Emberi jó és önfeláldozás

Van-e racionális magyarázata az önfeláldozásnak, és egyáltalán mit értünk emberi jó alatt? Mi köze az egyéni élni akarásnak a társadalom életben maradásához? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy az egyén ama bizonyos jó útra térjen?

Előző cikkemben az erkölcs és annak társadalmi szerepe tájékán kutakodtam, és mint feltűnt, nem létezik erkölcsi jó és erkölcsi helyes társadalom és társadalmi normák nélkül. Ezen az úton haladva emberi jó sem létezik társadalom nélkül, mivel társadalom nélkül a jó fogalma örökké megragadna az egyéni szinten, és ez a jó sohasem tudna túllépni az önfenntartáson és az egyéni szükségletek kielégítésének vágyán. Azaz társadalom nélkül a jó fogalma alá csupán azok a dolgok tartoznának, amit az egyén jónak vélne saját maga számára. Természetesen jelen pillanatban is él a jónak ez a fogalma, viszont az egyéni jó fogalmán túl létezik társadalmi jó is (erkölcs), illetve azon belül csoportok, családok jó és helyes fogalomképe, melyek sok esetben egyeznek, sok esetben viszont különböznek egymástól.

A jó fogalmának mindennapi meghatározása tehát nem is olyan bonyolult, hiszen akár egy kisebb közösség is elegendő ahhoz, hogy valamit jónak, illetve rossznak nevezzen. Ahogy a kis közösségek, úgy a nagyok is ugyanígy járnak el, a különbség csupán annyi, hogy míg egy kisebb közösség (család) kisebb létszámú egyénnek akar megfelelni saját fogalmi és erkölcsi rendszerével, addig egy nagyobb közösség (ország) már nagyobb embertömegnek. Jelen korunk és a történelem folyamatait szemlélve azonban úgy tűnik, létezik egyfajta kritikus tömeg, melyen túl a mindenkori közösség már nem tudja megadni az egyénnek „ami jár”.

(Itt egy kis kitérőt téve megjegyzem, hogy: az egyén a társadalmak legkisebb építőköve, a család egy fokkal nagyobb, majd következnek a csoportok, falvak, városok, megyék és országok. Mindegyik egy-egy lépcsőfok, viszont a köztük zajló párbeszéd és segítő szándék nem lépcsőről lépcsőre halad. Értem ezalatt, hogy az egyénnek például elsősorban a családra kell támaszkodnia és nem teszem azt az országra, a családnak elsősorban egy tágabb családi közösségre (nagycsaládra) és nem a városra... és sorolhatnám. Értelemszerűen egy kisember gondját az ország, vagy például a megye kevésbé érti és érzi át, mint saját családi köre, ugyanúgy a család problémáit szintúgy a nagycsalád képes kellő mértékben átérezni és körülményeitől függően helyesen reagálni azokra, és nem a nemzetek szövetsége. Jelen pillanatban azonban szinte minden egyén országos vagy még magasabb szintről várja a sült galambot, és a család is inkább az előbb említettekre bízza saját tagjait.)

Visszatérve a jóra, mint emberi tényezőre: a jónak az egyik legsarkalatosabb és legelvontabb megnyilvánulása az önfeláldozás. Itt persze nem kell eposzokba illő csatajeleneteket magunk elé vizualizálni, azonban nagyon jó példa rá, mikor az árvíz sújtotta területeken egy ismeretlen férfi ugrik be a fuldoklók után. Ha beszéltünk ilyen személlyel, vagy akár csak riportot láttunk vele, akkor is megfigyelhető, hogy ezek előtt a cselekedetek előtt sok esetben nincs hosszas töprengés, nincs hezitálás, nincs annak mérlegelése, hogy vajon kit nyelnek épp el a hullámok. Egyszerűen az azonnali döntés utáni cselekvés van, mely nem mérlegeli az akció kimenetelét, nem veszi számba az esetleges kudarcot, tehát azonnal és kérdés nélkül feláldozza önmagát. És erre, akárhogy is nézzük, nincs reális magyarázat, a parton a zuhogó esőben állók hiába nem hisznek a szemüknek, a dolog megtörténik. A hőstett végrehajtója is egyfajta módosult tudatállapotból ébred, amint az incidens véget ér (már ha életben marad), és nem tud magyarázattal szolgálni.

Felvetődik a kérdés, jónak nevezzük-e az ilyesfajta tetteket? Erkölcsösnek nevezzük-e, hősiesnek? A válasz a legtöbb esetben dübörgő Igen. Ugyanakkor az a kérdés is felmerül, hogy maga az önfeláldozás és a teljesen ismeretlenek segítése hogyan viszonyul az egyéni életben maradáshoz?

Nevezhetjük Teremtőnek, angyaloknak, DNS-be kódolt tudattalan információmorzsának, de tény, hogy vészhelyzetekben, mikor az emberi elme nem bírja a strapát és inkább hátrébb húzódik, olyan ösztönök lépnek előtérbe az emberben, melyek nemhogy segítenék az életben maradását, de még kockára is teszik azt.

A meditációt gyakorlóknak és az élet értelmét keresőknek akadnak olyan képzeteik, miszerint az elme és a gondolkodás nem hogy nem viszi előrébb az emberiséget, de egyenesen hátráltatja azt. Hiába vetik pillantásukat az emberi elme nagyra becsült szülötteire, az elektromosságra, az űrutazásra, a számítógépekre és sorolhatnánk, nevetnek egyet és azt állítják, ezek mind semmiségek ahhoz képest, amit képesek lennénk elérni az elme nélkül. A tudósok tábora pedig fujjong és hőbörög. A meditációban még járatosabbak már azt állítják, hogy az emberi elme csodás műszer, korunk hibája csupán az, hogy túlzottan el vagyunk foglalva saját kedvenc játékszerünkkel és azon túlra egyszerűen nem látunk. A tudósok tábora természetesen erre is hőbörög, hisz ez az állítás nagyrészt az előzőre épül.

Egy viszont bizonyos: az önfeláldozás létezik, a hősiesség létezik, és akármilyen logikus magyarázatot is találnak rá az említett „tudósok”, egyéni szinten végiggondolva mindig szívjuk a fogunkat, hogy „még ez is sántít kicsit”. És úgy látszik a Föld bolygón már csak így mennek a dolgok, amivel az élvonalban lévő tudós generáció nem hajlandó foglalkozni, azzal mások foglalkoznak, viszont ők nem lévén tudósok, magyarázatuk hiányos, zavaros, nem elfogadható. A valóság megismerésére tett kísérletek így patthelyzet okán kudarcba fulladtak... természetesen nem ez a helyzet. A valóság megismerésére számtalan út létezik a tudományon és a meditáción keresztül a főzés és az utcaseprés gyakorlatáig (bármilyen nevetséges is), és az egyén pillanatnyi énképe az, ami a választott utat nagyban befolyásolja. Mivel számtalan tudós tért „lelki” utakra, és számos lelki vezető kezdett el érdeklődni az idők folyamán a tudományok iránt, talán a legbölcsebb tanács az lehet jelen esetben, hogy merjünk új utakra lépni, és soha ne utasítsunk el teljes mértékben semmit, esetleg az adott pillanatban.

loading...

Társadalmi elvárások - erkölcs és gyermeki ártatlanság

Az erkölcsi normák meghatározója a társadalom. Ez a kijelentés felveti a kérdést, hogy létezik-e eredendő erkölcs, mely felülemelkedik szokásokon, családokon, vagy akár nemzeteken, és hogy vajon születésünk pillanatától kezdve birtokunkban vannak-e ezek a normák?

Barátnőnk, Wiki szerint az erkölcs olyan társadalmi szokások összessége, melyet az idők folyamán a társadalom hasznosnak ítélt, lehetővé téve a társadalmon belüli jó és rossz megkülönböztetését. Tehát az erkölcs - mint szokások összessége - csakis az adott társadalmon belül érvényes, abból kilépve, vagy azt elhagyva ezek a szokások lényeges változáson eshetnek át, és kell is, hogy változáson essenek át ahhoz, hogy az egyén a társadalmi váltást átvészelje.

Megfigyelve a történelem folyamán a földön kibontakozó különböző kultúrákat - legyenek azok nagyok vagy egészen kicsik -, feltűnhet számunkra azok sokszínűsége és változatossága, valamint az adott kultúra saját erkölcsi rendszeréhez való erős ragaszkodása. A tagolódás folyamata itt is gyökeret vert - ahogyan az élet oly sok eltérő szintjén is. A társadalom vonatkozásában az erkölcs az egyéni tapasztaláshoz hasonlatos, hisz ahogy az egyén tanul múltja történéseiből, és következtetésekre jut általuk, úgy a társadalom is ezt teszi, így az erkölcs a társadalmi tapasztalatok leegyszerűsített formája az egyén számára. Így érthetővé válik az erkölcshöz való társadalmi ragaszkodás, hisz az erkölcs a társadalom múltjának a jelenben élő igazolása/lenyomata.

Mint tudjuk, az egyén a társadalom építőköve, azonban a társadalom az, ami „kitermeli” az egyént és annak erkölcsét. Így az adott kultúra alapvető életfeltétele az, hogy saját erkölcsi normái szerint élő egyéneket teremtsen, akik továbbadva ezeket a normákat fenntartják magát a társadalmat. Az erkölcs tehát emlék, olyan kötelék, mely nem engedi az egyéni szabad akarat széthúzó erői hatására szétesni a nagy egészet.

Felvetődik a kérdés, hogy létezik-e olyan erkölcsiség, olyan szokásrendszer, ami minden más szokásrendszeren felül áll? A kérdés megválaszolása nem merülhet ki egy igenben vagy egy nemben, ugyanis ez is, és az is. Először is igen, létezik olyan erkölcsiség, mely túl tud emelkedni a földön ismert összes erkölcsiségen, azonban ez a fajta erkölcsiség megérti és elfogadja az összes többi szokásrendszert, és azokból táplálkozik. Másodszor pedig nem, nem lehet azt mondani, hogy „az én erkölcsi rendszerem jobb, mint a többi”, mivel ez azt jelenti, hogy a többi erkölcsi rendszerre alantasabbként, rosszabbként tekintek, tehát nem ismerem el létezésének jogait. Robbantak már ki háborúk e miatt.

Láthatóvá válik, hogy bár a társadalom jelentősen komplexebb szövedék, de az egyénhez hasonlóan működik. Ugyanúgy saját emlékezete van, meglátásai, hitrendszere, szokásai. Mint egyéni szinten, társadalmilag sem megoldás egymás kiirtása, ugyanakkor az erkölcsi rendszerek egymásba oltása, összemosása sem.

Minden, ami a világon létezik, valamilyen viszonyítási rendszerben él. Ahhoz, hogy meg tudjam határozni önmagam, szükségem van legalább egy rajtam kívül létező dologra. Ha én is egyetlen forma lennék, és rajtam kívül is egyetlen forma létezne csupán a mindenségben, önazonosságom attól függne, hogy ki nem vagyok. Nem vagyok a másik forma, tehát én én vagyok. Ám ha a másik formával hasonlatos szeretnék lenni, akkor egyek lennénk. Ez a példa természetesen végtelenül egyszerű, azonban jól szemlélteti a viszonyítási rendszer jelentőségét az ember életében. Ha jól sejtem a legtöbb ember volt már olyan helyzetben az életében, hogy megismert egy másik személyt, majd azt mondta, „nem akarok ilyen lenni”. Vagy épp „ilyen akarok lenni”.

Vessünk csak egy pillantást a ma is jelen levő nagyrészt elszigetelt bennszülött törzsekre, ahol sok esetben 14 évesen már gyermeket szülnek a lányok. Mi, nyugati és felvilágosult kultúránkból mélységesen elutasítjuk ezt a szokást (ami egyébként náluk nem ütközik erkölcsi normákba), ám vegyük észre, ennek a szokásnak valahol máshol (rajtunk kívül, vagy belül) jelen kell lennie ahhoz, hogy mi nemet tudjunk rá mondani. [Félreértés ne essék, nem a gyermekeket ért erőszakot, vagy úgy az általánosságban vett erőszakot értem az előbbiek alatt, egyszerűen azt a szokást és erkölcsiséget, mely a gyermeknemzést 14 éves (vagy akár fiatalabb) kortól engedélyezi.]

Tételezzük fel, hogy saját erkölcsi rendszerünket piedesztálra emelve háborút indítunk az összes többi erkölcsiség ellen majd meg is nyerjük a harcokat... ettől a pillanattól kezdve nem létezik másfajta erkölcsi rendszer, csak a miénk. Azonban éppen az adta erkölcsiségünk önazonosságát, hogy azt tudtuk mondani: „ezek nem vagyunk” és „ezek pedig vagyunk”. Innentől kezdve nem tudjuk majd, mi „nem” akartunk lenni (mivel nincs ellenpélda, nincs élő bizonyíték arra, ami nem kívánatos), így nagy valószínűség szerint éppen azzá válunk majd. Hisz a Létezés a különbözőségre törekszik, ami nincs, az majd kialakul.

A társadalom túlélésének feltétele tehát nem a háború vagy az erőszak (természetesen, ahogy egyéni szinten, úgy a társadalom vonatkozásában is létezik az önvédelem fogalma), sokkal inkább a gyarapodás és a születő nemzedékek társadalmi erkölcsre való oktatása (ami lényegét tekintve nem sulykolás vagy ráerőltetés, hanem ésszerű ok-okozati összefüggések ismertetése).

Az eredendő erkölcsre visszatérve... mi is az az ártatlanság, sokszor már-már bölcsesség, amit a gyermekek szemében látunk, tetteikben érzékelünk? Hozzá kell tennem, hogy az, ami a társadalmakat megdönti nem más, mint az, ami felépíti őket: az egyén. Vagyis az egyéni érdekek és vágyak társadalom/nemzet fölé helyezése. Sokszor egy-egy egyén nem képes, vagy nem hajlandó beilleszkedni egy adott rendszerbe/csoportba (ilyenkor válik áldássá, hogy nem csupán egy rendszer, illetve életfilozófiai vélemény létezik, így az egyén egyszerűen „átigazolhat” egy más csapatba), így léte hibás fogaskerékké válik a szerkezeten belül.

A gyerekekről szólva: ők még függenek a rendszertől/társadalomtól (szüleiktől), és ez ellen a függőség ellen nem tudnak mit tenni, csakis elfogadni, így egyéniségük nem áll a társadalom útjába. Természetesen létezik individuum, létezik egyéni jellem, ami sokszor már gyermekkorban megmutatkozik, azonban az erkölcs lényege éppen az, hogy belső indítatástól (szabad akarattól) hajtva túlemelkedjen az egyénen, illetve az egyéneket valami többé, valami minőségileg fejlettebb létezővé gyúrja, azaz társadalommá.

loading...