Életünk tárgyai - kötődés

Az anyagi tárgyak és az azokhoz való erős kötődés meghatároz minket fizikai, szellemi és lelki síkon is. A kötődés, amit kialakítunk a környező világgal - nem csak az anyagival, de akár különböző lelkületekkel és szemléletmódokkal is - szerepet játszik énképünk kialakulásában, mindennapi döntéseinkben és a valósághoz való hozzáállásunkban is.

Feltehetjük a kérdést: miért? Miért tud olyan fontos lenni számunkra egy-egy fénykép, egy kendő, egy telefon, egy póló, kulcstartó, vagy akármi más, önmagában gyakorlatilag értéktelen semmiség? Miért kötődünk hozzájuk, és miért olyan nehéz, ha meg kell válnunk tőlük valamilyen ok miatt? A válasz kézenfekvő, már-már evidens: az érzelmi töltet az, ami a tárgyakhoz köt bennünket. Vagy mégsem?

Az ember életében szerepet játszó érzelmi töltettel bíró események mindegyike valamilyen anyagi környezetben zajlik. Kivételt képeznek talán ez alól az álmok, ám megjegyzendő, hogy az álomképeknek is egy képzelt fizikai környezetben kell játszódniuk ahhoz, hogy értelmezhetőek, befogadhatóak legyenek az emberi elme számára. A fizikai környezet pedig tárgyakkal van tele, és ezek a tárgyak azok, amelyek jelenlegi gondolkozásunk sarkköveit képezik.

A ma embere ugyanis anyagiasan gondolkodik, vagyis fogalomtára és nyelvezete központi alakja, vagy alanya (nagyrészt) egy tárgy lesz, ebben az értelemben fizikai létező, mely gondolatvilágának meghatározó pontjaként van jelen. Erre nagyon jó példa lehet az - és azt hiszem mindenkinek volt hasonló élményben része -, mikor meglátva egy addig érdektelennek tűnő tárgyat egyfajta gondolati/érzelmi lavina indul el bennünk, és olyan történések kerülnek szinte azonnal lelki szemeink elé, melyek addig ki tudja hol pihentek.

Így jelen valóságunkban a legtöbb tárgy valamiféle asszociatív tartalommal bír, azaz önmagán időben és térben túlmutató jelentést hordoz. Akkor tudjuk igazán megérteni, hogy egy-egy embernek mit is jelent egy pohár, egy hangszóró, egy toll, egy levél, egy szekrény, vagy akármi más, ha a tárgyon (vagy esetünkben talán helyesebb szimbólumról beszélni) túltekintve szemügyre vesszük az aktuális tárgynak a személy életútjában betöltött szerepét. Az egyént ért hatások, történések, az általa végzett cselekvések hálót képeznek térben és időben, a háló csomópontjai pedig az említett tárgyak. Ebben az összefüggésekben tehát tisztán látszik, hogy a tárgyak (legyen az anyagi, gondolati vagy érzelmi) saját valóságunkban meghatározó (csomó)pontokként működnek, melyek feladata az, hogy viszonyítani tudjunk hozzájuk. Egyszerűen azt tesszük, hogy életünk meghatározó történéseit tárgyakba sűrítjük, hogy később e tárgyakból gondolati úton kinyerhető legyen majd a teljes információtartalom. Az emberi elme dolgokat viszonyít egymáshoz, és a felállított viszonyítási rendszerben pedig elemzi magát a történést, mely ugyanakkor mindig túlmutat a történésben résztvevő tárgyak összességén.

Az előbbieket végiggondolva egy olyan rendszer (világkép) tárul a szemünk elé, mely lényegét/önmagát tekintve egységes és homogén, s melyben bármilyen öntudattal létező személy létének alapfeltétele az, hogy viszonyítási pontokat találjon a rendszerben. Ergo mi emberek a világ homogén információtengerében kijelöljük saját kis szigeteinket, melyek a már említett tárgyak, fogalmak, érzelmek, majd saját szigeteink összképét kiáltjuk ki magának a világnak.

Ismételten feltéve a kérdést, „Jelentéktelen kis tárgyaink miért jelentenek oly sokat számunkra?”, adódik a válasz: mivel fizikai tárgyaink, gondolati fogalmaink, lelki érzelmeink olyan hálót képeznek, melyek meghatározzák saját valóságunkat. És miért válunk meg e tárgyaktól olyan fogcsikorgatva? Kérdem én, ki képes örömmel saját (teljesnek vélt) világából kiszakítani akár egy kicsiny kis darabkát is? Olyan érzés ez, mintha saját, kézzel épített favárunkból tekernénk ki egyesével a csavarokat.

Természetesen van az éremnek egy másik oldala is. A tárgyakban (pontokban) való gondolkodás - gondolkodjunk csak el rajta - elaprózza az embert. Azaz a végtelen térben végtelen számú pont kijelölhető, ahogy végtelen számú pont jelölhető ki egy négyzetcentiméterben is, így a teljesség érzése sosem kerül közelebb az emberhez, a felhalmozott tudás, ismeret, vélemény, kritika, nézőpont ezzel együtt viszont csak halmozódik.

A fogalmakban/tárgyakban való gondolkodás nem az egyedüli életképes gondolkodási mechanizmus. Alternatívát jelenthet az intuíció, mely a gondolatok tárgyi képei helyett sokkal összetettebb formákkal dolgozik, melyek talán legfőbb tulajdonsága, hogy nehezebben választhatóak el egymástól. Az önmagukon túlmutató, egymásba átfolyó és állandóan lüktető formákat pedig egyfajta folyamatokként írhatjuk le, melyek az egyszerű tárgyi fogalmakhoz képest mondhatni dimenzióbeli ugrásnak tekinthetőek, ugyanis míg a fogalmak pontokként jelennek meg a térben, addig a folyamatok vonalakként, ami így vagy úgy, de fejlődésnek nevezhető.

Ugyanakkor hiba lenne akár egy percig is sejtetni, hogy nem létezik más gondolkodási mechanizmus. A gondolkodási formák tárháza végtelen, ám egymástól igen jól elhatárolt. Remélem az eddigi sorokból leszűrhető volt, hogy a gondolkodási formák határozzák meg azt, hogy a valóság mely részeit érzékeljük, és melyeket nem. A térbeli háló mennyi pontot fed le, vagy mennyit nem. A mechanizmusok között váltani sohasem egyszerű, bár néha, trauma, vagy eufória hatására szinte pillanatnyi idő alatt végbemegy. Nevezhetjük megvilágosodásnak, rezgésszám emelkedésnek vagy pálfordulásnak. A váltás lehet tudatos, lehet sorsszerű, úgy is végbemehet, szép lassan, szinte settenkedve, hogy észre sem vesszük.

Életünk tárgyait, testünket, cselekedeteinket, minden megfoghatót, és megfoghatatlan megfogalmazhatót szemügyre véve egyet nagy bizonyossággal kijelenthetünk: nem csak „ennyik” vagyunk. Életünk mindig túlmutat önmagán.

loading...