Emberi energiamező és egyéni valóságok

Valamikor a teremtés kezdetén elindult a folyamat, amit életnek nevezünk. Ahogy a matematikai dimenziók sem torpannak meg a negyediknél, kijelentve, hogy ez a világ vége, a létezés dimenziói is túlnyúlnak téren és időn. A tudomány, a pszichológia és az energetika mára a test, a szellem és a lélek rengeteg aspektusát tárta fel, melyek - úgy tűnik - szerves egységet alkotnak egymással, és a lét egyéb síkjaival.

Valamikor a teremtés filozófiai kezdetén, miután a sötét ürességből kibukkantak az első formák, lényegüket tekintve geometrikusak, elkezdődött egy folyamat, melyet az emberi történelem folyamán számtalan egyén és csoport kutatott több-kevesebb sikerrel. Ez a folyamat ma is tart. Lényege pedig alapvetően nem más, mint életterek és élő formák születése, következménye pedig egy olyan sokszínű világmindenség, amit napjainkban kevesen képesek elképzelni.

Napjaink alapvető problémája az, hogy szétválasztottuk a képzeletet, az észlelést és a valóságot. Évszázadok robosztus záróköve rejti a modernnek nevezett felfogástól eltérő világképeket és tapasztalási formákat. Az elutasítás bélyege ez. Nagyon nehezen megfogalmazható probléma, mégis alapvető. Ide sorolható az eszközhasználat, a szakosodás, és úgy általában a szűklátókörűség, valamint az ego.

Történelmileg megfigyelhető, hogy az újabb és újabb vallások egyre több és több mindent zártak ki híveik mindennapjaiból. Figyeljük meg példának okáért az egyiptomi vallást. Alapjának, a szilárd egyistenhitnek mára csak csúfos mása maradt ránk. Tudni illik, Egyiptomban egyetlen Isten létezett, ahogy kezdetben a görög hitvilágban is, és ennek az egyetlen Istennek különböző megnyilvánulásai voltak az egyes istenségek. Majd később jött egy vallás, mely saját isten(ség)ét kiáltotta ki egyetlen „igaz” istennek. Ergo a mai modern monoteizmus alapvető tétele, hogy van igaz és vannak hamis istenek. Az ősi monoteizmusban ezzel szemben egyetlen Isten létezett. Szóval az idő múlásával egyre több mindent zártak ki a hívő csoportok saját és közösségbeli felfogásukból. Ugyan ide sorolható - bár sokkal radikálisabb irányzat - a materializmus, mely nem csupán néhány létsík létjogát kérdőjelezte meg, hanem az anyagi világon kívül mindegyikét.

Megközelíthetjük a már felvázolt problémát a filozófia szintjén, megfigyelhetjük a tízparancsolat vagy az eredendő bűn tükrében. Akár az indiai hitvilágra, akár a húrelméletre terelve a hangsúlyt megállapíthatjuk, hogy jelenlegi valóságunk „maya”, azaz káprázat, mivel érzékelésünk nem képes a lét minden megjelenési formáját érzékelni. Hétköznapi szóhasználattal élve: tudatunk kevés ehhez (magához az érzékeléshez). Kétféle jól elhatárolható hozzáállás létezik, ha az előbbi sorokat figyelembe vesszük. Az egyik az a destruktív folyamat, mely ellentétbe állítja egymással a Nagy Egész különböző alkotórészeit, azt hangoztatva, hogy „ez az egyetlen” járható út, a másik pedig egyszerűen elfogadó. Ez a elfogadáson és szereteten alapuló út az, ami a fejlődés és a kiteljesedés előfeltétele. Képzeljünk el egy végtelenül szűkülő és táguló tölcsért. Lefele haladva egyre kevesebb és kevesebb életterünk lesz, ugyanakkor a térrel együtt kénytelenek vagyunk elzárkózni az élet rengeteg megnyilvánulásától. A felfelé haladás ennek épp ellenkezője.

Drunvalo Melchizedek álláspontja szerint (és nem ez az egyetlen álláspont, nevét csupán példaként említem) az emberi testet különböző és nagyszámú energiamező veszi körül, mely lényegét tekintve észlelhető egynek, de szándéktól függően „specializálódhat” is. A szándék és figyelem az, mely a valóság e szegletét nagyban befolyásolja, vagyis formálja. Elég erőteljes állításnak tűnik az, hogy magát a valóságot csupán szándékkal és figyelemmel formáljuk, és ha saját felfogásunktól nagyon eltérő lenne ez a képzet, nézzünk szét magunk körül, és gondoljuk végig, hogy a körülöttünk lévő hétköznapi tárgyakat nem a szánék és figyelem formálta-e? Az előttem lévő íróasztalt természetesen présgépek és faforgácsgépek (stb.) formálták, de azokat a gépeket mi formálta? Az ilyen irányú kérdezősködés és elmélkedés általában az emberhez vezet, illetve azon túl. Ismétlem, azon túl.

Ez az energiamező, és annak jellege meghatározza saját lényünk természetét, és saját valóság-érzékelésünket is. Nagyon egyszerű példa erre: gondoljunk arra, hogy akár legjobb barátaink körében is akad olyan pillanat, mikor ízlésünk nem egyezik. Mikor nem ugyanaz a kocsi tetszik, nem ugyanaz a film, nem ugyanaz a festmény, stb. Általános reakció ilyenkor, hogy „Nem vagy te normális! Csak vess rá egy pillantást! Ez gyönyörű, hogy nem látod!?”, és hasonlók. Ez és az ehhez hasonló reakciók abból a téves meglátásból táplálkoznak, miszerint a valóság állandó, és saját emberi érzékelésünk lehetőségeihez mérten teljes. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy a Valóság számunkra szinte felfoghatatlanul (ám sejthetően) sokszínű, akkor barátunk véleményére történő első reakciónk nem ítélkező, hanem érdeklődő. Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ő vajon mit lát, amit mi nem?

A végtelen egyéni valóságok világában élünk. Ezt vagy elfogadjuk, és harmóniában élünk a ténnyel, vagy küzdünk ellene, ám a lényeg így sem változik. A küzdés maga egyébként a félelemből táplálkozik. A félelem pedig az ismeretlenben gyökerezik. A megismerés folyamata kulcs lehet, amivel át tudjuk lépni a félelem küszöbét.

Természetesen itt felvetődik a kérdés, hogy mindeközben hogy tartjuk meg saját önazonosságunkat? Hisz önazonosságunk elvesztése talán félelmeink legmélyebb alapja. Nincs erre igazán jó módszer, viszont annyi biztos, hogy a fejlődés üteme egyénenként változik. Tehát nem a fejlődést és a megismerést kell erőltetni (bár némely esetben - egyéni vágyak és késztetések szerint - szükségszerű lehet ez is), egyszerűen a megismerés és kiteljesedés lehetőségét szem előtt kell tartani. Egy ajtóhoz hasonlóan, ami mindig nyitva áll, és ha késznek érezzük magunkat, először csak átlesünk a túloldalra, majd át is lépünk rajta.

loading...