rendelkezik.

Ha lángpallosról esik szó, a köztudatban valamiféle igazságos pusztítás képe lebeg, ha pedig a Főnixről, akkor az újjászületésé. [...] Komoly téma ez, ám kénytelen vagyok mélyebb magyarázat nélkül információkat közölni (a cikk terjedelmére való tekintettel) feltételezve azt, hogy az érdeklődők egyrészt utána olvasnak, másrészt a mindennapok gyakorlatán keresztül igazolják (vagy pontosítják) a leírtakat. (Természetesen e cikk - az eddigiekhez hasonlóan - tartalmaz különféle hivatkozásokat, melyek a téma kiegészítését tartják szem előtt.) Bár megjegyzem, akármilyen könyvben olvasott akármilyen magyarázat a témával (tűz, lélek, lét, létezés, örökkévalóság) kapcsolatban csupán útjelzőként szolgálhat, így érdemes nem leragadni a magyarázatok útvesztőjében, hanem szemünket a gyakorlati megtapasztalás felé fordítani.

Először is: mi emberek ebben a földi életben úgy gondoljuk, hogy ez az anyagi valóság a kiindulópont, a kezdet. Ebből az anyagi valóságból nő ki lelkünk és szellemünk, és ezt az anyagi valóságot tekintjük önvalónknak. Hiába vagyunk spirituálisan nyitottak, nagy többségünk mondott hitével ellentétben még mindig az előbb felvázolt tévképzetben él. Hiába fogadunk el egy Teremtő erőt, hiába gondolkodunk szellemről vagy lélekről, ha nincs meg az a gyakorlati tapasztalat, mely valósággá teszi ezt számunkra. A gyakorlat neve: Hit. Előző cikkeim egyikében már szót ejtettem róla. Most legyen elég annyi, hogy a hit (mint a legtöbb fogalom, ez is megszenvedte a korok viharait) a legbenső közvetlen kapcsolatunk azzal a Léttel, mely Létnek e földi élet egyszerű tükörképe csupán. Nevezik hitnek, nevezik éberségnek, nevezik szeretetnek. Nem a szavak a fontosak, nem a betűk egymásutánisága, hanem a mögöttük meghúzódó tapasztalat és tartalom.

Minden Egy. Minden emberi és nem emberi létező egy kicsiny része a kezdeti Egésznek, melyet nevezhetünk Teremtőnek is. Lényünk valós magva elválaszthatatlan a Teremtőtől. Anyagi világunk, részekre tagolt gondolataink és érzelmeink azok, melyek elhatárolják önmagától e Teremtőt. Az emberi élet értelme - mondhatni célja - az újbóli Egység megtalálása. A harmónián, és nem a centralizáltságon alapuló Egység megtalálása. Nem arról van szó, hogy egyetlen zászló alatt kell egyesítenünk az embereket, hanem arról, hogy a meglévő zászlók harmóniában - szerves Egységet alkotva - éljenek egymás mellett.

Ennek a Harmóniának, ennek az Egységnek a megpillantása és éberen szem előtt tartása a Hit. A Szeretet. Erre vágyunk mind. Erre vágyik a gyilkos és erre a megváltó. Azonban míg a gyilkos egészen kis hitet és szeretetet birtokol (szeretetet afelé, amiért tettét megcselekedte), addig a megváltó felfoghatatlanul hatalmasat - nincs olyan leírható, vagy megfogalmazható létező, amit a megváltó ne szeretne. (Természetesen a megváltó és a gyilkos megnevezések ebben a szövegkörnyezetben csupán allegóriák.)

Az elemekhez visszatérve: figyeljük meg, hogy minden elem "szétválaszt". A földben alulra kerülnek a durvább, felülre a finomabb részek, ahogy a vízben és a levegőben is. A tűz azért más, mert általa szétválasztódik az anyagi (vagyis a halandó) és a metafizikai (vagyis a halhatatlan) rész. Az égés ezt szimbolizálja - egész szemléletesen tárja szemünk elé - anyagi valóságunkban: az égés során fény és hő (energia) keletkezik, és salakanyag marad vissza. Ebből a meglátásból ered számos történeti temetkezési szokás, melyek során az elhunytat elégetik: halhatatlan része felszáll az egekig, halandó része pedig elsüllyed. Hogy ez valóban így van-e, az természetesen kérdéses, de hajlok afelé, hogy az utóbbi szokás egy egészen másfajta tapasztalatból táplálkozott (táplálkozik).

Számos vallás, hagyomány, leírás vonatkozik arra, hogy jelen földi (anyagi) világunk volt a Teremtésnek nevezett folyamat csúcspontja. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ez a világ a teremtés "ékköve", hanem úgy, hogy ez lett megteremtve utoljára, és itt szakadt meg a Teremtés folyamata. Tudnunk kell, hogy a világok sokasága egyfajta másolási, vagy tükrözési folyamat során jött létre. E folyamat fő jellegzetessége, hogy minden későbbi világ az előtte lévőnek csupán másolata, vagy tükörképe, azaz minden világ az előzőt igyekszik "majmolni" - így minden élet az életek ideáját, a Létet igyekszik megteremteni saját magán belül. A Létet, melyben minden örökkévaló volt, melyben nem volt szenvedés, és sorolhatnánk. Ergo saját anyagi világunk a Lét (avagy a teremtő) torz tükörképe csupán. Azért torz, mert homályos számunkra, hogy mit is kellene visszatükröznünk. Homályos az eredet, így amit a tükörben látunk: zavaros, már-már súrolja a legmélyebb őrület határát.

Amennyiben az anyagi világ az előtte lévőktől függ - hisz ezek kötik össze a Léttel - evidens, hogy az előtte lévő világok erőteljes befolyást gyakorolnak rá. Esetünkben ez éppannyira áldás, mint amennyire átok. [...] Az anyagi világ előtt a gondolatok és az érzelmek világa terül el. [...] Amennyiben képesek vagyunk gondolataink és érzelmeink éber irányítására, úgy az testi egészség nem cél, melyet kínkeserves munkával tudunk csak elérni, hanem egyszerű állapot. Az anyagi test ugyanúgy majmolja az érzelmi testet, ahogy az anyagi világ az érzelmek világát. (Itt kell megjegyeznem, hogy az érzelmek világáról következtetéseket levonni anyagi felfogással olyan, mintha egy mondatnyi leírásból akarnánk képet alkotni a Föld domborzatáról.)

Figyeljük meg, hogy először a gondolatok és az érzelmek "megkövesedése" következik be az emberi élet során, és nagyrész csak utána következnek a különböző testi gondok, melyek csakúgy "megkövesedésnek" írhatóak le, vagyis olyan állapotnak, mely megpróbál változatlan maradni egy állandóan változó világban. A változás elkerülhetetlen és szükségszerű, a teremtett élet e változáson keresztül tud csak megnyilvánulni, így nem változni annyi, mint késleltetni a születés bekövetkeztét. Az emberi ésszel mért változatlanságot nem tűri az élet, hisz az nem más, mint puszta önzőség.

A tűz és az égés pedig nem más, mint a változás szimbóluma - és megtestesítője. Az égés során az élethez szükséges energia keletkezik, a salakanyagból pedig, ami visszamarad, új élet sarjad. Ugyanez játszódik le a testben - vagyis a test ugyanezen lelki folyamatot tükrözi vissza. Ahogy az anyagi világban léteznek formák, melyek táplálékul szolgálnak, úgy a lélek világában is léteznek formák, ezeket nevezzük érzelmeknek és vágyaknak. Az ember lelkét célzó gyógyászat már régen felismerte, hogy rengeteg fizikai elváltozást lelki trauma idéz elő - ez sem új keletű dolog. [...] Egy-egy érzelem - mely éppúgy lehet félelem és vágyódás - alapjaiban meg tudja határozni az ember életét. Egészségessé tudja tenni, és meg is tudja betegíteni. Minden dolgok szeretete állandó változásra sarkall, az elzárkózás pedig ugyanazt a hatást váltja ki, mint a függőség... az egyik egyetlen dologtól határolódik el, a másik a kiválasztott egyen kívül mindentől.

Meditációban az ember néhány pillanatra feladja az egóját, az egész eltűnik, nem számít, nincs, nem valós. Ez az üresség az a pont, melyben az elme elkezd kutakodni, és félelemmel vegyes zavarral tekint szét: nem érti hova tűnt minden. Azonban ebben az "űrben" korántsem arról van szó, hogy minden eltűnt, hanem arról, hogy az ismert dolgok tűntek el. Ebben az ürességnek vélt csendben kell ébernek maradnunk, nem keresnünk (mert keresés közben mindig egy ismert dolog lebeg szemünk előtt), egyszerűen csak figyelnünk - és a Lét kitárulkozik előttünk.

A címben szereplő lángpallos az a tudati eszköz, mellyel saját kezünkbe vehetjük sorsunkat. Érzelmeink, lelkületeink, felfogásunk megkövültségének mértékétől függően kíván állandó, vagy időszakos munkát. Az újjászülető főnix pedig az az entitás, melyről példát vehetünk. [...] Az előbbiekben felvázoltam, hogy a test tulajdonképpen érzelmeink és gondolataink állapotának tükörképe. [...] Kortól függetlenül mindenki egészséges akar lenni, ez az egészség azonban szöges ellentétben áll a manapság vágyott sziklaszilárd és változatlan egészséggel. Az egészség nem lehet csupán testi, nem lehet csupán lelki, sem szellemi - az egészség az a fajta változékony energiaáramlás, amit megpillantottak "látóink", táltosaink, sámánjaink, és megpillantottak kvantumfizikusaink. Az egészség az a mindent magába foglaló rendszer, melynek minden egyes apró része harmóniában van az összes többivel. És mint fentebb írtam, az emberi élet értelme e harmónia megteremtése.

A gyógyuláshoz először is ébernek kell lennünk - azaz fel kell ismernünk, hogy nem csak testi, de metafizikai szinten is jelentkezik a "megkövesedés". Esetleg rájöhetünk, hogy egy-egy torokfájás előtt bizony összevesztünk valakivel, vagy gerincproblémáink hátterében családi kapcsolataink állnak, és a többi. A második lépés az, hogy valóban rátaláljunk, melyek azok az érzelmeink, amik leginkább hátráltatnak bennünket. Mik azok az érzések vagy gondolatok, amik annyira berögzültek, hogy már észre sem vesszük őket. Ezekkel általában az a gond, hogy önmagunkat velük azonosítjuk. És önmagától az ember nem szívesen válik meg.

A harmadik lépés a tűzzel való "meditációs" gyakorlat. Megkövült vágyainkat egyszerűen el kell égetnünk. Üljünk le és teremtsünk csendet, nyugalmat magunk körül. Érdemes reggel és este elvégezni a gyakorlatot. A meditációs csendben idézzük magunk elé azt az érzelmet, melyet fel akarunk számolni - nemcsak látnunk kell a hatást, amit életünkben előidézett, de intenzíven éreznünk is kell az érzelmet, a vágyat vagy félelmet. A meglévő érzelmi töltet elégetésekor több dologra kell figyelnünk. Magára az égésre, a létrejövő fényre és a visszamaradó hamura (salakanyagra). Csakúgy mint az érzelmet, a fényt is éreznünk kell - és itt lép be a gyakorlatba az információhalmaz, amit a cikk elejétől kezdve ismertettem: a létrejövő fényt éreznünk kell mint szeretetet, mint intenzív Hitet. Éreznünk kell, hogy mindent áthat, és ebből az érzésből kell töltekeznünk az "égetés" során. A felszabaduló fény és energia eddig is ott volt, viszont felesleges és káros vágyakba zárva, innentől kezdve viszont azokat a részeinket élteti, melyeket az adott pillanatban fontosnak találunk - az újjászületés megkezdődött. A hátramaradó hamut viszont el kell engednünk. Jó szívvel, harag nélkül, annak a tudatában, hogy belőle új dolgok születnek majd. [...]

Tudnunk kell, hogy e gyakorlat nem várt hatásokat is eredményezhet életünkben. Így leginkább az ébredést keresőknek ajánlom. Sosem tudhatjuk mit hoz a holnap, így egy adott cél (testi egészség) érdekében belefogni annyi, mint a változáson keresztül megpróbálni elérni a változatlanságot - ez az út bukással végződik. Viszont aki kapcsolatot teremt a Léttel, és életébe harmóniát szándékozik vinni - mely egybecseng a lét természetével -, annak hasznosak lehetnek a fentebb leírtak. [...] Alapjaiban e gyakorlat egyfajta lelki emésztés. Lelki tápanyagaink feldolgozását, energiává alakítását és feldolgozását, a maradék elszállítását szolgálja. Azonban hogy saját magunk meg tudjuk állapítani mi az, ami táplálék és mi az, ami nem, ahhoz olyan ismeret és lelkület szükséges, ami túlmutat a mai anyagközpontúságon. [...] Az érzelmeket, melyeket el akarunk emészteni a  tűzzel, először magunkévá kell tennünk. Át kell élnünk minden rezdülésüket, legyen az szenvedés vagy gyönyör. Csak ezek után - hogy fel ne halmozódjanak - használhatjuk fel az emésztés által kibontakozó energiákat.

Ez az emésztési folyamat kezdetben nem saját önös énünk táplálását szolgálta - akár testi, akár lelki emésztésről, égetésről, tűzről volt szó -, hanem az anyagbeli/formabeli/illúzióbeli fény (az alkimisták aranya) elválasztását a salaktól. Így az emésztés, az égetés az isteni eszencia elválasztását szolgálta az alacsonyabb matériától - mely egy fejlődési folyamatnak fogható fel, és célja nem az Én, az Ego építése, hanem az Élet nemesítése volt

loading...

A Hit - legbenső közvetlenségünk

A hit a vallások és azokon túl a mélyebb metafizika alapja - szokták mondani. Ez az állítás a mai ember számára zavarosnak tűnhet, mert ezeréves vallási dogmáink elferdítették a hit fogalmát. E cikk a valós hit keresése szellemében íródik - és annak reményében, hogy rátalálunk arra, ami elveszett.

Hitünk nem egyenlő vágyainkkal vagy félelmeinkkel, mégis legtöbbünk akkor mondja, hogy "elhiszem ezt", vagy "elhiszem azt", amikor vágyik az adott dologra, avagy fél valamitől. Példának okáért: "Elhiszem, hogy pozitív gondolkodással jobbá tudom tenni az életem." Ez a kijelentés - és a belévetett hit - csupán annyira súrolja az ősi hit lényegét, mint a tó partján a vízfelszínt csapkodó kisgyermek. E kijelentés a vágyakból táplálkozik, és azon félelmeinkből, hogy vágyainkat sohasem érjük el. Az más kérdés, hogy e hitnek van-e valóságalapja, vagy nincs.

A hit olyan bizonyosság, mellyel a logikusan gondolkodó elme egyszerűen nem tud mit kezdeni. A logika és az ok-okozat tárgykörén kívül esik. Az ember manapság jól felfogott érdeke szerint akármiben hihet... Istenben, ördögben, angyalokban, démonokban, stb. Azonban az e fajta, vágyakra és félelmekre alapozott hit sohasem nyújt igaz bizonyosságot, mivel alapvetően hamis. Nem azért hamis, mert tárgya nem valós (nem azért, mert ne lennének angyalok vagy démonok), hanem azért, mert az ősi hitnek ez a fajta hit árnyéka csupán - nem adja meg az ősi hit katartikus élményét. Így a mai értelemben vett hit egyszerűen alaptalan, mert kétes alapjai, a vágyak és félelmek: múlandóak.

Feltehetjük a kérdést, hogy amennyiben a mai, vágyakra és félelmekre épülő hit alaptalan, akkor az ősi hitnek mi adta megrendíthetetlen alapját? Mitől más az ősi hit, mint a mai?

A mai hittel ellentétben az ősi nem vágyakra vagy félelmekre épült. Nem is logikára. Mielőtt tovább mennénk, mindenki saját képességei szerint tűnődjön el ezen! [...] A további magyarázat előtt meg kell említenem a "tükrözést", mint emberi találmányt, mely amolyan utánzásként fogható fel. A kezdetekben a Lét alapvetően egységes volt. A benne keletkező törés, vagy ahogy nevezni szokták, "bukás" után azonban a Lét egyes részei elvesztették a Léttel való közvetlen kapcsolatot, és aláhullottak a földi életbe - legalábbis így tartja a Hagyomány (Hamvas Béla nyomán). Az ember elvesztette képességét, vagy szándékát a valós dolgok (pl. a valós hit) használatára, és saját játékszereket ötölt ki, melyek a Létbeli dolgok mintájára készültek. Mondhatni megtükrözte őket, és onnantól nem is nézett a valódira, hanem a tükörképet használta. Ilyen tükörképe a mai hit az ősi hitnek.

A mai hittel az ember olyasmit tesz, mint a kártyavár építés. Hitével igazolja vágyait és vágyaival hitét. Azaz egyik oldalra a hit kártyalapját helyezi, a másikra pedig a vágyét, melyek a kártyavárhoz hasonlóan megtámasztják egymást. Ez a metódus azonban - mint tudjuk - nem folytatható a végtelenségig. Hiányzik a szilárd alap és hiányzik a megtapasztalás bizonyossága.

És igen, a tulajdonképpeni megtapasztalás lehet az a kulcs, ami közelebb vihet minket az ősi hit lényegéhez. Ugyanis ezt a fajta hitet a lehető legközvetlenebbül tapasztalni kell, vágyaktól és félelmektől mentesen, melyek elzárhatják a tapasztalás útját. A vágyak és félelmek útján vezetett hit önmagába - azaz a félelmekbe és vágyakba - kanyarodik vissza. Egyszerűen nem tapasztal, hanem önmagát gerjeszti. Ez a gerjesztési folyamat pedig eltereli a figyelmet attól, amit valóban megtapasztalásnak nevezünk.

A Hagyomány azt mondja, hogy egyetlenegy valós létező van, nevezi Teremtőnek is. E Teremtő a Létben gyökerezik, és részei vagyunk mi is, itt a földi életben. Lényünk valós és halhatatlan része pókfonál vékonyságú szálakon van hozzá kötve, és e kapocs az, aminek felismerését hitnek nevezzük. Minél nagyobb a felismerés, a Hit, e kötelék annál szélesebb.

Az ősi Hit tehát közvetlen tapasztalata a Lét egységének. És mivel tapasztalat, inkább gyakorlati, mintsem elméleti tevékenység. Gondolati formákkal csak azok a dolgok írhatóak le egészében, amiket az ember megtapasztal, mert ez a tapasztalat adja az elmélet hitelességét. Így az ősi Hit hitelességét is a tapasztalás adja, mely hangsúlyozom, közvetlen(!) kapcsolat a Léttel.

A mai ember azért nem képes e megtapasztalásra, mert akciót és reakciót akar. Vagyis - helyesebben fogalmazva - az akciót és a reakciót véli saját lényének. Állandóan izeg-mozog, képtelen a megnyugvásra. A keleti szent embereken kívül kevesen képesek leülni és egyszerűen tapasztalni a Hitet. Leülni, befelé fordulni és közvetlen kapcsolatot létesíteni - a Léttel. [...] E befelé fordulást ne úgy képzeljük el, hogy leülünk és saját belső szerveinkre koncentrálunk... képzeljük el úgy, mint egy fénylő gömböt, ami maga a Lét, és amit vékony réteg por fed, rajta kívül csak az üresség honol. A vékony réteg a földi élet, az összes anyagi dolgával, az összes vágyával és félelmével, az összes gondolati játékszerével, az összes univerzummal és multiverzummal. Mi is egy porszem vagyunk e porrétegben, és befelé fordulni annyi, mint nem a világ dolgaira figyelni, hanem a Lét középpontjára.

A Hit ugyanis mindenkiben megvan. A közvetlen megtapasztalás képessége mindenkiben ott pihen - alig érzékelhető pókfonál csupán, de valós. Tulajdonképpen ez az emberi szeretet alapja - az emberi kötődések alapja. A csodák alapja és az örökélet kapuja. Mindenki tapasztalta már és mindenki e megtapasztalást hajszolja az idők végezetéig. A hibát általában ott követjük el, hogy e megtapasztalás eufórikus érzetét az anyagi világ dolgainak tulajdonítjuk, holott azok csupán eszközök, vagy helyesebben fogalmazva: tükrök - a tükröződő kép forrása pedig: a Lét.

loading...

A karma felszámolásáról

A keleti tanok - köztük a buddhizmus - nagy hangsúlyt fektetnek saját és kollektív karmánk felszámolására. De mégis, az emberi ésszel felfoghatatlan ok-okozaton túl tulajdonképpen mi is a karma?

Az emberi élet tiszta lappal kezdődik... természetesen közbe lehetne vetni, hogy akkor mi van az előző életekből hozott karmával? A buddhizmusról szóló cikkeimben már tárgyaltam e kérdéskört, miszerint az emberi ego szintjén nincs szó újjászületésről, sokkal inkább újra testet öltésről. Tehát nincs halhatatlan lélek-mag az ego szintjén, viszont van egy mindent magába foglaló tudatosság - nevezhetjük Istennek - mely újra és újra beleveti magát az élet körforgásába.

Tehát az emberi élet tiszta lappal kezdődik. Viszont az előző életek - vagyis nem "saját" előző életeink, hanem a múlt előző életei - jelentős karmát helyeznek ránk már születésünk pillanatában. A karma tehát amolyan ok-okozati linearitás, melynek egyenes és megszabott iránya van, vagyis meghatározottság, korlát. Olyan múltbeli okok váltanak ki bennünk okozatokat, melyek nem is saját életünkben történtek, mégis hatást gyakorolnak ránk. Így lesz a karmából korlát, és így lesz a végtelen egységes létből lineáris és megszabott élet. Itt természetesen csupán születésünk pillanatáról van szó.

Képzeljük el, hogy beleszületünk akármelyik rasszba. Felcseperedésünk alatt megtanuljuk, hogy mi a különbség a fehérek, feketék, stb. között, hogy miért kell tartani az egyiktől és miért nem a másiktól, hogy milyen bűnöket követett el az egyik a másik ellen, stb. Ugyanezt megtanulják a többi rassz gyermekei is. Így láthatóvá válik, hogy míg a megszületés tiszta és gyakorlatilag karma-mentes, a felnövő generáció bizony jelentős előítéletet (karmát) örököl az elődöktől. Felnőtté válásunk alatt saját karmát is halmozunk képzeletbeli batyunkba, mely negatív vagy pozitív előítéletekből áll. Ezek úgymond egyéni karmák (nem a múlt tette ránk a terheket, hanem mi szedtük magunkra őket), ám nem választhatóak el a kollektív karmától, mivel saját egyéni karmánkat szépen és fokozatosan átadjuk felcseperedő gyermekeinknek is.

Ezt nevezzük linearitásnak. A múlt ítéletei mély völgyet vágnak életünk tisztán zöldellő tájképébe, mi kiépítjük a síneket, aztán már nincs más dolgunk, mint felülni a vonatra és várni a végállomást, a halált.

A karma (az emberi ítéletek, korlátok és meghatározottságok) felszámolása nem nehéz feladat. Nem is könnyű, egyszerűen csak feladat, mint a többi is. Olyan, mint megszerezni egy diplomát és naprakészen tartani a tudásunkat. A nehézség magunkban rejlik, nem a feladatban. Persze ennek az ellenkezője is igaz: a karma felszámolása egy életen át tartó hegymászás, olyan út, melynek sohasem látjuk, esetleg csak sejtjük a végét. Pokoli nehéz és életbevágóan fontos.

"A világszemlélet vagy világnézet nem egyéb, mint az individuális, más szóval, a lefokozott valóságban élő Én képzelgése, amelynek a valósággal csak egy-egy pontban és kivételesen van kapcsolata. Az individuális Én itt, a világnézet közepén szunnyadva éli életét. Hite az Én-hit: a hiúság; védelme: az önzés; féltése: az aggodalom."

Hamvas Béla - Scientia Sacra I.

A karma felszámolása ott kezdődik, hogy feltesszük a kérdést: ki vagyok én? Én vagyok a ruha amit hordok, a műsor amit nézek, én vagyok a test ami lélegzik, eszik és alszik? Én vagyok az elme, a gondolatok, az elméletek, a halmozódó tudás tárháza? Én vagyok az érzések, a vágyak, a sugallatok? Ezek együttese vagyok, vagy egyik sem? Részemről a válasz kézenfekvő, ám érdemes mindenkinek "egyénileg" elgondolkodni rajta.

A karma felszámolása azzal folytatódik, hogy ítéleteink helyébe nyitottságot helyezünk. Azt a fajta nyitottságot, ami nyugodt, ami nem törekszik sem a közelségre, sem a távolságra. Aminek öröm a szemlélés, akár távolról történik, akár közelről. Ez a fajta nyitottság a felemelkedés alapja. Amint erre az útra térünk, szétfoszlanak a karmánkból adódó korlátok.

Az igazi nehézségek ezek után következnek. Amikor az ember lemond előítéleteiről, addigi életfelfogásáról, több útra is rátérhet. Elképzelhető, hogy rátalál egy újabb életszemléletre, amiről azt gondolja, hogy az az igazi, a többi (ahogy eddig élt) hitvány és alantas. Megeshet, hogy annyira el akar távolodni az élet dolgaitól, hogy a legtöbb cselekvést eltaszítja magától, így sem ellátni, sem megvédeni nem tudja magát, így addigi korlátai helyébe tulajdonképpen újak lépnek.

Az élet és a Lét nem ugyanaz. Az élet az ok-okozati összefüggések játszótere, az örökös változás birodalma. Az életben semmi sem valódi, mert minden múlandó. A Létben minden valódi. Utunk során vagy a Létbe akarunk visszaolvadni, vagy az életet szebbé tenni. A Létbe való visszaolvadás az élet dolgairól való lemondást jelenti. Az élet szebbé tevése pedig az élet dolgainak, szépségeinek, fájdalmainak elfogadását. A két módszer - akármennyire is abszurd - ugyanoda vezet. Felvetődik a kérdés: mit jelent szebbé tenni az életet?

Az élet annál szebb, minél jobban a Létben gyökerezik. És annál jobban gyökerezik a Létben, minél inkább a Lét valós dolgai nyernek teret benne. Mint a szeretet, az éberség, és igen, a karma folyamatainak végtelensége. A karma felszámolását ugyanis nem az jelenti, hogy elhatárolódunk tőle. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni - és semmi sem könnyű. A karmát egyszerűen észre kell venni, nem pedig menekülni a sors elől. Amint éberségünk teret nyer, és ráeszmélünk a történések mögött megbúvó okozatiságra, már nem vagyunk kitéve annak a bizonyos linearitásnak, mert - mint mondani szokás - már tudjuk honnan fúj a szél. A "korlátok" (a karma, a hatás, az ok és az okozat) ugyanúgy megmaradnak, ám egyszerűen meglesz a képességünk átlépni őket. Megtesszük amit meg kell - és nem több... hisz karmánk és önmagunk korántsem ugyanaz. Így élhetünk teljes életet, olyan életet, ahol a karma, a hatás, az ok és az okozat nem korlát, hanem a Létben gyökerező tudatunk eszköze.

És eljön majd az idő, mikor az élet Létté tágul, mikor nem beszélünk majd karmáról, mert minden teher elsüllyed a múlt ingoványában. Ez a Lét, vagy állapot - amiről Hamvas Béla, Eckhart Tolle, vagy akár Buddha is beszélt - nem alárendelt az élet törvényeinek, hanem az élet törvényei vannak alárendelve neki.

loading...

Párhuzamos valóságok - egyszerű matematika

A párhuzamos valóságok léte, vagy nemléte manapság nagyon izgatja az emberi elmét. Találkozhatunk e témával a filmekben, könyvekben, de a mindennapok átlagosnak mondható beszélgetéseiben is. A beszélgetések általában ugyanazon téma körül forognak: léteznek-e valójában ezek a párhuzamos valóságok?

Előző cikkeim egyikében már súroltam a témát, vagyis a térdimenziók alapvető elméletét, azonban az említett cikk tárgya inkább az emberi érzékelés volt, mintsem a párhuzamos valóságok keresése. Azonban - mint a jó építőkockáknál - itt is az egyik a másikra épül, így bátorkodom ismételni önmagam (természetesen csak nagy vonalakban).

Vessük csak pillantásunkat először is a nulladik dimenzióra. A nulladik dimenzió egyetlen, kiterjedés nélküli pont. Se magassága, se mélysége, se hossza. Ez az a pont, ahol utazásunk kezdetét veszi. Amíg e pont egyedül lebeg a semmiben, szó sem lehet első dimenzióról, azonban mihelyst megjelenik egy másik, ugyanilyen pont, már megtehetjük az első lépést a viszonyítás országútján. Az első dimenzió tulajdonképpen egy egyenes, mely meghatározásához legalább kettő pontra van szükségünk, ám maga az egyenes végtelen számú pontból (és pontok alkotta szakaszból) áll. Az egyenes maga az első dimenzió, a rajta (vagy benne) elhelyezkedő pontok pedig az alkotói. Hogy a második dimenziót megtaláljuk, legalább kettő eltérő egyenesre van szükségünk (vagy három pontra), melyek egy síkban helyezkednek el (elképzelhetünk nem egy síkban elhelyezkedő egyenesek alkotta síkot is, ám ez már görbült sík, aminek a lelki szemeink elé idézése több képzelőerőt igényel, mint az "egyszerű" síkoké, ezért most maradjunk az utóbbiaknál). Tehát egy sík meghatározásához legalább két egyenesre van szükségünk, azonban a létrejövő síkot végtelen számú egyenes (és szakaszok határolta síkidom) alkotja. A teret is ugyanezen folyamat révén vázoljuk fel, tehát minimum két eltérő síkkal (vagy három egyenessel) létrehozzuk a harmadik dimenziót, melyben azonban végtelen számú sík (és síkok határolta tárgy) létezik.

Az előbbiekből logikusan következhetne a negyedik dimenzió, ám mielőtt erre rátérnénk, tisztáznunk kell, hogy itt térdimenzióról és nem az időről, vagy felsőbb világokról lesz szó. Mi emberek képesek vagyunk érzékelni a síkot, képesek vagyunk fogalmat alkotni a térről, azonban a negyedik dimenziót már-már nevetségesen az időnek kiáltjuk ki. Pedig csekély logikával is megállapítható, hogy a negyedik dimenzió létének a párhuzamos valóságok, vagyis az egymás "mellett" létező térdimenziók az alapja.

Nézzük csak meg alaposabban... ugyanúgy, ahogy egy harmadik dimenzióbeli testet (pl. kockát) második dimenzióbeli testek (négyzetek) határolnak, egy második dimenzióbeli testet pedig első dimenzióbeli testek (vonalak), így a negyedik dimenzióbeli "testeket" egyszerűen harmadik dimenzióbeli testek határolják. Ebből az következik, hogy a negyedik dimenzióhoz (a fizikusok jelenleg 10-12 dimenzió létét feltételezik) egyszerűen elengedhetetlen az, hogy teljesen különböző minőségű terekben teljesen különböző minőségű tárgyak létezzenek.

Vagyis ahogyan a kockát sem hat, ugyanabban a síkban létező négyzet határolja, úgy a negyedik dimenzióbeli testeket sem ugyanabban a térben létező tárgyak határolják. A mi terünk, azaz a harmadik dimenzió, melyről képet alkotunk, csupán egyetlenegy harmadik dimenziós tér a harmadik dimenziós terek tengerében. A párhuzamos valóságok léte tehát nem fantazmagória, vagy elmeszülemény, egyszerűen a dimenzióelmélet szerves része, a negyedik dimenzió alapja.

A fentieket figyelembe véve érdemes elgondolkozni azon, hogy ez az elmélet milyen gyakorlati vonatkozásokkal jár. Ugyanis a párhuzamos valóságok léte azt feltételezi, hogy saját terünk és a benne létező tárgyak, emberek, állatok, stb. ugyanolyan szerves egységet képeznek más terekkel és benne létező élőlényekkel, mint az említett kocka hat, különálló síkon elhelyezkedő oldala. Így egészen más megvilágításba kerül a lélek, a szellem és a tudat kérdésköre. Egy kicsit tovább menve, magunk elé képzelve a Rubik-kockát, és annak állandóan síkról-síkra mozgó kis négyzeteit, felmerülhet a párhuzamos valóságok közötti átjárás kérdése.

A fenti elmélet buktatói között szerepel a tény, hogy nincs tudomásunk csupán egy, vagy kétdimenziós életformákról. Jelen felfogásunk szerint az élet maga is több dimenziós, tehát mindenképpen túlmutat a harmadik dimenzión. Mi emberi lények viszont csak kevés dimenziónak vagyunk tudatában, és felfogásunk az Életről, és magáról az Élet fogalmáról meglehetősen korlátolt. Ergo attól, hogy nem tudunk csupán kétdimenziós életformák létezéséről, még egyáltalán nem biztos, hogy nincs olyan életforma, mely ilyennek véli önmagát.

Mindemellett feltehetünk még egynéhány kérdést: nevezhetjük-e a különálló égitesteket, naprendszereket, galaxisokat, univerzumokat elhatárolt térdimenzióknak, melyek együtt alkotják a negyedik dimenziót? A matematika hiperkockája [miszerint egy n dimenziós testet rá merőleges irányban eltolva egy n+1 dimenziós testet (kockát) kapunk] megállja-e a helyét a fentiek függvényében? Az első kérdésre a válasz: nem. Az általunk érzékelt háromdimenziós alakzatok (égitestek, naprendszerek, galaxisok, univerzumok) egyazon (általunk érzékelt) térben vannak jelen, így összességében is csupán a térnek egy "nagyobb" szeletét képezik. Még a mi univerzumunkon (mely felfogható egy jól elhatárolt egységnek) túl létező más univerzumok - melyek halmaza buborékszerűen tapad egymáshoz - sem nevezhetők párhozamos valóságoknak, mivel egyazon harmadik dimenzióban léteznek. (Természetesen ahogyan a kétdimenziós síkok, úgy a háromdimenziós terek is kapcsolatban vannak egymással.)

A második kérdésre a válasz összetettebb. Mivel ez azt feltételezi, hogy az n dimenziós kockákat n-1 dimenziós kockák eltolásával kapjuk meg, fontos szerepet játszik benne a mozgás. Vagyis a változás, az idő. Azonban egy háromdimenziós tárgy változás (eltolás) nélkül is háromdimenziós marad, nem esik vissza a második dimenzióba, így maga a testek eltolása, és úgy általában az egyenletbe bevezetett mozgás változója csupán a többdimenziósság illúzióját adja meg. Ugyanis a változás, vagyis az idő önmagában nem térdimenzió, így az általa szemléltetett (n dimenziós) tér (vagy test) csakis a mozgástól függ.

Természetesen a másik irányból (filozofikus irányból) szemlélve a kérdést egészen más választ kapunk. Ugyanis amennyiben a változás/mozgás maga nem térdimenzió, akkor micsoda? És mégis mi tartja fenn az n dimenziós teret, ha a változás szerepét kilőjük? Mozgás nélkül még nem tudtunk vizsgálni semmit. Maga az elmélkedés/vizsgálódás is mozgást feltételez, így mindig lesz ami mozog, ami változik. Vagy a szemlélő, vagy a szemlélt. Ebben az irányban elindulva eljuthatunk addig a feltevésig, miszerint az egész többdimenziós világmindenségben csupán egyetlen nulldimenziós pont létezik, és annak mozgása, és e kettő hozza létre azt a sokdimenziós teret, amit magunk körül érzékelünk.

Összegezve: a párhuzamos világok - de legalábbis a párhuzamos térdimenziók - valósága az alapvető matematikának hála megalapozott, ám viszonyrendszerünk korlátoltsága és széttagoltsága okán még mindig jelentős fehér foltok vannak mind egyéni, mind kollektív tudatosságunkban, így a párhuzamos világok élményszintű megtapasztalása még várat magára.

loading...

Az emberi szükségletek tetraédere

Alapvető szükségletek határozzák meg mindennapjainkat és tesznek emberré. Mai világunkban azonban e szükségletek vagy túl vannak táplálva, vagy éppen éheznek, így nagyon ritka az élethez elengedhetetlen harmónia az ember életében. A hermetika nyelvén szólva: test, lélek és szellem egyensúlya; magyarosabban: három a magyar igazság, plusz egy a ráadás.

A legalapvetőbb (ma, illetve számunkra legalábbis) szükségletünk a táplálkozás, helyesebben az anyagcsere, melybe természetesen a légzés és kiválasztás is beletartozik. Amilyen alapvető e tény, olyannyira kínos a gondolat, hogy legtöbben közülünk még itt sem találják meg a kellő egyensúlyt. Talán mondanom sem kell, hogy e szükséglet túltáplálása esetén jelentkezik a túlsúly, a vele járó magas vérnyomás, és még sorolhatnánk. Viszont a böjt, illetve az ide irányuló aszketizmus is súlyos következményekkel járhat, tekintsünk csak a túlsúly mellett igen népszerű anorexiára.

A második legfontosabb szükségletünk a lélekhez köthető. A szeretet. A szeretet alapvetően kapocs, mely összeköti a létezőket. Lelki tudatosságnak is nevezhető, mely érzékel, számon tart és számol nemcsak önmagával, hanem minden mással, amivel kapcsolatot tart. Egy egyensúlyi pont az emberi létben. Túltáplálása leginkább sűrűsödésnek nevezhető, ami olykor "szerelemben", családi szeretetben, elfogultságban nyilvánul meg. A szeretethiány is hasonló következményekkel jár, csupán iránya ellentétes. Míg túlterheltségnél az adok játssza a vezető szerepet, addig hiányánál a kapok kerül előtérbe. Talán nem kézenfekvő, de a világban jelenlévő gyűlölködés és rosszindulat jelentős része az egyensúlyából kibillent szeretetnek köszönhető.

A harmadik szükségletünk a figyelem, mely az elméhez köthető. A figyelem is - mint az anyagcsere és a szeretet - egyfajta kapcsolatként fogható fel, csupán a lét egy másik szintjén. Míg az anyagcsere kapcsolatot tart az anyag szintjén, a szeretet az érzelmek szintjén, a figyelem a gondolati formák szintjén teszi ugyanezt. Ahogy az előbbiek is, a figyelem is úgy nevezhető szükségletnek, hogy kiindulási alapként, egyfajta magként, vagy térként tekintünk rá, melyből/melyben a formák (ez esetben gondolati formák) kibontakozhatnak. Az elme fókusza szinte bármire rávetülhet, elemezhet, szétbonthat és összerakhat, azonban mindez már olyan élvezete a szellemnek, mint amilyen a jó ételek a testnek, és a szerelem a léleknek. Nem ok, hanem okozat. A figyelem fókusza is - a szerelemhez hasonlóan - besűrűsödhet, mely következményeként szakterületükön (legyen az a tudomány, vagy élet bármely területe) "hatalmas koponyák" születhetnek. A figyelem belemélyedhet a fizikába, matematikába, biológiába, a költészetbe és még sorolhatnánk. Ezt nevezzük túltápláltságnak, vagy mai szóhasználattal szakosodásnak, szakbarbárságnak. Ezek mellett figyelemhiányos tünetek az alultápláltság hozadékai, melyben a fókusz nem tud megragadni hosszabb időre egyetlen dolgot sem, egyszerűen ide-oda ugrál. E szükséglet harmonikus működésekor a figyelem egyszerűen létezik, készenlétben van, se nem ugrál, se nem tör egy-egy csúcs felé.

A negyedik szükséglet nem konkrétan az emberhez, hanem a létezéshez köthető. Ez a tulajdonság áthatja az előbbi hármat, és talán egyesek anélkül is kitaláljak, hogy előbb nevén nevezném. Tehát... A mozgás. A mozgás az, mely a mindenségben létező különálló fényképeket a végtelenségig tartó filmmé formálja. Olyan erő ez, melynek egyik pólusában az állandóan kiáradó tűz és fény helyezkedik el, a másik végén pedig az önmagában mozgásképtelen jég és sötétség. Ma azt mondhatnánk, hogy mozgáshiány uralkodik a világban mindhárom szükségletünk terén. Természetesen sportolóink, humanitáriusaink és tudósaink eleget "mozognak", azonban a már említett harmónia az ő esetükben is ide-oda billeg.

E cikkben eszem ágában sincs odáig elmenni, hogy a Kelet önmegtartóztató, lemondó állásfoglalását, vagy a Nyugat "kaparints meg mindent" szemléletmódját hangoztassam. A harmónia és egyensúly keresése a történelmi korokban is nagy hangsúlyt kapott, és évezredek keresése oda vezetett, hogy az Élet az említett két táborra oszlott. Ha nem is ilyen sarkalatosan, de mindenképpen érzékelhetően. Természetesen vannak olyan nagyrészt kis visszhangot kapott források, melyek el tudnak vonatkoztatni a fennálló kettős ellentétektől, azonban ezek megismeréséhez és a rájuk való rátaláláshoz egyéni elhatározás szükséges. "Ha vízszintes mozgásunk korlátozott, tekintsünk felfelé!"

loading...