A Humor filozófiája

Mitől vicces ami vicces? Meglepő módon Freud elmélete a humorról, a Coloradói Egyetem pszichoanalitikusainak a véleménye és a modern humor-felfogás szoros szálakkal kötődnek Michael Talbot Holografikus Univerzum elméletéhez, illetve a legnagyobbrészt az indai Védákból ránk maradt teremtésteóriához, vagy Istenképhez.

Talán itt az elején még úgymond "húzós" lenne a vicc lényege és a Védák között fennálló kapcsolatot elemezni, így kezdjük inkább a mai modern Holografikus Univerzum elméletének rövid ismertetésével.

Először is mi a hologram? A hologram szó szerint "teljes-egész kép, vagy írás". A holográfia segítségével ugyanis sokkal több információkat lehet eltárolni, mint amit az írás, vagy a fényképezés, de még a filmrögzítés is lehetővé tesz. Ha ma hologramokról van szó, az átlag ember háromdimenziós képekre gondol, és részben igaza is van. A holográfia segítségével egy tárgyról olyan "filmet" készíthetünk, mely segítségével kivetíthetjük a térbe a tárgy holografikus képét. E film érdekessége, hogy rajta semmiféle felismerhető mintát nem érzékelünk, rajta csupán a rögzítési eljárás során keletkező hullám interferencia-mintát látjuk. Egy másik érdekesség, hogy ha a tárgyról készített eredeti filmet félbe vágjuk, és csupán az egyik feléből próbáljuk meg kivetíteni a képet, nem a rögzített tárgy félbevágott képe jelenik meg előttünk, hanem az egész tárgy képe, csupán feleakkorában, azaz rosszabb minőségben. Ezt a félbevágós eljárást akármeddig ismételhetjük, a tárgy képe minden alkalommal kivetíthető, viszont a kép minősége egyre romlik.

Tehát egy hologram legapróbb részlete is tartalmazza az egész képet. Ugyanakkor a legapróbb részlet is csak imitációja az egész képnek, ahogyan az egész kép is csak imitációja a rögzített tárgynak. Michael Talbot ennél is tovább ment. Feltette a kérdést: ha a hologram egy kis részlete csak imitációja az egész hologramnak, és az egész hologram csak imitációja a tárgynak, lehetséges-e, hogy a tárgy is csupán imitációja valami másnak? Elmélete szerint az egész fizikális Világegyetemünk csupán egy hologram, a kérdés már csak az: minek a hologramja?

Ez ugye nem is áll olyan messze az indiai Védák tanításához, miszerint az anyagi világ csupán maja - káprázat?

"A vicc hallgatójában feszültség keletkezik (amely feszültség valójában a saját elfojtásainak megjelenése), és ez a feszültség oldódik fel a csattanóval, amikor az elfojtott tartalom a tudattalanból ismét a tudatba kerül."

"A Coloradói Egyetem pszichoanalitikusai szerint viszont a humor a világ normális működésének ártalmatlan megsértéséből fakad."

"A vicc mindig rendszert alkot. [...] A poén kimondásával minden esetben ez a felépített a rendszer sérül meg. A viccek sokfélesége a sérülés okának sokféleségében rejlik."

Wikipédia - Vicc

Ha a Védákat vesszük szemügyre, illetve az általuk őrzött Hagyományt - ahogy Hamvas Béla fogalmaz -, akkor visszahaladva a tér és az idő kezdetére azt találjuk, hogy kezdetben minden Egy volt. Olyan értelemben volt minden egy, hogy egyetlen létező létezett, nem volt kint és bent, fent és lent, értelmetlen lett volna abban az időben pontokról, vonalakról, térről és időről beszélni, de még beszélni is, ugyanis minden információ egy helyen, egy időben létezett. Ezt az állapotot nevezi Hamvas Béla Létnek, és ezt nevezik a Védák Teremtőnek. Ebbe az állapotba akarnak a keleti szent emberek visszatérni, maguk mögött hagyva az élet káprázatát.

Most feltehetjük a kérdés: ez mind szép és jó, de hogy jön mindez a vicc témaköréhez? A kérdés megválaszolásához előbb fel kell vázolnunk a teremtés folyamatát - illetve a buddhisták célkitűzéseit. A tanítások szerint a teremtés pillanatában az Örökké Létező Egy - a Teremtő - részekre osztotta önmagát. Az indíttatása még a Védákban is kérdéses, vannak olyan ősi feljegyzések, miszerint egyszerűen "magányos volt".

Node... ez a részekre osztódás nem változtatta meg a Lét alapvető természetét, vagyis még ekkor is minden Egy volt. Ez az egység azonban már nem abban nyilvánult meg, hogy a Lét úgy tekintett önmagára, mint egyre, hanem abban, hogy a megalkotott részek teljes tudatában voltak annak, hogy ők egyek, és hogy szétosztottságuk csak amolyan hóbort - vicc -, vagyis maja - káprázat. A teremtésbeli bukás ott kezdődött, mikor a részek egyike elkezdte komolyan venni önmagát.

A vicc alapvető természete - a Holografikus Univerzum és a Védák tükrében - az, hogy nem veszi komolyan azt, amit komolyan kellene venni, és komolyan veszi azt, amit nem kellene - így mutatva rá a társadalom (a mindenkori rendszer) és az individuális Én illuzórikus voltára.

A Kelet szerzetesei is ezt teszik: nem veszik komolyan azt, amit szerintünk (a Nyugat szerint) komolyan kellene. Jó példa erre az egykori LSD kutatások egy kis részlete. A korai LSD kísérletek arra irányultak, hogy vajon mennyire és milyen módon tágítja, vagy változtatja meg a tudatot és az érzékelést a szer. Az egyik legfigyelemreméltóbb beszámoló Richard Alpert-ről szól:

"Számos, a drog kipróbálására hajlandó jelentkezőt talált, és érdekes módon különböző visszajelzéseket kapott. Egy pandit (bölcs) azt mondta neki, hogy jó, de nem olyan jó, mint a meditáció. Egy másik, egy tibeti láma arra panaszkodott, hogy csak megfájdult tőle a feje. Azonban az Alpertet leginkább megdöbbentő visszajelzés egy összetöpörödött kis szentembertől jött, aki a Himalája előhegységében élt. Mivel a férfi már hatvanon felül volt, Alpert először egy ötven és hetvenöt mikrogramm közti gyengéd adagot szeretett volna beadni. De a férfi sokkal nagyobb érdeklődést mutatott az Alpert által hozott egyik 305 mikrogrammos tabletta iránt, ez pedig egy viszonylag jókora adag. Vonakodva Alpert átnyújtott egyet e tabletták közül, de férfi még mindig nem volt megelégedve. Csillogó szemekkel kért még egyet, majd még egyet, és összesen 915 mikrogramm LSD-t tett a nyelvére, és nyelt le, ez pedig bármilyen mérce szerint igen kemény adag (összehasonlításképp az átlag adag, amit Gróf használt a kísérleteiben 200 mikrogramm körül volt). Alpert megdöbbenve, figyelmesen szemlélte, arra számítva, hogy a férfi elkezdi lóbálni a kezeit, és szirénaként sikoltozni, de e helyett úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. A nap hátralévő részében nem változott a viselkedése, ugyanolyan derűs és nyugodt maradt, mint mindig, leszámítva a néha Alpert-re vetett csillogó tekintetet. Úgy tűnt, az LSD csekély vagy egyáltalán semmilyen hatással nem volt rá. Alpertet annyira megrázta ez a tapasztalat, hogy felhagyott az LSD-vel, Ram Dass-ra változtatta a nevét, és áttért a miszticizmusra."

Michael Talbot - Holografikus Univerzum

A vicc önmagában az élet kicsúfolása - hisz bármire irányulhat. Jóra, rosszra, szépre, csúnyára, lényege ugyanaz: megrendíteni a fennálló rendszert, az énképet, a világszemléletet. És e mozgás, e megrendítés az, mely során a nevetés öröme felszabadul, mert egyetlen szűk pillanatra bevillan a Lét valós képe: minden emberi fogalom, kép, vélemény, tudás megrendíthető és lerombolható. Ami pedig marad, az a Lét egysége, a Valóság.

A nevetés a legjobb csodaszer, szokták mondani. Nevetéssel el lehet venni a sérelmek élét, viszálykodó feleket lehet kibékíteni, és könnyebb, boldogabb életet lehet élni. A humor alapvető tanítása pedig: nem komolyan venni. Leginkább önmagunkat - félelmeinket nem komolyan venni. Hisz minden maja, vagyis káprázat - a káprázatok tengerében pedig mi lehet felemelőbb, mint a nevetés?

loading...

Emberi energiamező és egyéni valóságok

Valamikor a teremtés kezdetén elindult a folyamat, amit életnek nevezünk. Ahogy a matematikai dimenziók sem torpannak meg a negyediknél, kijelentve, hogy ez a világ vége, a létezés dimenziói is túlnyúlnak téren és időn. A tudomány, a pszichológia és az energetika mára a test, a szellem és a lélek rengeteg aspektusát tárta fel, melyek - úgy tűnik - szerves egységet alkotnak egymással, és a lét egyéb síkjaival.

Valamikor a teremtés filozófiai kezdetén, miután a sötét ürességből kibukkantak az első formák, lényegüket tekintve geometrikusak, elkezdődött egy folyamat, melyet az emberi történelem folyamán számtalan egyén és csoport kutatott több-kevesebb sikerrel. Ez a folyamat ma is tart. Lényege pedig alapvetően nem más, mint életterek és élő formák születése, következménye pedig egy olyan sokszínű világmindenség, amit napjainkban kevesen képesek elképzelni.

Napjaink alapvető problémája az, hogy szétválasztottuk a képzeletet, az észlelést és a valóságot. Évszázadok robosztus záróköve rejti a modernnek nevezett felfogástól eltérő világképeket és tapasztalási formákat. Az elutasítás bélyege ez. Nagyon nehezen megfogalmazható probléma, mégis alapvető. Ide sorolható az eszközhasználat, a szakosodás, és úgy általában a szűklátókörűség, valamint az ego.

Történelmileg megfigyelhető, hogy az újabb és újabb vallások egyre több és több mindent zártak ki híveik mindennapjaiból. Figyeljük meg példának okáért az egyiptomi vallást. Alapjának, a szilárd egyistenhitnek mára csak csúfos mása maradt ránk. Tudni illik, Egyiptomban egyetlen Isten létezett, ahogy kezdetben a görög hitvilágban is, és ennek az egyetlen Istennek különböző megnyilvánulásai voltak az egyes istenségek. Majd később jött egy vallás, mely saját isten(ség)ét kiáltotta ki egyetlen „igaz” istennek. Ergo a mai modern monoteizmus alapvető tétele, hogy van igaz és vannak hamis istenek. Az ősi monoteizmusban ezzel szemben egyetlen Isten létezett. Szóval az idő múlásával egyre több mindent zártak ki a hívő csoportok saját és közösségbeli felfogásukból. Ugyan ide sorolható - bár sokkal radikálisabb irányzat - a materializmus, mely nem csupán néhány létsík létjogát kérdőjelezte meg, hanem az anyagi világon kívül mindegyikét.

Megközelíthetjük a már felvázolt problémát a filozófia szintjén, megfigyelhetjük a tízparancsolat vagy az eredendő bűn tükrében. Akár az indiai hitvilágra, akár a húrelméletre terelve a hangsúlyt megállapíthatjuk, hogy jelenlegi valóságunk „maya”, azaz káprázat, mivel érzékelésünk nem képes a lét minden megjelenési formáját érzékelni. Hétköznapi szóhasználattal élve: tudatunk kevés ehhez (magához az érzékeléshez). Kétféle jól elhatárolható hozzáállás létezik, ha az előbbi sorokat figyelembe vesszük. Az egyik az a destruktív folyamat, mely ellentétbe állítja egymással a Nagy Egész különböző alkotórészeit, azt hangoztatva, hogy „ez az egyetlen” járható út, a másik pedig egyszerűen elfogadó. Ez a elfogadáson és szereteten alapuló út az, ami a fejlődés és a kiteljesedés előfeltétele. Képzeljünk el egy végtelenül szűkülő és táguló tölcsért. Lefele haladva egyre kevesebb és kevesebb életterünk lesz, ugyanakkor a térrel együtt kénytelenek vagyunk elzárkózni az élet rengeteg megnyilvánulásától. A felfelé haladás ennek épp ellenkezője.

Drunvalo Melchizedek álláspontja szerint (és nem ez az egyetlen álláspont, nevét csupán példaként említem) az emberi testet különböző és nagyszámú energiamező veszi körül, mely lényegét tekintve észlelhető egynek, de szándéktól függően „specializálódhat” is. A szándék és figyelem az, mely a valóság e szegletét nagyban befolyásolja, vagyis formálja. Elég erőteljes állításnak tűnik az, hogy magát a valóságot csupán szándékkal és figyelemmel formáljuk, és ha saját felfogásunktól nagyon eltérő lenne ez a képzet, nézzünk szét magunk körül, és gondoljuk végig, hogy a körülöttünk lévő hétköznapi tárgyakat nem a szánék és figyelem formálta-e? Az előttem lévő íróasztalt természetesen présgépek és faforgácsgépek (stb.) formálták, de azokat a gépeket mi formálta? Az ilyen irányú kérdezősködés és elmélkedés általában az emberhez vezet, illetve azon túl. Ismétlem, azon túl.

Ez az energiamező, és annak jellege meghatározza saját lényünk természetét, és saját valóság-érzékelésünket is. Nagyon egyszerű példa erre: gondoljunk arra, hogy akár legjobb barátaink körében is akad olyan pillanat, mikor ízlésünk nem egyezik. Mikor nem ugyanaz a kocsi tetszik, nem ugyanaz a film, nem ugyanaz a festmény, stb. Általános reakció ilyenkor, hogy „Nem vagy te normális! Csak vess rá egy pillantást! Ez gyönyörű, hogy nem látod!?”, és hasonlók. Ez és az ehhez hasonló reakciók abból a téves meglátásból táplálkoznak, miszerint a valóság állandó, és saját emberi érzékelésünk lehetőségeihez mérten teljes. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy a Valóság számunkra szinte felfoghatatlanul (ám sejthetően) sokszínű, akkor barátunk véleményére történő első reakciónk nem ítélkező, hanem érdeklődő. Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ő vajon mit lát, amit mi nem?

A végtelen egyéni valóságok világában élünk. Ezt vagy elfogadjuk, és harmóniában élünk a ténnyel, vagy küzdünk ellene, ám a lényeg így sem változik. A küzdés maga egyébként a félelemből táplálkozik. A félelem pedig az ismeretlenben gyökerezik. A megismerés folyamata kulcs lehet, amivel át tudjuk lépni a félelem küszöbét.

Természetesen itt felvetődik a kérdés, hogy mindeközben hogy tartjuk meg saját önazonosságunkat? Hisz önazonosságunk elvesztése talán félelmeink legmélyebb alapja. Nincs erre igazán jó módszer, viszont annyi biztos, hogy a fejlődés üteme egyénenként változik. Tehát nem a fejlődést és a megismerést kell erőltetni (bár némely esetben - egyéni vágyak és késztetések szerint - szükségszerű lehet ez is), egyszerűen a megismerés és kiteljesedés lehetőségét szem előtt kell tartani. Egy ajtóhoz hasonlóan, ami mindig nyitva áll, és ha késznek érezzük magunkat, először csak átlesünk a túloldalra, majd át is lépünk rajta.

loading...