A buddhizmus, mint a szabadulás kapuja

Mit tanít, mire ösztönöz, mit lehet elérni általa? A nyugati világban sokáig ellenszenvet kiváltó tan vajon lassan beszivárog kultúránkba, vagy még ma is csupán felszínét súrolgatjuk valódi eszmerendszerének? A Nyugat és a Kelet között húzódó szakadék valóban olyan mély és széles lenne, hogy képtelenség az áthidalására tett minden kísérlet?

A buddhizmus állítja, hogy az életben és halálban tapasztalt szenvedések oka a vágyakban és a ragaszkodásban található, és hogy a vágyak és ragaszkodás ellobbanásával az emberi szenvedések is ellobbannak.

Álljunk meg egy pillanatra, mert már az elején korrigálni kell, amit a többség félreért, ugyanis a buddhizmus nem az elmúlás tana. Nem a teljes létezés és az elmúlás tana, csupán a vágyakban, a tudatlanságban való létezés elmúlásának tana. Ez nagyon fontos különbség, mivel a nyugati ellenszenv gyökerei ide vezetnek vissza. Az Európai kultúra a létezést nem tudja (vagy nem tudta - bár személyes véleményem, hogy ma sem tudja) elképzelni vágyak - és a vágyak tárgyai - nélkül.

A tanítás szerint az érzékelt formák (és formák alatt itt ugyanúgy kell anyagi formákat, mint gondolati formákat érteni) csupán illúziók, mint ahogy maga a világ is illúzió, melyet a formák felépítenek. Az illúzióhoz való kötődést (és az illúzió nem-belátását) nevezi tudatlanságnak. E tudatlanság következménye, hogy az emberi létező a formákon keresztül kezdi érzékelni saját magát, és saját önazonosságát is a formákban kezdi kutatni. Ezáltal a kialakuló, elsorvadó majd felbomló formatengerben akar biztos pontot találni, hisz erre irányulnak késztetései, létszomja és vágyai saját tudatlansága okán. Azonban, mivel ez a formatenger, melyet világnak nevezünk öröké változik, a vágyak eredendően kudarcra vannak ítélve. Így a buddhizmus útja a tudatlanság, a vágyak, késztetések és a létszomj megszűntetésének útja.

Szót kell ejteni a buddhizmusbeli reinkarnáció tanáról, melyet kultúránk tévesen újjászületésnek nevezi, holott inkább "újra-testet öltést" jelent. Az újjászületés és az újra-testet öltés közötti különbséget megérthetjük, ha megfigyeljük a két kultúra énképét. A nyugati ember saját magát olyan létezőként fogja fel, mely elkülönül a többi létezőtől és a világtól. A testet is és a lelket is ilyen létezőnek képzeli el. Így a test halála után - gondoljuk itt nyugaton - a halhatatlan lélek fogja magát, és újjászületik egy újabb anyagi burokban. A keleti énkép egészen más (volt, vagy talán még ma is az), ugyanis saját magát nem választja élesen külön a külvilágtól. Tudja és érzékeli, miszerint testét a világ dolgai építik fel, és ugyanez az elképzelés vonatkozik az ember "lelkére" is.

A buddhizmusban nincs halhatatlan lélek-mag, mely újra és újra visszaérkezik az anyagi világba, hanem a lélek és a szellem is alávetett a formák világában uralkodó elmúlásnak. Így az újra-testet öltés inkább amolyan ok-okozati folyamatként (karmaként) fogható fel, melyben a létező jó (vagy rossz) cselekedetei jó (vagy rossz) hatásokat váltanak ki ebben a formatengerben, így következményük is hasonló lesz, tehát újra testet ölt. Hasonlatos ez a tan a fához, mely magvait szétszórva magához hasonló fákat terem, ám szó sincs arról, hogy az előbbi fa ugyanaz lenne, mint az utóbbi. Ugyanígy újra-testet ölt minden idea, melyhez az ember ragaszkodik és amelyekre vágyakozik.

A buddhizmus célkitűzése a tudatlanság és vágyak megszűntetésén keresztül a szenvedés megszűntetése. Vélekedése szerint amint az ember tudatosítja magában e formavilág múlandó voltát, azután már elhatározása révén felfogása és énképe változásokon megy keresztül. E változások legfeltűnőbb következménye, hogy énképét ezek után nem változékony formák (alakzatok) segítségével fogja meghatározni, és vágyai sem változékony (múlandó) formákba fognak kapaszkodni, így szenvedése is elmúlik.

"...- Koldusok! A teherhordót és a terhet akarom megmutatni, valamint a teher felvételét és letételét. Hall-gassátok szavam!

Mi hát a teher, ó koldusok? Ragaszkodni a lét öt halmazához - így kell erre válaszolni. S mi ez az öt? Az alakzatok halmazához való ragaszkodás, az érzetek halmazához való ragaszkodás, az ismeretek halmazához való ragaszkodás, a késztetések halmazához való ragaszkodás, a tudomások halmazához való ragaszkodás. Ezt jelenti a teher, ó koldusok.

- S ki a teherhordó, ó koldusok? Az énképzet - így kell erre válaszolni - a tiszteletreméltó ez-és-ez ebből-és-ebből a családból. Ezt jelenti a teherhordó, ó koldusok.

S mi a teher felvétele, ó koldusok? Az újraszületéshez vezető létszomj, ami élvezkedve és vágyakozva emitt és amott örömét leli. A gyönyör szomjazása, a létesülés szomjazása és az elmúlás szomjazása. Ezt jelenti a teher felvétele, ó koldusok.

S mi a teher letétele, ó koldusok? A létszomjnak a teljes vágytalansággal való kioltása, feladása, eltávolítása, távoltartása, kiküszöbölése. Ezt jelenti a teher letétele, ó koldusok."

A léthalmazok és az énképzet levetése - SZN 3. 25.

loading...

Az Élet kezdete és vége III. - Tudatosság

Az Élet határainak vizsgálatakor megkerülhetetlen a tudatosság kérdése. Eddig ugyebár tisztáztuk, hogy az ember, mint élő szervezet térben és időben is lehatárolt, ugyanakkor e határokon belül a végtelenségig létező. Másrészt csak jelen van még bennünk az elégedetlenség, ami azt suttogja, hogy mindez szép és nagyszerű, de attól még az én végem is eljön, és ezen ez nem változtat.

Ez így igaz. Mindennek eljön a vége, és ezen semmi sem változtathat. Azonban figyeljük meg, életünknek mennyi állomása volt, ami lezártnak tekinthető, ugyanakkor hatásuk érezhető. Egy ember életének sok ilyen állomása van. Kezdődik az óvoda elhagyásával, az érettségi megszerzésén és az első szerelmen át egész a végéig. Ha magunkba nézünk, megfigyelhetjük, hogy ezekben az állomásokban az a közös, hogy amíg el nem jött a végük, addig azok határozták meg énképünket. A kulcsszavak tehát: tudatosság, énkép, vég.

A vég meghatározása a legegyszerűbb. A vég jelenti valamiféle lineáris rendszer egyik, a kezdet a másik határát. Így a vég az az egyik határ, a kezdet a másik. Az énkép, vagy az egó szintén egy elég közismert fogalom. Az egó meghatározza azt, hogy mit teszünk magunkévá, mit utasítunk vissza, hogyan cselekszünk és érzünk, és milyen képet mutatunk magunkból a világ felé. A tudatosság már kissé nehezebben meghatározható fogalom, és értelmezése sem egységes az egyes vallási, filozófiai felfogások tekintetében. Maradjunk annyiban, hogy a tudatosság valódi énünk alkotója, és összekötő kapocs az énkép és a Világmindenség (a Létezés) között. Olyan, mint egy dimenziókon átívelő fénysugár, amire a létezés egyes szakaszai úgy vannak felfűzve, mint fonalra a gyöngyszemek. A tudatosság az, ami kijelöli az egót és teret enged neki. Az egó pedig hatásokat vált ki az aktuális szinten.

Ezek a szintek egyrészt teljesen nem különválaszthatóak egymástól, hisz ki akarná külön vizsgálni egy személy esetében a gyermekkort és a felnőttkort, mint egymástól független eseménysorozatokat? Az egyiknek a másikkal együtt van jelentése, és így van ez az említett szintekkel is. A tudatosság, mely kivetül a Létezésből (nevezhetném Istennek is, ám a fogalom megsínylette a korok viharait) először is megérinti az anyagot, ebben az esetben egy emberi kisgyermeket. A tudatosság létrehozza az egót, így azonosítja önmagát a gyermek akkori helyzetével, úgymond így vet horgonyt. Innentől kezdve változik az énkép, a tudatosság újabb és újabb formákkal ismerkedik meg.

Így szemléli a Létezés önmagát. A legtöbb teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy kezdetben volt az örökké és önmagában létező. Ez a létező idővel kíváncsi volt önmagára, ám mivel egyedül ő létezett, nem tudta vizsgálni magát viszonyítási alap híján. Ezért részekre osztotta önmagát, így a részek szabadon szemlélhették egymást.

A tudatosság a testtel és egóval összhangban változásokon megy át, vagy ha úgy tetszik, az élet egyes állomásain. Ezek a szakaszok például az óvodás évek, ahol a gyermek énképe középpontjában saját teste és szülei állnak, és ilyen szakasz a felnőttkorba lépés, ahol az énkép inkább már a szavakra, tettekre, gondolatokra és az elérhető eredményekre irányul. Ilyen szakasz az öregkor, mikor az énkép (és vele a tudatosság) középpontjában az elért eredmények és az összegzések állnak.

Mint említettem, ezekben a szakaszokban a közös, hogy mindegyiknek vége szakad. Az általános felfogás szerinti élet is ilyen, mely középpontjában mindig az egó áll. Valójában az ember, mikor élete vége kerül szóba, énképének végére gondol. Viszont, ha a létezés mélyén a legkisebb logika is meghúzódik, akkor maga az élet és vele a tudatosság nem szűnik meg az egó hátrahagyásával. Olyan ez, mint mikor kilépünk a saját magunk által a porba rajzolt körből. Az Élet - a maga monoton lassúságával, vagy éppen száguldó sodrásával - megy tovább.

loading...