Ha a Disney hercegnők valóságos sminket viseltek volna

A Disney hercegnői szépségesek és mindig tökéletesen néznek ki, legalábbis a mesék világában. De hogyan is festenének ha egy kicsit valóságosabbra vesszük a figurát?

Sokan elítélik a Disney által ábrázolt szépségideált, amit hercegnőikkel mutatnak be a gyerekeknek. A karakterek mindig tökéletesen festenek, túlságosan is vékonyak és nem természetes az arcuk aránya. Éppen ezért készítették el ezt az illusztrációt, hogy mi történne velük a valóságban, ugyanis senki sem lehet tökéletes.

loading...

Kézműves karácsonyi díszek! Elképzelés - Valóság

Kézzel készített karácsonyi díszek kicsit másképp

Karácsony környékén kézműves díszekkel van tele az internet. Összeszedtünk egy pár könnyebb kategóriájú kézzel készített díszt. Azt gondolnánk, hogy könnyű őket elkészíteni, de amikor elkezdjük akkor jövünk rá, hogy mégse teljesen úgy megy mint gondoltuk. Bizonyíték képekben.

boredpanda.com

loading...

Párhuzamos valóságok - egyszerű matematika

A párhuzamos valóságok léte, vagy nemléte manapság nagyon izgatja az emberi elmét. Találkozhatunk e témával a filmekben, könyvekben, de a mindennapok átlagosnak mondható beszélgetéseiben is. A beszélgetések általában ugyanazon téma körül forognak: léteznek-e valójában ezek a párhuzamos valóságok?

Előző cikkeim egyikében már súroltam a témát, vagyis a térdimenziók alapvető elméletét, azonban az említett cikk tárgya inkább az emberi érzékelés volt, mintsem a párhuzamos valóságok keresése. Azonban - mint a jó építőkockáknál - itt is az egyik a másikra épül, így bátorkodom ismételni önmagam (természetesen csak nagy vonalakban).

Vessük csak pillantásunkat először is a nulladik dimenzióra. A nulladik dimenzió egyetlen, kiterjedés nélküli pont. Se magassága, se mélysége, se hossza. Ez az a pont, ahol utazásunk kezdetét veszi. Amíg e pont egyedül lebeg a semmiben, szó sem lehet első dimenzióról, azonban mihelyst megjelenik egy másik, ugyanilyen pont, már megtehetjük az első lépést a viszonyítás országútján. Az első dimenzió tulajdonképpen egy egyenes, mely meghatározásához legalább kettő pontra van szükségünk, ám maga az egyenes végtelen számú pontból (és pontok alkotta szakaszból) áll. Az egyenes maga az első dimenzió, a rajta (vagy benne) elhelyezkedő pontok pedig az alkotói. Hogy a második dimenziót megtaláljuk, legalább kettő eltérő egyenesre van szükségünk (vagy három pontra), melyek egy síkban helyezkednek el (elképzelhetünk nem egy síkban elhelyezkedő egyenesek alkotta síkot is, ám ez már görbült sík, aminek a lelki szemeink elé idézése több képzelőerőt igényel, mint az "egyszerű" síkoké, ezért most maradjunk az utóbbiaknál). Tehát egy sík meghatározásához legalább két egyenesre van szükségünk, azonban a létrejövő síkot végtelen számú egyenes (és szakaszok határolta síkidom) alkotja. A teret is ugyanezen folyamat révén vázoljuk fel, tehát minimum két eltérő síkkal (vagy három egyenessel) létrehozzuk a harmadik dimenziót, melyben azonban végtelen számú sík (és síkok határolta tárgy) létezik.

Az előbbiekből logikusan következhetne a negyedik dimenzió, ám mielőtt erre rátérnénk, tisztáznunk kell, hogy itt térdimenzióról és nem az időről, vagy felsőbb világokról lesz szó. Mi emberek képesek vagyunk érzékelni a síkot, képesek vagyunk fogalmat alkotni a térről, azonban a negyedik dimenziót már-már nevetségesen az időnek kiáltjuk ki. Pedig csekély logikával is megállapítható, hogy a negyedik dimenzió létének a párhuzamos valóságok, vagyis az egymás "mellett" létező térdimenziók az alapja.

Nézzük csak meg alaposabban... ugyanúgy, ahogy egy harmadik dimenzióbeli testet (pl. kockát) második dimenzióbeli testek (négyzetek) határolnak, egy második dimenzióbeli testet pedig első dimenzióbeli testek (vonalak), így a negyedik dimenzióbeli "testeket" egyszerűen harmadik dimenzióbeli testek határolják. Ebből az következik, hogy a negyedik dimenzióhoz (a fizikusok jelenleg 10-12 dimenzió létét feltételezik) egyszerűen elengedhetetlen az, hogy teljesen különböző minőségű terekben teljesen különböző minőségű tárgyak létezzenek.

Vagyis ahogyan a kockát sem hat, ugyanabban a síkban létező négyzet határolja, úgy a negyedik dimenzióbeli testeket sem ugyanabban a térben létező tárgyak határolják. A mi terünk, azaz a harmadik dimenzió, melyről képet alkotunk, csupán egyetlenegy harmadik dimenziós tér a harmadik dimenziós terek tengerében. A párhuzamos valóságok léte tehát nem fantazmagória, vagy elmeszülemény, egyszerűen a dimenzióelmélet szerves része, a negyedik dimenzió alapja.

A fentieket figyelembe véve érdemes elgondolkozni azon, hogy ez az elmélet milyen gyakorlati vonatkozásokkal jár. Ugyanis a párhuzamos valóságok léte azt feltételezi, hogy saját terünk és a benne létező tárgyak, emberek, állatok, stb. ugyanolyan szerves egységet képeznek más terekkel és benne létező élőlényekkel, mint az említett kocka hat, különálló síkon elhelyezkedő oldala. Így egészen más megvilágításba kerül a lélek, a szellem és a tudat kérdésköre. Egy kicsit tovább menve, magunk elé képzelve a Rubik-kockát, és annak állandóan síkról-síkra mozgó kis négyzeteit, felmerülhet a párhuzamos valóságok közötti átjárás kérdése.

A fenti elmélet buktatói között szerepel a tény, hogy nincs tudomásunk csupán egy, vagy kétdimenziós életformákról. Jelen felfogásunk szerint az élet maga is több dimenziós, tehát mindenképpen túlmutat a harmadik dimenzión. Mi emberi lények viszont csak kevés dimenziónak vagyunk tudatában, és felfogásunk az Életről, és magáról az Élet fogalmáról meglehetősen korlátolt. Ergo attól, hogy nem tudunk csupán kétdimenziós életformák létezéséről, még egyáltalán nem biztos, hogy nincs olyan életforma, mely ilyennek véli önmagát.

Mindemellett feltehetünk még egynéhány kérdést: nevezhetjük-e a különálló égitesteket, naprendszereket, galaxisokat, univerzumokat elhatárolt térdimenzióknak, melyek együtt alkotják a negyedik dimenziót? A matematika hiperkockája [miszerint egy n dimenziós testet rá merőleges irányban eltolva egy n+1 dimenziós testet (kockát) kapunk] megállja-e a helyét a fentiek függvényében? Az első kérdésre a válasz: nem. Az általunk érzékelt háromdimenziós alakzatok (égitestek, naprendszerek, galaxisok, univerzumok) egyazon (általunk érzékelt) térben vannak jelen, így összességében is csupán a térnek egy "nagyobb" szeletét képezik. Még a mi univerzumunkon (mely felfogható egy jól elhatárolt egységnek) túl létező más univerzumok - melyek halmaza buborékszerűen tapad egymáshoz - sem nevezhetők párhozamos valóságoknak, mivel egyazon harmadik dimenzióban léteznek. (Természetesen ahogyan a kétdimenziós síkok, úgy a háromdimenziós terek is kapcsolatban vannak egymással.)

A második kérdésre a válasz összetettebb. Mivel ez azt feltételezi, hogy az n dimenziós kockákat n-1 dimenziós kockák eltolásával kapjuk meg, fontos szerepet játszik benne a mozgás. Vagyis a változás, az idő. Azonban egy háromdimenziós tárgy változás (eltolás) nélkül is háromdimenziós marad, nem esik vissza a második dimenzióba, így maga a testek eltolása, és úgy általában az egyenletbe bevezetett mozgás változója csupán a többdimenziósság illúzióját adja meg. Ugyanis a változás, vagyis az idő önmagában nem térdimenzió, így az általa szemléltetett (n dimenziós) tér (vagy test) csakis a mozgástól függ.

Természetesen a másik irányból (filozofikus irányból) szemlélve a kérdést egészen más választ kapunk. Ugyanis amennyiben a változás/mozgás maga nem térdimenzió, akkor micsoda? És mégis mi tartja fenn az n dimenziós teret, ha a változás szerepét kilőjük? Mozgás nélkül még nem tudtunk vizsgálni semmit. Maga az elmélkedés/vizsgálódás is mozgást feltételez, így mindig lesz ami mozog, ami változik. Vagy a szemlélő, vagy a szemlélt. Ebben az irányban elindulva eljuthatunk addig a feltevésig, miszerint az egész többdimenziós világmindenségben csupán egyetlen nulldimenziós pont létezik, és annak mozgása, és e kettő hozza létre azt a sokdimenziós teret, amit magunk körül érzékelünk.

Összegezve: a párhuzamos világok - de legalábbis a párhuzamos térdimenziók - valósága az alapvető matematikának hála megalapozott, ám viszonyrendszerünk korlátoltsága és széttagoltsága okán még mindig jelentős fehér foltok vannak mind egyéni, mind kollektív tudatosságunkban, így a párhuzamos világok élményszintű megtapasztalása még várat magára.

loading...

Kétdimenziós érzékelés - többdimenziós valóság

Saját emberi valóságunk - szokták mondani - amit érzékelünk is, 3+1 dimenziós. Ez az állítás elég gyenge lábakon áll, tekintetbe véve, hogy az emberi érzékelés csak a második dimenzióra terjed ki teljes egészében, a harmadikról tudomása van, a negyediket éppenhogy súrolja...

Mi történik akkor, ha valaki kilép a tömegből, majd elkezdi magyarázni, hogy az emberi faj nagyon sokat gondol magáról, amennyiben azt hiszi, hogy a harmadik dimenzióra is teljes egészében kiterjed az észlelése? Fújjulás és hurrogás, de álljunk meg egy pillanatra! Ha érdemesnek találjuk, gondoljuk csak végig a kérdést.

Először is kérdéses: a mindennapokban ugyan kinek válik hasznára arról tűnődni, hogy az emberi érzékszervek hány dimenziót fednek le? Nem mindenki tudja - bár egyre többen -, hogy napjainkban nagyon elterjedtek lettek a magasabb dimenzióból érkező lényekkel való kommunikáció, a spiritizmus, illetve az önfejlesztés különböző módozatai. Mint előző cikkeimben, itt is csak azt tudom mondani, hogy a valóság túlságosan összetett és sokrétű "valami" ahhoz, hogy akármire csak úgy legyintsünk. E sokrétű valóság megértéséhez pedig kikerülhetetlen a dimenziók kérdésköre. E témában pedig alapvető kérdés, hogy valójában mennyi dimenziót érzékelünk, és hol állunk jelen pillanatban?

Szokták mondani, hogy jelenleg a harmadik dimenzióban tartózkodunk... vagy hogy jelenleg a negyedikben, és a továbblépéshez fel kell emelkednünk az ötödik dimenzióba... és hasonlók. E kijelentéseket nem azért tartom nevetségesnek, mert abszurd, illogikus, vagy nemlétező területekre vezetnek minket, hanem azért, mert nincs egyezményes (és reális) megfogalmazása annak, hogy az ember valójában milyen szinten áll.

Egyáltalán egy többdimenziós Világmindenségben hogy döntjük el valamiről, hogy hanyadik dimenzióban létezik? A dimenziók ugyanis kapcsolatban vannak egymással - vessünk csak egy pillantást a síkra és a térre. Most képzeljük el egyiket a másik nélkül. Lehetetlen, ugyanis a térbeli testeket síkbeli testek határolják, ahogy a negyedik dimenzióbeli testeket is térbeli testek határolják. Így ami az egyik dimenzióban létezik, az a másikban is, és fordítva.

A fentiek alapján akárhányadik dimenzióbeli létezőkről is beszélünk, minden esetben lesznek magasabb és alacsonyabb-rendű vetületeik. Ahogy az asztalunknak az asztal felső síkja példának okáért. Így egyáltalán nem mondhatjuk valamiről, hogy ez a második dimenzióban létezik, egy másik valami pedig a harmadikban... annyit viszont állíthatunk, hogy egy létező ebben a dimenzióban tudatos, a másik létező pedig abban.

Had tegyem egy kicsit világosabbá az eddig leírtakat. Az emberről, mint egy bizonyos dimenziószámú dimenzióban létező dologról beszélni felesleges, mert mint minden létezőnek az embernek (legalábbis amit mi embernek nevezünk) is vannak alacsonyabb és magasabb rendű vetületei, azaz olyan részei vagy "szervei", melyek alacsonyabb, illetve magasabb dimenziókban léteznek.

Viszont feltenni a kérdést, hogy az ember melyik dimenzióban tudatos, már cseppet sem felesleges. Itt persze meg kell fogalmaznunk nagy vonalakban, hogy mit is jelent tudatosnak lenni. Tudatosnak lenni annyi, mint érzékelni, és az érzékelt dolgokkal "bánni". Ezek alapján most időszerű feltennünk a kérdést: az ember melyik dimenziót érzékeli? Vagy hanyadik dimenziót érzékeli? Csípőből vágnánk rá, hogy minimum hármat, de ez így nem teljesen igaz.

Nézzük csak meg az érzékszerveinket, azok közül is a talán legfontosabbat: a látást. Egyszerűen csak "nézzünk ki a fejünkből", és gondoljunk bele, mit látunk. Térbeli testeket érzékelünk, vagy netán síkbeli képet? Tegyük fel a kérdést: ha térbeli testeket látunk, akkor e testeknek hány százalékát érzékeljük az adott pillanatban - illetve ha síkbeli képet látunk, annak a képnek hány százalékát érzékeljük az adott pillanatban?

A pillanatnyi síkot teljes egészében érzékeljük. Érzékeljük a fényeket, a színeket, az árnyalatokat. A testekből csupán felületüket érzékeljük, amik ugyebár síkbeli létezők. Had jegyezzem meg itt, hogy a görbült sík is csupán sík. Sík az ember bőrfelülete, sík a víz felszíne, stb. Minden térbeli létezőnek csupán a felszínét érzékeljük egészében. A harmadik dimenzióra csupán következtetünk, vagy úgymond oda képzeljük magunk elé. Nagyon jó példa erre az az élethű festmény, melyről eleinte azt hisszük, hogy egy ablak. A harmadik dimenzióra tulajdonképpen a mozgás (a fej és a szemek helyzetének változása), tehát az a folyamatosság vezet rá bennünket, amit mi már időnek nevezünk. És akkor a negyedik dimenzió érzékeléséről ne is beszéljünk.

A harmadik dimenzió érzékelését az jelentené - a síkérzékelésünk alapján -, ha a tér és a benne helyet foglaló tárgyak minden egyes apró részletét "érzékelnénk" attól függetlenül, hogy az a kis apró rész a tárgy felszínén van-e, vagy mélyen benne. Nem lenne szükségünk röntgenre sem...

Így a felemelkedést és a tudat és érzékelés tágítását megcélzó személyek - köztük a meditációval komolyabban foglalkozók - figyelmét szeretném felhívni, hogy nem a megfelelő lépcsőfokról akarnak elrugaszkodni. A tudatosság útján haladóknak sokszor szükséges visszalépni egy-két lépést, különben hamar a szakadék mélyén találhatják magukat.

loading...

Emberi energiamező és egyéni valóságok

Valamikor a teremtés kezdetén elindult a folyamat, amit életnek nevezünk. Ahogy a matematikai dimenziók sem torpannak meg a negyediknél, kijelentve, hogy ez a világ vége, a létezés dimenziói is túlnyúlnak téren és időn. A tudomány, a pszichológia és az energetika mára a test, a szellem és a lélek rengeteg aspektusát tárta fel, melyek - úgy tűnik - szerves egységet alkotnak egymással, és a lét egyéb síkjaival.

Valamikor a teremtés filozófiai kezdetén, miután a sötét ürességből kibukkantak az első formák, lényegüket tekintve geometrikusak, elkezdődött egy folyamat, melyet az emberi történelem folyamán számtalan egyén és csoport kutatott több-kevesebb sikerrel. Ez a folyamat ma is tart. Lényege pedig alapvetően nem más, mint életterek és élő formák születése, következménye pedig egy olyan sokszínű világmindenség, amit napjainkban kevesen képesek elképzelni.

Napjaink alapvető problémája az, hogy szétválasztottuk a képzeletet, az észlelést és a valóságot. Évszázadok robosztus záróköve rejti a modernnek nevezett felfogástól eltérő világképeket és tapasztalási formákat. Az elutasítás bélyege ez. Nagyon nehezen megfogalmazható probléma, mégis alapvető. Ide sorolható az eszközhasználat, a szakosodás, és úgy általában a szűklátókörűség, valamint az ego.

Történelmileg megfigyelhető, hogy az újabb és újabb vallások egyre több és több mindent zártak ki híveik mindennapjaiból. Figyeljük meg példának okáért az egyiptomi vallást. Alapjának, a szilárd egyistenhitnek mára csak csúfos mása maradt ránk. Tudni illik, Egyiptomban egyetlen Isten létezett, ahogy kezdetben a görög hitvilágban is, és ennek az egyetlen Istennek különböző megnyilvánulásai voltak az egyes istenségek. Majd később jött egy vallás, mely saját isten(ség)ét kiáltotta ki egyetlen „igaz” istennek. Ergo a mai modern monoteizmus alapvető tétele, hogy van igaz és vannak hamis istenek. Az ősi monoteizmusban ezzel szemben egyetlen Isten létezett. Szóval az idő múlásával egyre több mindent zártak ki a hívő csoportok saját és közösségbeli felfogásukból. Ugyan ide sorolható - bár sokkal radikálisabb irányzat - a materializmus, mely nem csupán néhány létsík létjogát kérdőjelezte meg, hanem az anyagi világon kívül mindegyikét.

Megközelíthetjük a már felvázolt problémát a filozófia szintjén, megfigyelhetjük a tízparancsolat vagy az eredendő bűn tükrében. Akár az indiai hitvilágra, akár a húrelméletre terelve a hangsúlyt megállapíthatjuk, hogy jelenlegi valóságunk „maya”, azaz káprázat, mivel érzékelésünk nem képes a lét minden megjelenési formáját érzékelni. Hétköznapi szóhasználattal élve: tudatunk kevés ehhez (magához az érzékeléshez). Kétféle jól elhatárolható hozzáállás létezik, ha az előbbi sorokat figyelembe vesszük. Az egyik az a destruktív folyamat, mely ellentétbe állítja egymással a Nagy Egész különböző alkotórészeit, azt hangoztatva, hogy „ez az egyetlen” járható út, a másik pedig egyszerűen elfogadó. Ez a elfogadáson és szereteten alapuló út az, ami a fejlődés és a kiteljesedés előfeltétele. Képzeljünk el egy végtelenül szűkülő és táguló tölcsért. Lefele haladva egyre kevesebb és kevesebb életterünk lesz, ugyanakkor a térrel együtt kénytelenek vagyunk elzárkózni az élet rengeteg megnyilvánulásától. A felfelé haladás ennek épp ellenkezője.

Drunvalo Melchizedek álláspontja szerint (és nem ez az egyetlen álláspont, nevét csupán példaként említem) az emberi testet különböző és nagyszámú energiamező veszi körül, mely lényegét tekintve észlelhető egynek, de szándéktól függően „specializálódhat” is. A szándék és figyelem az, mely a valóság e szegletét nagyban befolyásolja, vagyis formálja. Elég erőteljes állításnak tűnik az, hogy magát a valóságot csupán szándékkal és figyelemmel formáljuk, és ha saját felfogásunktól nagyon eltérő lenne ez a képzet, nézzünk szét magunk körül, és gondoljuk végig, hogy a körülöttünk lévő hétköznapi tárgyakat nem a szánék és figyelem formálta-e? Az előttem lévő íróasztalt természetesen présgépek és faforgácsgépek (stb.) formálták, de azokat a gépeket mi formálta? Az ilyen irányú kérdezősködés és elmélkedés általában az emberhez vezet, illetve azon túl. Ismétlem, azon túl.

Ez az energiamező, és annak jellege meghatározza saját lényünk természetét, és saját valóság-érzékelésünket is. Nagyon egyszerű példa erre: gondoljunk arra, hogy akár legjobb barátaink körében is akad olyan pillanat, mikor ízlésünk nem egyezik. Mikor nem ugyanaz a kocsi tetszik, nem ugyanaz a film, nem ugyanaz a festmény, stb. Általános reakció ilyenkor, hogy „Nem vagy te normális! Csak vess rá egy pillantást! Ez gyönyörű, hogy nem látod!?”, és hasonlók. Ez és az ehhez hasonló reakciók abból a téves meglátásból táplálkoznak, miszerint a valóság állandó, és saját emberi érzékelésünk lehetőségeihez mérten teljes. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy a Valóság számunkra szinte felfoghatatlanul (ám sejthetően) sokszínű, akkor barátunk véleményére történő első reakciónk nem ítélkező, hanem érdeklődő. Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ő vajon mit lát, amit mi nem?

A végtelen egyéni valóságok világában élünk. Ezt vagy elfogadjuk, és harmóniában élünk a ténnyel, vagy küzdünk ellene, ám a lényeg így sem változik. A küzdés maga egyébként a félelemből táplálkozik. A félelem pedig az ismeretlenben gyökerezik. A megismerés folyamata kulcs lehet, amivel át tudjuk lépni a félelem küszöbét.

Természetesen itt felvetődik a kérdés, hogy mindeközben hogy tartjuk meg saját önazonosságunkat? Hisz önazonosságunk elvesztése talán félelmeink legmélyebb alapja. Nincs erre igazán jó módszer, viszont annyi biztos, hogy a fejlődés üteme egyénenként változik. Tehát nem a fejlődést és a megismerést kell erőltetni (bár némely esetben - egyéni vágyak és késztetések szerint - szükségszerű lehet ez is), egyszerűen a megismerés és kiteljesedés lehetőségét szem előtt kell tartani. Egy ajtóhoz hasonlóan, ami mindig nyitva áll, és ha késznek érezzük magunkat, először csak átlesünk a túloldalra, majd át is lépünk rajta.

loading...

Életünk tárgyai - kötődés

Az anyagi tárgyak és az azokhoz való erős kötődés meghatároz minket fizikai, szellemi és lelki síkon is. A kötődés, amit kialakítunk a környező világgal - nem csak az anyagival, de akár különböző lelkületekkel és szemléletmódokkal is - szerepet játszik énképünk kialakulásában, mindennapi döntéseinkben és a valósághoz való hozzáállásunkban is.

Feltehetjük a kérdést: miért? Miért tud olyan fontos lenni számunkra egy-egy fénykép, egy kendő, egy telefon, egy póló, kulcstartó, vagy akármi más, önmagában gyakorlatilag értéktelen semmiség? Miért kötődünk hozzájuk, és miért olyan nehéz, ha meg kell válnunk tőlük valamilyen ok miatt? A válasz kézenfekvő, már-már evidens: az érzelmi töltet az, ami a tárgyakhoz köt bennünket. Vagy mégsem?

Az ember életében szerepet játszó érzelmi töltettel bíró események mindegyike valamilyen anyagi környezetben zajlik. Kivételt képeznek talán ez alól az álmok, ám megjegyzendő, hogy az álomképeknek is egy képzelt fizikai környezetben kell játszódniuk ahhoz, hogy értelmezhetőek, befogadhatóak legyenek az emberi elme számára. A fizikai környezet pedig tárgyakkal van tele, és ezek a tárgyak azok, amelyek jelenlegi gondolkozásunk sarkköveit képezik.

A ma embere ugyanis anyagiasan gondolkodik, vagyis fogalomtára és nyelvezete központi alakja, vagy alanya (nagyrészt) egy tárgy lesz, ebben az értelemben fizikai létező, mely gondolatvilágának meghatározó pontjaként van jelen. Erre nagyon jó példa lehet az - és azt hiszem mindenkinek volt hasonló élményben része -, mikor meglátva egy addig érdektelennek tűnő tárgyat egyfajta gondolati/érzelmi lavina indul el bennünk, és olyan történések kerülnek szinte azonnal lelki szemeink elé, melyek addig ki tudja hol pihentek.

Így jelen valóságunkban a legtöbb tárgy valamiféle asszociatív tartalommal bír, azaz önmagán időben és térben túlmutató jelentést hordoz. Akkor tudjuk igazán megérteni, hogy egy-egy embernek mit is jelent egy pohár, egy hangszóró, egy toll, egy levél, egy szekrény, vagy akármi más, ha a tárgyon (vagy esetünkben talán helyesebb szimbólumról beszélni) túltekintve szemügyre vesszük az aktuális tárgynak a személy életútjában betöltött szerepét. Az egyént ért hatások, történések, az általa végzett cselekvések hálót képeznek térben és időben, a háló csomópontjai pedig az említett tárgyak. Ebben az összefüggésekben tehát tisztán látszik, hogy a tárgyak (legyen az anyagi, gondolati vagy érzelmi) saját valóságunkban meghatározó (csomó)pontokként működnek, melyek feladata az, hogy viszonyítani tudjunk hozzájuk. Egyszerűen azt tesszük, hogy életünk meghatározó történéseit tárgyakba sűrítjük, hogy később e tárgyakból gondolati úton kinyerhető legyen majd a teljes információtartalom. Az emberi elme dolgokat viszonyít egymáshoz, és a felállított viszonyítási rendszerben pedig elemzi magát a történést, mely ugyanakkor mindig túlmutat a történésben résztvevő tárgyak összességén.

Az előbbieket végiggondolva egy olyan rendszer (világkép) tárul a szemünk elé, mely lényegét/önmagát tekintve egységes és homogén, s melyben bármilyen öntudattal létező személy létének alapfeltétele az, hogy viszonyítási pontokat találjon a rendszerben. Ergo mi emberek a világ homogén információtengerében kijelöljük saját kis szigeteinket, melyek a már említett tárgyak, fogalmak, érzelmek, majd saját szigeteink összképét kiáltjuk ki magának a világnak.

Ismételten feltéve a kérdést, „Jelentéktelen kis tárgyaink miért jelentenek oly sokat számunkra?”, adódik a válasz: mivel fizikai tárgyaink, gondolati fogalmaink, lelki érzelmeink olyan hálót képeznek, melyek meghatározzák saját valóságunkat. És miért válunk meg e tárgyaktól olyan fogcsikorgatva? Kérdem én, ki képes örömmel saját (teljesnek vélt) világából kiszakítani akár egy kicsiny kis darabkát is? Olyan érzés ez, mintha saját, kézzel épített favárunkból tekernénk ki egyesével a csavarokat.

Természetesen van az éremnek egy másik oldala is. A tárgyakban (pontokban) való gondolkodás - gondolkodjunk csak el rajta - elaprózza az embert. Azaz a végtelen térben végtelen számú pont kijelölhető, ahogy végtelen számú pont jelölhető ki egy négyzetcentiméterben is, így a teljesség érzése sosem kerül közelebb az emberhez, a felhalmozott tudás, ismeret, vélemény, kritika, nézőpont ezzel együtt viszont csak halmozódik.

A fogalmakban/tárgyakban való gondolkodás nem az egyedüli életképes gondolkodási mechanizmus. Alternatívát jelenthet az intuíció, mely a gondolatok tárgyi képei helyett sokkal összetettebb formákkal dolgozik, melyek talán legfőbb tulajdonsága, hogy nehezebben választhatóak el egymástól. Az önmagukon túlmutató, egymásba átfolyó és állandóan lüktető formákat pedig egyfajta folyamatokként írhatjuk le, melyek az egyszerű tárgyi fogalmakhoz képest mondhatni dimenzióbeli ugrásnak tekinthetőek, ugyanis míg a fogalmak pontokként jelennek meg a térben, addig a folyamatok vonalakként, ami így vagy úgy, de fejlődésnek nevezhető.

Ugyanakkor hiba lenne akár egy percig is sejtetni, hogy nem létezik más gondolkodási mechanizmus. A gondolkodási formák tárháza végtelen, ám egymástól igen jól elhatárolt. Remélem az eddigi sorokból leszűrhető volt, hogy a gondolkodási formák határozzák meg azt, hogy a valóság mely részeit érzékeljük, és melyeket nem. A térbeli háló mennyi pontot fed le, vagy mennyit nem. A mechanizmusok között váltani sohasem egyszerű, bár néha, trauma, vagy eufória hatására szinte pillanatnyi idő alatt végbemegy. Nevezhetjük megvilágosodásnak, rezgésszám emelkedésnek vagy pálfordulásnak. A váltás lehet tudatos, lehet sorsszerű, úgy is végbemehet, szép lassan, szinte settenkedve, hogy észre sem vesszük.

Életünk tárgyait, testünket, cselekedeteinket, minden megfoghatót, és megfoghatatlan megfogalmazhatót szemügyre véve egyet nagy bizonyossággal kijelenthetünk: nem csak „ennyik” vagyunk. Életünk mindig túlmutat önmagán.

loading...