A Hit - legbenső közvetlenségünk

A hit a vallások és azokon túl a mélyebb metafizika alapja - szokták mondani. Ez az állítás a mai ember számára zavarosnak tűnhet, mert ezeréves vallási dogmáink elferdítették a hit fogalmát. E cikk a valós hit keresése szellemében íródik - és annak reményében, hogy rátalálunk arra, ami elveszett.

Hitünk nem egyenlő vágyainkkal vagy félelmeinkkel, mégis legtöbbünk akkor mondja, hogy "elhiszem ezt", vagy "elhiszem azt", amikor vágyik az adott dologra, avagy fél valamitől. Példának okáért: "Elhiszem, hogy pozitív gondolkodással jobbá tudom tenni az életem." Ez a kijelentés - és a belévetett hit - csupán annyira súrolja az ősi hit lényegét, mint a tó partján a vízfelszínt csapkodó kisgyermek. E kijelentés a vágyakból táplálkozik, és azon félelmeinkből, hogy vágyainkat sohasem érjük el. Az más kérdés, hogy e hitnek van-e valóságalapja, vagy nincs.

A hit olyan bizonyosság, mellyel a logikusan gondolkodó elme egyszerűen nem tud mit kezdeni. A logika és az ok-okozat tárgykörén kívül esik. Az ember manapság jól felfogott érdeke szerint akármiben hihet... Istenben, ördögben, angyalokban, démonokban, stb. Azonban az e fajta, vágyakra és félelmekre alapozott hit sohasem nyújt igaz bizonyosságot, mivel alapvetően hamis. Nem azért hamis, mert tárgya nem valós (nem azért, mert ne lennének angyalok vagy démonok), hanem azért, mert az ősi hitnek ez a fajta hit árnyéka csupán - nem adja meg az ősi hit katartikus élményét. Így a mai értelemben vett hit egyszerűen alaptalan, mert kétes alapjai, a vágyak és félelmek: múlandóak.

Feltehetjük a kérdést, hogy amennyiben a mai, vágyakra és félelmekre épülő hit alaptalan, akkor az ősi hitnek mi adta megrendíthetetlen alapját? Mitől más az ősi hit, mint a mai?

A mai hittel ellentétben az ősi nem vágyakra vagy félelmekre épült. Nem is logikára. Mielőtt tovább mennénk, mindenki saját képességei szerint tűnődjön el ezen! [...] A további magyarázat előtt meg kell említenem a "tükrözést", mint emberi találmányt, mely amolyan utánzásként fogható fel. A kezdetekben a Lét alapvetően egységes volt. A benne keletkező törés, vagy ahogy nevezni szokták, "bukás" után azonban a Lét egyes részei elvesztették a Léttel való közvetlen kapcsolatot, és aláhullottak a földi életbe - legalábbis így tartja a Hagyomány (Hamvas Béla nyomán). Az ember elvesztette képességét, vagy szándékát a valós dolgok (pl. a valós hit) használatára, és saját játékszereket ötölt ki, melyek a Létbeli dolgok mintájára készültek. Mondhatni megtükrözte őket, és onnantól nem is nézett a valódira, hanem a tükörképet használta. Ilyen tükörképe a mai hit az ősi hitnek.

A mai hittel az ember olyasmit tesz, mint a kártyavár építés. Hitével igazolja vágyait és vágyaival hitét. Azaz egyik oldalra a hit kártyalapját helyezi, a másikra pedig a vágyét, melyek a kártyavárhoz hasonlóan megtámasztják egymást. Ez a metódus azonban - mint tudjuk - nem folytatható a végtelenségig. Hiányzik a szilárd alap és hiányzik a megtapasztalás bizonyossága.

És igen, a tulajdonképpeni megtapasztalás lehet az a kulcs, ami közelebb vihet minket az ősi hit lényegéhez. Ugyanis ezt a fajta hitet a lehető legközvetlenebbül tapasztalni kell, vágyaktól és félelmektől mentesen, melyek elzárhatják a tapasztalás útját. A vágyak és félelmek útján vezetett hit önmagába - azaz a félelmekbe és vágyakba - kanyarodik vissza. Egyszerűen nem tapasztal, hanem önmagát gerjeszti. Ez a gerjesztési folyamat pedig eltereli a figyelmet attól, amit valóban megtapasztalásnak nevezünk.

A Hagyomány azt mondja, hogy egyetlenegy valós létező van, nevezi Teremtőnek is. E Teremtő a Létben gyökerezik, és részei vagyunk mi is, itt a földi életben. Lényünk valós és halhatatlan része pókfonál vékonyságú szálakon van hozzá kötve, és e kapocs az, aminek felismerését hitnek nevezzük. Minél nagyobb a felismerés, a Hit, e kötelék annál szélesebb.

Az ősi Hit tehát közvetlen tapasztalata a Lét egységének. És mivel tapasztalat, inkább gyakorlati, mintsem elméleti tevékenység. Gondolati formákkal csak azok a dolgok írhatóak le egészében, amiket az ember megtapasztal, mert ez a tapasztalat adja az elmélet hitelességét. Így az ősi Hit hitelességét is a tapasztalás adja, mely hangsúlyozom, közvetlen(!) kapcsolat a Léttel.

A mai ember azért nem képes e megtapasztalásra, mert akciót és reakciót akar. Vagyis - helyesebben fogalmazva - az akciót és a reakciót véli saját lényének. Állandóan izeg-mozog, képtelen a megnyugvásra. A keleti szent embereken kívül kevesen képesek leülni és egyszerűen tapasztalni a Hitet. Leülni, befelé fordulni és közvetlen kapcsolatot létesíteni - a Léttel. [...] E befelé fordulást ne úgy képzeljük el, hogy leülünk és saját belső szerveinkre koncentrálunk... képzeljük el úgy, mint egy fénylő gömböt, ami maga a Lét, és amit vékony réteg por fed, rajta kívül csak az üresség honol. A vékony réteg a földi élet, az összes anyagi dolgával, az összes vágyával és félelmével, az összes gondolati játékszerével, az összes univerzummal és multiverzummal. Mi is egy porszem vagyunk e porrétegben, és befelé fordulni annyi, mint nem a világ dolgaira figyelni, hanem a Lét középpontjára.

A Hit ugyanis mindenkiben megvan. A közvetlen megtapasztalás képessége mindenkiben ott pihen - alig érzékelhető pókfonál csupán, de valós. Tulajdonképpen ez az emberi szeretet alapja - az emberi kötődések alapja. A csodák alapja és az örökélet kapuja. Mindenki tapasztalta már és mindenki e megtapasztalást hajszolja az idők végezetéig. A hibát általában ott követjük el, hogy e megtapasztalás eufórikus érzetét az anyagi világ dolgainak tulajdonítjuk, holott azok csupán eszközök, vagy helyesebben fogalmazva: tükrök - a tükröződő kép forrása pedig: a Lét.

loading...

Logika - a Tudat akadálya

A logikus elme párhuzamot von a dolgok között, mely párhuzam szinte elszakíthatatlan láncként köt össze két térbeli, vagy időbeli pontot. Ilyen párhuzam a múlj-jelen-jövő hármasa, vagy a földi lét ok-okozati törvényszerűségei.

Ám ezen túl az elme bármi között képes párhuzamot vonni, legyen az akár a női szépség, a lemondáson alapuló buddhizmus és az anyagi jólét először logikátlannak tűnő kis csoportja, vagy az egyszerűség kedvéért a pénzérme két (eltérő) oldala. Ezek alapján a logikus elme úgy viselkedik, mint kisgyermek a legóboltban: a világ alapjául szolgáló anyagi, lelki és gondolati formákat önkényes rendbe szervezi, mely rend logikus, hisz a formák közötti kapcsolat vitathatatlan.

Ha megfigyeljük, az életben minden megmagyarázható. Ami jelen pillanatban nem az, majd az lesz. Vagy új, illeszkedő részek megpillantásával, vagy a fennálló logikai rendszer újrarendezésével. Amíg az első esetben nem kell megbolygatni az aktuális rendszert, addig a második esetben bizony nincs más út (vagy sokszor nincs türelem), mint az eddigit elvetni, alkotóelemeire bontani, majd újra felépíteni egy olyan építményt, mely jobban megfelel a pillanat követelményeinek.

Arra szeretnék csupán rávilágítani, hogy a logika önkényes. Igazsága inkább egyéni igazság, mintsem eredendő igazság. Azért egyéni igazság, mert az előbb felvázolt módon az egyén bármit képes megteremteni ebből a "legóhalmazból" - amit életnek nevezünk -, majd azt mondani, hogy ez így "logikus". Hisz a létező dolgok logikai kombinációja csaknem végtelen. Had szemléltessem az előbb leírtakat: a realista festő úgy magyarázza művészetét, hogy az az életnek és a valóságnak a lehető legpontosabban megfestett tükörképe, hiába is támadják sokan azzal, hogy művészete ilyen alapokkal "csupán" másolás, és nem több, mint kézügyesség. Azonban a "művész", aki szájába veszi a festéket, majd a festővászonra köpi azt, logikája a követező: a művészet az alkotó és az alkotás bensőséges kapcsolata, a szájba vett festék e kapcsolat megtestesítője, és a közönségesség, amit alkalmaz, csupán e közönséges, szürke világ színekkel átitatott kis részlete. Vagy a művészetektől eltérve: miért épül az egyik ház téglából, a másik fából, a harmadik acéltartókból? Azért, mert...

A logika nem más, mint játék. Természetesen bármilyen játékot lehet véresen komolyan venni, viszont ez a játék rávetül életünk csaknem összes tevékenységére, így túlzottan komolyan venni - a logikát, a gondolkodást és magát az elmét - nemhogy veszélyes, de már-már illogikus.

Számos gondolkodó jutott hasonló következtetésekre a történelem folyamán. Egyes buddhista feljegyzések arról is beszámolnak, hogy ez az eddig felvázolt logikai béklyó olyannyira megszűntethető, hogy képesek lehetünk túllépni a valóság ok-okozati törvényszerűségein is. Hiszen ha az ok-okozati valóság a logikus elme hozadéka, mely koordinátákat keres a létezésben, akkor e logikai elmének az időleges kikapcsolásával az ok-okozatiság is megszűnik.

Az ősi tanok szerint a tudatosság akkor kezdődik, mikor ráébredünk a dolgok illuzórikus voltára, azaz tudatára ébredünk annak, hogy az érzékelő, az érzékelés és az érzékelt viszonya a figyelem fókuszán keresztül megváltoztatható.

 

"...a koldus arra irányítja, arra összpontosítja szellemét, hogy megvalósítsa a különféle rendkívüli képességeket. A rendkívüli képességek megörvendeztetik. Személye megsokszorozódik, majd újra eggyé válik. Láthatatlanná lesz, majd újra megjelenik. Mint az űrön, úgy megy át akadálytalanul a falon, sáncon és hegyen. Mint a vízben, úgy merül el a földben, majd újra kiemelkedik. Mint a földön, úgy jár a vízen, és el nem merül. Keresztbe tett lábakkal, ülve repül a légben, miként a szárnyas madár. Kezével érinti, és megragadja a hatalmas Holdat és Napot. Testével elszáll a Brahman egébe..."

Az elmélyedésből születő rendkívüli képességek - DN 2. 83-97.

 

 

loading...

Nyugat és Kelet határa - a régmúlt tudatossága

Nyugat és Kelet. Két erőteljesen különböző kultúrkör, melyek látszólag nehezen férnek meg egymás mellett, s amik saját területükön szinte egyeduralommal rendelkeznek. Igaz az arányok az idők folyamán eltolódtak, de valójában két nagyon is emberi aspektus az, ami bennük érvényre jut.

Hogyan is fogalmazhatnánk meg e két emberi megnyilvánulást? Talán az egyik a kettő közül a tettekre sarkalló vágyakozás lenne, a másik pedig a megnyugvó lemondás. Míg az első inkább a létező világ különböző oldalait akarja megtapasztalni, addig a második kivonja magát a dolgok folyásából és háttérbe vonul. Az egyik kardot ránt, a másik elvonul meditálni. Felvetődik a kérdés, hogy melyik a jobb?

Helyesebb, ha előbb azt a kérdést tesszük fel magunknak: mi magunk vajon melyikben élünk? Erre nem nehéz válaszolni, hisz a világ jelentős része a tetterőt, a cselekvést, a valamiért kiállást és a valamivel szembeni ellenszegülést hirdeti. Példának okáért ilyen a keresztény, muszlim, iszlám kultúrkör. A "keleti tanok", élükön a buddhizmussal, ezzel ellentétben a világi javakról és vágyakról való lemondást magasztalják.

Ismét előbukkan a kérdés: melyik a jobb? Vagy érthetőbben megfogalmazva: létezik-e a tengernek olyan cseppje, mely jobb, mint a többi? Tehát nincs jobb és nincs rosszabb, és a kérdés önmagában értelmetlen, mivel akármelyik válasz (ez a jobb vagy az a jobb) kizárja a másik lehetőség létezését. Akármelyiket is tartjuk rossz, vagy helytelen ideának, az nem fog ettől megszűnni, létjogát nem veszíti el.

És ez a létjog az, ahol a témát gyökerénél tudjuk megragadni... bármilyen megnyilvánulás létjoga magában a létben keresendő. Azaz ha valami létezik, akkor joga is van a létezésre. (Ez az ok-okozat törvénye, mely megjelenik ugyanúgy a buddhizmusban, mint a tudományban.) Így ha mindkét kultúrának és életfelfogásnak joga van a létezéshez, hogyan mondhatnánk arra bárminemű önös érdek nélkül, hogy jobb vagy rosszabb, mint a másik? Saját felfogásunknak ugyanúgy van alapja, ahogy mások saját felfogásának. Még ha ez a saját felfogás nem is ismeri azt be...

Mi nyugati nézeteink alapjában véve elutasítóak, kizáróak, ez az elutasítás a gyökere annak az előbb megnevezett fogalomnak, melyet jobb híján tetterőnek vagy cselekvésnek, vágyaknak nevezhetünk. Korántsem kell negatív összefüggéseiben szemlélni a dolgokat, ez a tetterő ugyanúgy tud semleges, építő vagy romboló lenni, ahogy a világ bármely más manifesztációja, akár a hegyekbe való elvonulás.

A keleti filozófiák - és jobb híján filozófiák, mert valójában gyakorlati megtapasztalásokon alapuló érvekkel írják le a valóságot - a nyugattal ellentétben befogadóak... És úgy tűnhet számunkra, hogy e két véglet egyszerűen kibékíthetetlen, mert "mindig lesznek bárányok, ahogyan farkasok is". A földi létezésnek nem lehet elképzelni olyan szakaszát, ahol ne lett volna jelen e kettősség. Viszont el lehet képzelni olyan szakaszát, melyben e kettősség összeolvadt, belevegyült egymásba és kéz a kézben jártak.

Igaz manapság a szélsőségek korát éljük - azaz rengeteg a nem-elfogadó (pl. rasszitsa) ember, illetve a magába zuhant lélek, aki nem is akar tudomást venni a világról, amiben él -, viszont ezeréves történetek számolnak be időkről, melyekben a belátás és tudatosság alapvető erénye volt az embernek. Többek között a Bhagavad-Gíta-ban, a védikus irodalom egyik legjelentősebb művében, már több ezer évvel minket megelőzve arról tanakodtak, hogy mikor érdemes cselekedni és mikor nem. Azaz az élet két nagyon eltérő aspektusának - úgymond - az arányait akarták meghatározni ebben a földi létezésben, hogy azok harmóniában legyenek az ember karmájával. A karma ebben az értelemben olyan folyamatot, vagy folytonosságot jelent, melyben a hangsúly a fejlődésen, a tudatosodáson és a világ természetének belátásán nyugszik. Az ezirányú karmát nevezték helyesnek, az ettől eltérőt pedig helytelennek.

A fentiek alapján a régmúlt karmája egészen más karma volt, mint a ma karmája, ami leginkább a "jó pontok gyűjtésére" összpontosít. A régmúlt embere a belátás olyan szintjeit birtokolta, melyeket nem csodálnunk vagy magasztalnunk kellene, hanem egyszerűen követnünk. Ahogy tette ezt Jézus (krisztus), vagy tette Gautama Sziddhártha herceg (buddha). Az egyik a nyugat nagy vallásának, a másik a kelet nagy "vallásának" forrása, azonban egyikük sem csodálókat gyűjtött maga köré, hanem tanítványokat. És ez az, amit érdemes észben tartani.

 

"Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket."

Jézus

 

"A feltételekhez kötött lét szenvedéssel jár. A szenvedésnek van oka, van vége, és vannak utak, melyek elvezetnek a végéhez."

Gautama Sziddhártha

loading...

Kétdimenziós érzékelés - többdimenziós valóság

Saját emberi valóságunk - szokták mondani - amit érzékelünk is, 3+1 dimenziós. Ez az állítás elég gyenge lábakon áll, tekintetbe véve, hogy az emberi érzékelés csak a második dimenzióra terjed ki teljes egészében, a harmadikról tudomása van, a negyediket éppenhogy súrolja...

Mi történik akkor, ha valaki kilép a tömegből, majd elkezdi magyarázni, hogy az emberi faj nagyon sokat gondol magáról, amennyiben azt hiszi, hogy a harmadik dimenzióra is teljes egészében kiterjed az észlelése? Fújjulás és hurrogás, de álljunk meg egy pillanatra! Ha érdemesnek találjuk, gondoljuk csak végig a kérdést.

Először is kérdéses: a mindennapokban ugyan kinek válik hasznára arról tűnődni, hogy az emberi érzékszervek hány dimenziót fednek le? Nem mindenki tudja - bár egyre többen -, hogy napjainkban nagyon elterjedtek lettek a magasabb dimenzióból érkező lényekkel való kommunikáció, a spiritizmus, illetve az önfejlesztés különböző módozatai. Mint előző cikkeimben, itt is csak azt tudom mondani, hogy a valóság túlságosan összetett és sokrétű "valami" ahhoz, hogy akármire csak úgy legyintsünk. E sokrétű valóság megértéséhez pedig kikerülhetetlen a dimenziók kérdésköre. E témában pedig alapvető kérdés, hogy valójában mennyi dimenziót érzékelünk, és hol állunk jelen pillanatban?

Szokták mondani, hogy jelenleg a harmadik dimenzióban tartózkodunk... vagy hogy jelenleg a negyedikben, és a továbblépéshez fel kell emelkednünk az ötödik dimenzióba... és hasonlók. E kijelentéseket nem azért tartom nevetségesnek, mert abszurd, illogikus, vagy nemlétező területekre vezetnek minket, hanem azért, mert nincs egyezményes (és reális) megfogalmazása annak, hogy az ember valójában milyen szinten áll.

Egyáltalán egy többdimenziós Világmindenségben hogy döntjük el valamiről, hogy hanyadik dimenzióban létezik? A dimenziók ugyanis kapcsolatban vannak egymással - vessünk csak egy pillantást a síkra és a térre. Most képzeljük el egyiket a másik nélkül. Lehetetlen, ugyanis a térbeli testeket síkbeli testek határolják, ahogy a negyedik dimenzióbeli testeket is térbeli testek határolják. Így ami az egyik dimenzióban létezik, az a másikban is, és fordítva.

A fentiek alapján akárhányadik dimenzióbeli létezőkről is beszélünk, minden esetben lesznek magasabb és alacsonyabb-rendű vetületeik. Ahogy az asztalunknak az asztal felső síkja példának okáért. Így egyáltalán nem mondhatjuk valamiről, hogy ez a második dimenzióban létezik, egy másik valami pedig a harmadikban... annyit viszont állíthatunk, hogy egy létező ebben a dimenzióban tudatos, a másik létező pedig abban.

Had tegyem egy kicsit világosabbá az eddig leírtakat. Az emberről, mint egy bizonyos dimenziószámú dimenzióban létező dologról beszélni felesleges, mert mint minden létezőnek az embernek (legalábbis amit mi embernek nevezünk) is vannak alacsonyabb és magasabb rendű vetületei, azaz olyan részei vagy "szervei", melyek alacsonyabb, illetve magasabb dimenziókban léteznek.

Viszont feltenni a kérdést, hogy az ember melyik dimenzióban tudatos, már cseppet sem felesleges. Itt persze meg kell fogalmaznunk nagy vonalakban, hogy mit is jelent tudatosnak lenni. Tudatosnak lenni annyi, mint érzékelni, és az érzékelt dolgokkal "bánni". Ezek alapján most időszerű feltennünk a kérdést: az ember melyik dimenziót érzékeli? Vagy hanyadik dimenziót érzékeli? Csípőből vágnánk rá, hogy minimum hármat, de ez így nem teljesen igaz.

Nézzük csak meg az érzékszerveinket, azok közül is a talán legfontosabbat: a látást. Egyszerűen csak "nézzünk ki a fejünkből", és gondoljunk bele, mit látunk. Térbeli testeket érzékelünk, vagy netán síkbeli képet? Tegyük fel a kérdést: ha térbeli testeket látunk, akkor e testeknek hány százalékát érzékeljük az adott pillanatban - illetve ha síkbeli képet látunk, annak a képnek hány százalékát érzékeljük az adott pillanatban?

A pillanatnyi síkot teljes egészében érzékeljük. Érzékeljük a fényeket, a színeket, az árnyalatokat. A testekből csupán felületüket érzékeljük, amik ugyebár síkbeli létezők. Had jegyezzem meg itt, hogy a görbült sík is csupán sík. Sík az ember bőrfelülete, sík a víz felszíne, stb. Minden térbeli létezőnek csupán a felszínét érzékeljük egészében. A harmadik dimenzióra csupán következtetünk, vagy úgymond oda képzeljük magunk elé. Nagyon jó példa erre az az élethű festmény, melyről eleinte azt hisszük, hogy egy ablak. A harmadik dimenzióra tulajdonképpen a mozgás (a fej és a szemek helyzetének változása), tehát az a folyamatosság vezet rá bennünket, amit mi már időnek nevezünk. És akkor a negyedik dimenzió érzékeléséről ne is beszéljünk.

A harmadik dimenzió érzékelését az jelentené - a síkérzékelésünk alapján -, ha a tér és a benne helyet foglaló tárgyak minden egyes apró részletét "érzékelnénk" attól függetlenül, hogy az a kis apró rész a tárgy felszínén van-e, vagy mélyen benne. Nem lenne szükségünk röntgenre sem...

Így a felemelkedést és a tudat és érzékelés tágítását megcélzó személyek - köztük a meditációval komolyabban foglalkozók - figyelmét szeretném felhívni, hogy nem a megfelelő lépcsőfokról akarnak elrugaszkodni. A tudatosság útján haladóknak sokszor szükséges visszalépni egy-két lépést, különben hamar a szakadék mélyén találhatják magukat.

loading...

A tudatos önvaló - meghatározottság és igazság

Mik vagyunk? Mi vagyok? Mit jelent embernek lenni? Egyáltalán a többdimenziós valóságban létezik-e egy kitüntetett dimenzió, ahol minden kezdődik, s ahová minden visszatér? Az igazság egyetlen különálló létező, amit keresni kell, vagy olyan logikai gondolkozással alig megfogható valami, ami mindenhol jelen van és mindenhol fellelhető?

A gondolkodó emberi elme viszonylag rég rájött már, hogy az ember maga nem csak testét jelenti, a testen túl léteznek olyan folyamatok - akár erők, ha úgy tetszik -, melyek jobban meghatározzák az adott személyt, mint maga a fizikai porhüvely. Ilyen dolgok maga a gondolkodás folyamata, az érzelmi reakciók, maga a mozgás (az élet) képessége, önmagunk felismerése, megismerése, önmagunk azonosítása bizonyos dolgokkal, stb.

Ezek mind-mind különböző dimenziók. Ezen dimenziók sajátja, hogy egymástól függetlenül léteznek, viszont közvetetten hatást gyakorolnak egymásra. Először ezt egy kicsit nehéz felfogni, mivel saját emberi közegünk olyan közeg, melyben ezek a különböző dimenziók együtt vannak jelen, és sokszor összemosódnak. Különböző dimenzió például egy zeneszám és egy fénykép, mivel mind a kettő olyan információkat hordoz, mely közvetlenül nem fordítható át a másikra, mégis közvetve hatást gyakorolhatnak egymásra, pl. egy festmény ihlette dallam, stb. Természetesen mi emberek a létezés ezen síkjait saját egységes valóságunkban értelmezzük, és észre sem vesszük, hogy ez a valóság sok apró valóságszeletre bontható, még ha ez a mindennapjainkban is így történik.

A szakosodás egy nagyon jó példája a több síkra (dimenzióra) bontott valóságnak. Az emberi valóság nagyon összetett rendszer. Ennek a rendszernek az egészében való megpillantása, felfogása, értelmezése és befolyásolása úgynevezett egész embert kíván, vagy polihisztort, tehát olyan embert, aki érti a részeket és az egészet is, és aki helyén tud kezelni minden apró mozaikdarabkát. Az ilyen ember önmagunkban való kifejlesztését kellene elősegítenie a tanulás folyamatának. Azonban e helyett nem teszünk mást, csak szakosodunk, vagyis az életnek csak egy-két aspektusát fogadjuk be, majd azt nevezzük ki egésznek, így az összes többi aspektust/dimenziót kirekesztjük.

Önmagunk megismerése a folyamat kezdete. Vagyis feltenni magunknak (magunknak és nem másnak) a kérdést: miért? Miért cselekszem, beszélek, gondolkodom, érzek így? Mi befolyásol fizikai, gondolati, érzelmi szinten? Befolyásol-e valami? Befolyásolnak-e a kérdések, illetve befolyásolnak-e a válaszok? Ez a befolyásoltság tudatos-e? Végül is mi az, ami meghatároz engem? A testem, a gondolataim, érzelmeim, azaz hitrendszerem, vallási, faji hovatartozásom? Ha ezek mind befolyásolnak „engem”, ebből alapvetően következik, hogy ezek nem „én” vagyok, de akkor mégis mi vagyok „én”, ha nem gondolataim, érzelmeim és a világ számára megnyilvánult válaszreakcióim?

Tulajdonképpen alapvető kérdés, hogy egy vagyok-e és oszthatatlan, azaz lényegében örökkévaló, vagy részek összessége, mely részek bármikor valami mássá állhatnak össze? Tehát kérdés, hogy megfogható-e a tudatosság, megtalálható-e az a bizonyos isteni szikra?

Az kétségtelen, hogy létezik valami, ami énnek nevezi magát. Az is bizonyos, hogy ez az „én” tud úgy tekinteni önmagára, mint test, tud úgy, mint egy elv-, vagy hitrendszer és tud úgy is, hogy „én vagyok az, aki ezt és ezt tette, aki ezt és ezt mondta, és aki ezt és ezt gondolta, érezte”. Az „én” tehát gyakorlatilag bármire rá tudja vetíteni önmagát, be tudja fogadni és magáévá tudja tenni, tehát ez az „én” egyfajta összekötő elemként működik, mely összekapcsolja a dolgokat.

Természetesen úgy is fel lehet fogni, hogy a dolgok összekapcsolódása, közös létezése (test, elme, lélek) hozza létre az „én”-t, de úgy is, hogy az én kapcsolja össze ezeket. Az egyenlet két oldala ugyebár felcserélhető 1+1=2, vagy 2=1+1. Tulajdonképpen arra akarok kilyukadni, hogy az az „én”, amit az emberiség oly engesztelhetetlenül keres, az se nem 1 se nem 2 (a matematikai hasonlattal élve), hanem a plusz illetve az egyenlőség jel. Azaz nem maga a forma, hanem a formák egyesülését lehetővé tévő mező, vagy közeg.

Mindezekből következik, hogy minden „én”, vagyis minden létező személy tudatos, hisz a tudatosság olyan folyamat, mely meghatározza önmagát. Az „én” pedig nem tesz mást, mint formákat (emberi tulajdonságokat) kapcsol össze vagy bont szét, így lehetővé téve a tudatos helyezkedést, vagyis a viszonyítási képességet, ami a tudatosság alapja (vagy fordítva). Tehát nem mondható, hogy ez vagy az a személy nem tudatos, maximum annyi, hogy a tudatosság más dimenziói érintettek nála, mint másoknál.

Az ember akarva akaratlanul keresi saját életében az igazságot, mely igazság táptalajként szolgálhat saját létezésének. Ezt úgy értem, hogy az emberi igazságok olyan nagyrészt múltbéli létezők, melyek okot szolgáltatnak a jövőre, azaz táptalajok az emberi cselekvés, az emberi élet számára. Az igazság tehát lényegét tekintve meghatározottság (meghatároz, okot ad, formába önt), és e meghatározottság keresése az emberi lényeg igénye, mely célja az önazonosság megtalálása.

Az igazság, és az „én”, mélyére hatolva majdnem ugyanoda vezetnek a szálak. Egy olyan világkép bontakozik ki előttünk, mely egy mindent magába foglaló mezőből, és a benne létező formákból áll. A jelenlegi emberi felfogás - vagy talán nézet - az, hogy ezekben a formákban keressük önmagunkat, az igazságot, a tudatosságot és minden emberi ésszel felfogható, lélekkel érezhető létezőt. Mindezek közben pedig elfeledkezünk a lét alapjáról, arról a közegről, ami létezésünk alapeleme. Olyan, mintha a halak a vízről feledkeznének meg, vagy mi emberek a levegőről. Nem igazán akarok áhítozásba és magasztalásba átcsapni, de azért igyekezzünk valahogy felfogni annak a mezőnek/élettérnek a valódi természetét, mely képes teret adni az élet ilyen eszméletlen sok aspektusának, mindezt úgy, hogy ezek az aspektusok még hatást is gyakoroljanak egymásra, illetve hogy a valóság olyan összetett matematikai halmazai jöjjenek létre, mint az emberi látásmódok. A fizikában ez például az atomi szinten jelentkező kölcsönhatások megmagyarázhatatlanságában nyilvánul meg.

Az emberi létezés több, mint amit érzékelünk, és több, mint amiben napról-napra elmerülünk, akármi is legyen az, mivel az (csupán csak) forma. A formák pedig lényegüket tekintve a végtelenségig oszthatók, így mélységük ésszel felfoghatatlan.

loading...