Nevetéselmélet

Kezdetben nevetés volt az Élet. Egyfajta önirónia, játék. Amit ma játékoknak nevezünk, azok az ősi játékot, az Életet igyekeznek másolni. Az Élet játéka pedig a Létből nyer inspirációt. A Lét játékának kezdeti lépései pedig kacagással voltak teli.

Kezdetben minden Egy volt. Minden vallás, és minden filozófia gyökere ide nyúlik vissza. Kezdetben minden egy volt, nem volt kint és bent, fent és lent, Én vagy Te. Ez a kezdeti állapot azonban megbomlott. Ez a Teremtés pillanata, innen kezdődnek a Szent könyvek és ezt a pillanatot vizsgálja oly engesztelhetetlenül a kvantumfizika. A kezdeti állapotra úgy hivatkozik a hagyomány, mint a Teremtőre, hisz belőle és általa bontakozott ki a Lét és az Élet, melynek részesei vagyunk.

“A dolgok az időben és a térben – szól a Kabala – azáltal keletkeznek, hogy az isteni dicsőségről leválnak. A levált dolgok aztán lassan elsüllyednek; eleinte még emlékeznek eredetükre, de aztán mindig nehezebbek és áthatolhatatlanabbak lesznek; végül az anyagban teljesen elmerülnek.”

Mint a fenti idézet is mutatja, a teremtett dolgok fokozatosan vesztik el az eredetükre vonatkozó tudatosságukat. Erre vonatkozik az őskor nagy korszakainak képe, hisz az aranykortól a vaskorig más nem változik, mint az eredetre, a Teremtőre vonatkozó tudatosság és éberség. A hagyomány úgy tartja, hogy az éberség fokozatos elvesztése az oka a betegségeknek, a háborúknak, az ínségnek és szenvedésnek.

Kezdetben minden nevetett. Hisz a nevetés alapvető kelléke a játékoknak, és annak tudatából fakad, hogy maga a játék nem valós, csupán "szimuláció". Tükörkép, maja. A belső lélek - mely mása a kezdeti Teremtőnek - kacagott az Élet sokszínűségén, jól tudta: káprázat csupán. Egyetlen komoly dolog volt, amit az ősi Lét őrzött, az pedig az Egység tudata.

A harc és a küzdelem a kábaságból adódik, vagyis abból az állapotból, mikor az ember nincs tisztában a Teremtő és a közte fennálló analógiával. Ebben az állapotban megfordulnak a dolgok, ami eddig fontos és magától értetődő volt, az feledésbe merül, s az ember, hogy önmaga szikráját megőrizze, elkezdi komolyan venni a játékot. Az Életet. Ez az ellenségeskedés alapja - amikor a jobb kéz a ballal vitázik és saját igazát szajkózza.

Ám még ebben a korban is: a nevetés valamiféle átjárót nyit az Egység és az emberi lét között. Rámutat az Élet káprázatára, kicsúfolja azt, és teszi mindezt a legnagyobb örömmel. Világosságot hoz a sötétségbe. A nevetésben és a viccelődésben épp az a szép, hogy mindenkin és mindenen lehet kacagni, legyen az akármilyen komoly, morbid, vagy esetleges. A viccelődés nem válogat - legegészségesebb formája pedig az, mikor az ember önmagán nevet.

Nevetni önmagunkon annyi, mint felismerni egyéni lényünk káprázatát, a hírnév, a siker, a pénz, az ego, az életfelfogások és életképek, a bonyodalmak, a sikerélmények és nehézségek káprázatát. Önmagunkon nevetni annyi, mint ráébredni: minden Egy, és ez az Egy épp játékot űz önmagával.

loading...

A karma felszámolásáról

A keleti tanok - köztük a buddhizmus - nagy hangsúlyt fektetnek saját és kollektív karmánk felszámolására. De mégis, az emberi ésszel felfoghatatlan ok-okozaton túl tulajdonképpen mi is a karma?

Az emberi élet tiszta lappal kezdődik... természetesen közbe lehetne vetni, hogy akkor mi van az előző életekből hozott karmával? A buddhizmusról szóló cikkeimben már tárgyaltam e kérdéskört, miszerint az emberi ego szintjén nincs szó újjászületésről, sokkal inkább újra testet öltésről. Tehát nincs halhatatlan lélek-mag az ego szintjén, viszont van egy mindent magába foglaló tudatosság - nevezhetjük Istennek - mely újra és újra beleveti magát az élet körforgásába.

Tehát az emberi élet tiszta lappal kezdődik. Viszont az előző életek - vagyis nem "saját" előző életeink, hanem a múlt előző életei - jelentős karmát helyeznek ránk már születésünk pillanatában. A karma tehát amolyan ok-okozati linearitás, melynek egyenes és megszabott iránya van, vagyis meghatározottság, korlát. Olyan múltbeli okok váltanak ki bennünk okozatokat, melyek nem is saját életünkben történtek, mégis hatást gyakorolnak ránk. Így lesz a karmából korlát, és így lesz a végtelen egységes létből lineáris és megszabott élet. Itt természetesen csupán születésünk pillanatáról van szó.

Képzeljük el, hogy beleszületünk akármelyik rasszba. Felcseperedésünk alatt megtanuljuk, hogy mi a különbség a fehérek, feketék, stb. között, hogy miért kell tartani az egyiktől és miért nem a másiktól, hogy milyen bűnöket követett el az egyik a másik ellen, stb. Ugyanezt megtanulják a többi rassz gyermekei is. Így láthatóvá válik, hogy míg a megszületés tiszta és gyakorlatilag karma-mentes, a felnövő generáció bizony jelentős előítéletet (karmát) örököl az elődöktől. Felnőtté válásunk alatt saját karmát is halmozunk képzeletbeli batyunkba, mely negatív vagy pozitív előítéletekből áll. Ezek úgymond egyéni karmák (nem a múlt tette ránk a terheket, hanem mi szedtük magunkra őket), ám nem választhatóak el a kollektív karmától, mivel saját egyéni karmánkat szépen és fokozatosan átadjuk felcseperedő gyermekeinknek is.

Ezt nevezzük linearitásnak. A múlt ítéletei mély völgyet vágnak életünk tisztán zöldellő tájképébe, mi kiépítjük a síneket, aztán már nincs más dolgunk, mint felülni a vonatra és várni a végállomást, a halált.

A karma (az emberi ítéletek, korlátok és meghatározottságok) felszámolása nem nehéz feladat. Nem is könnyű, egyszerűen csak feladat, mint a többi is. Olyan, mint megszerezni egy diplomát és naprakészen tartani a tudásunkat. A nehézség magunkban rejlik, nem a feladatban. Persze ennek az ellenkezője is igaz: a karma felszámolása egy életen át tartó hegymászás, olyan út, melynek sohasem látjuk, esetleg csak sejtjük a végét. Pokoli nehéz és életbevágóan fontos.

"A világszemlélet vagy világnézet nem egyéb, mint az individuális, más szóval, a lefokozott valóságban élő Én képzelgése, amelynek a valósággal csak egy-egy pontban és kivételesen van kapcsolata. Az individuális Én itt, a világnézet közepén szunnyadva éli életét. Hite az Én-hit: a hiúság; védelme: az önzés; féltése: az aggodalom."

Hamvas Béla - Scientia Sacra I.

A karma felszámolása ott kezdődik, hogy feltesszük a kérdést: ki vagyok én? Én vagyok a ruha amit hordok, a műsor amit nézek, én vagyok a test ami lélegzik, eszik és alszik? Én vagyok az elme, a gondolatok, az elméletek, a halmozódó tudás tárháza? Én vagyok az érzések, a vágyak, a sugallatok? Ezek együttese vagyok, vagy egyik sem? Részemről a válasz kézenfekvő, ám érdemes mindenkinek "egyénileg" elgondolkodni rajta.

A karma felszámolása azzal folytatódik, hogy ítéleteink helyébe nyitottságot helyezünk. Azt a fajta nyitottságot, ami nyugodt, ami nem törekszik sem a közelségre, sem a távolságra. Aminek öröm a szemlélés, akár távolról történik, akár közelről. Ez a fajta nyitottság a felemelkedés alapja. Amint erre az útra térünk, szétfoszlanak a karmánkból adódó korlátok.

Az igazi nehézségek ezek után következnek. Amikor az ember lemond előítéleteiről, addigi életfelfogásáról, több útra is rátérhet. Elképzelhető, hogy rátalál egy újabb életszemléletre, amiről azt gondolja, hogy az az igazi, a többi (ahogy eddig élt) hitvány és alantas. Megeshet, hogy annyira el akar távolodni az élet dolgaitól, hogy a legtöbb cselekvést eltaszítja magától, így sem ellátni, sem megvédeni nem tudja magát, így addigi korlátai helyébe tulajdonképpen újak lépnek.

Az élet és a Lét nem ugyanaz. Az élet az ok-okozati összefüggések játszótere, az örökös változás birodalma. Az életben semmi sem valódi, mert minden múlandó. A Létben minden valódi. Utunk során vagy a Létbe akarunk visszaolvadni, vagy az életet szebbé tenni. A Létbe való visszaolvadás az élet dolgairól való lemondást jelenti. Az élet szebbé tevése pedig az élet dolgainak, szépségeinek, fájdalmainak elfogadását. A két módszer - akármennyire is abszurd - ugyanoda vezet. Felvetődik a kérdés: mit jelent szebbé tenni az életet?

Az élet annál szebb, minél jobban a Létben gyökerezik. És annál jobban gyökerezik a Létben, minél inkább a Lét valós dolgai nyernek teret benne. Mint a szeretet, az éberség, és igen, a karma folyamatainak végtelensége. A karma felszámolását ugyanis nem az jelenti, hogy elhatárolódunk tőle. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni - és semmi sem könnyű. A karmát egyszerűen észre kell venni, nem pedig menekülni a sors elől. Amint éberségünk teret nyer, és ráeszmélünk a történések mögött megbúvó okozatiságra, már nem vagyunk kitéve annak a bizonyos linearitásnak, mert - mint mondani szokás - már tudjuk honnan fúj a szél. A "korlátok" (a karma, a hatás, az ok és az okozat) ugyanúgy megmaradnak, ám egyszerűen meglesz a képességünk átlépni őket. Megtesszük amit meg kell - és nem több... hisz karmánk és önmagunk korántsem ugyanaz. Így élhetünk teljes életet, olyan életet, ahol a karma, a hatás, az ok és az okozat nem korlát, hanem a Létben gyökerező tudatunk eszköze.

És eljön majd az idő, mikor az élet Létté tágul, mikor nem beszélünk majd karmáról, mert minden teher elsüllyed a múlt ingoványában. Ez a Lét, vagy állapot - amiről Hamvas Béla, Eckhart Tolle, vagy akár Buddha is beszélt - nem alárendelt az élet törvényeinek, hanem az élet törvényei vannak alárendelve neki.

loading...

Célok és folyamatok - a bejárt út

Az emberi szándék innen oda és onnan ide ugrál a lét többdimenziós terében. Célokat jelöl ki, és törtet feléjük. Olykor el is éri, viszont alkalmanként a cél elérésének folyamata közben új célt talál magának és irányt változtat. Miről is szól a mondás, miszerint „A célnál fontosabb a bejárt út.”?

Ha időnk engedi, mindennapi teendőinket megszakítva üljünk le egy pillanatra és nézzünk körbe magunk körül. Manapság sokat hallani a hála fontosságáról és a pillanat tiszteletéről. Még úgynevezett „hála köveket” is árulnak (illetve neveznek ki) egyesek, melyeket testközelben kell hordani, és ahányszor kezünk ügyébe kerülnek, hálát adni azért, amink pillanatnyilag van. Miért helyeződik át a hangsúly generációnyi „el kell érnem a célom” hangvétel után magára az útra, illetve a jelen pillanatra?

Képzeljük magunk elé a valóságot, mint üres teret, melyben apró fénypontok szimbolizálják az embereket, közöttük minket is. Ez a tér amilyen sötét, olyan végtelen, és amilyen végtelen, olyan rengeteg létező egyén/forma tölti ki. Minden egyes egyén (esetünkben ember) célt talál az életében, melynek lényege, hogy abból a pontból (állapotból), melyben pillanatnyilag tartózkodik, eljusson egy másik pontba (állapotba). Ezzel önmagában semmi gond nincs, hiszen minden létező alapeleme a mozgás, és a haladás valami felé.

A probléma ott kezdődik, amikor azt állítjuk, hogy számunkra egy adott cél létezik csupán, és azt minden áron el kell érnünk, hisz ez létünk értelme, életünk célja. Valószínűleg mindenki életében akadt olyan pillanat, amikor úgy vágyott egy bizonyos dolog elérésére, hogy ezzel az „eléréssel” azonosította önmagát, aztán vagy a cél elérése után, vagy még előtte rádöbbent, hogy „nem is olyan fontos”, vagy van ennél fontosabb cél az életben. Természetesen az előbbi példában szereplő célok is a „folyamat” részei, azonban belátható, hogy fontosságuk nem „eredendő”, hanem inkább saját elménk szülötte. Ugyanakkor a legtöbben éltek át már olyat is, mikor nem akartak elérni valamit, az élet mégis úgy hozta, hogy a dolog bekövetkezett (akarva akaratlanul), aztán később visszatekintve megszületett a megértés, miszerint „igen, ez kellett az életembe”. Ergo az emberi célok viszonylagosak, a sorsszerű történések pedig így is, úgy is bekövetkeznek.

Visszatérve a végtelen térre, és a létezőket szimbolizáló kis fénypontokra: megfigyelhető, hogy mindenki halad valahová, és e haladás bizonyos mértékben saját szabad akarata folytán történik. Ugyanakkor megállapítható, hogy a probléma az, ha látókörünk és érzékelésünk egy bizonyos célra összpontosul. Igaz a célt valószínűleg elérjük, de nagy ramazulit hagyunk magunk után. Feltehetik a kérdést, miért?

Az életben az egyetlen célra (állapotra) való koncentrálás azt eredményezi, hogy egyéni szinten eltaszítunk magunktól minden más állapotot (vagyis csak egyetlen állapothoz társítunk pozitív érzéseket, a többihez nem). A végtelen állapotok terében, akármilyen hosszú vagy rövid is az út, ami az elérni kívánt cél és köztünk húzódik, a rajta való végighaladás kínszenvedés lesz, hacsak nem tudunk értékelni rajta minden egyes lépést.

Az adott pillanat átélése, szeretete, elfogadása sokféle módon történhet. Nem arról van szó, hogy le kell cövekelni az adott pillanatban (hisz az is folyamatosan változik, akármennyire is akarjuk, az előbb felvázolt végtelen térben saját mozgásunk csak részben szabad akaratunk függvénye, a létezésben való sodródás (a többi létező okán) mindig jelen lesz), hanem hogy megéljük, átéljük, majd elengedve azt tovább haladjunk. Az emberi létben lehet célokat kitűzni, el lehet érni őket, ám minden cél csupán egyetlen apró pontja az életnek, és előbb utóbb tovább kell haladnunk rajta. Hisz semmi sem állandó.

Gondoljunk bele, a végtelen célok/állapotok terében nincs olyan fénypászma (létező egyén), mely ne haladna valahová, ugyanakkor nincs olyan pont (cél, állapot), mely felé ne törekedne valaki. Ahogy e sorokat olvassuk, ülünk a széken, fekszünk az ágyon, stb., egy olyan állapotban létezünk, mely felé (vagy hasonló felé) valaki törekszik. Gondoljunk bele, életünk minden egyes pillanata, akár észrevettük, akár nem, akár tudatosan megéltük, akár nem, egy olyan állapot, melyre valaki vágyakozik és amely felé valaki halad. Mindig lesz lentebb, ahogy mindig lesz fentebb is, ennek okán érdemes megállni egy pillanatra, körülnézni és látni.

loading...

Összefogás és a tolerancia-álom

Napjainkban, különböző gazdasági és társadalmi helyzetek hatására sok helyen elhangzanak többek között az egyenlőség, az összefogás, a béke és a tolerancia fogalmai. Az egyénre nyomást gyakorló Világ eddig bejáratlan, vagy nagyon régen járt utakra tereli az emberiséget, ami belegondolva éppolyan elkerülhetetlen, amilyen magasztos.

A legtöbb ember áhítozik a békére, a szeretetre, a tudásra és egy olyan helyre a Mindenségben, amire jó szívvel azt tudja mondani, „Ez az én helyem.”. Ha nem is tudatosan, de mindig van bennünk egy rejtett vágy, egy isteni szikra, egy fénycsóva, ami lényünk sokszor piszkos prizmáján megtörve a felszínre jut. Vessünk egy pillantást az átlagos emberi vágyakra. Ehhez azonban tudnunk kell, hogy minden ember legbelső lényege tökéletes, egész, isteni. Ennek a legbelső lénynek elsődleges legfőbb vágya a szeretet, mely magához vonzza és összekapcsolja a világon létező összes létezővel. Ez a szeretet (a tulajdonképpeni összefogás) alakít ki kapcsolatokat a mikro- és a makrokozmoszban, és tarja egyben, harmóniában a kialakult csoportokat. Ugyanakkor erre a belső lényre valami hatására (nevezhetjük bukásnak, a Kígyónak, karmának, stb.) olyan „piszok”-rétegek rakódtak le, melyek elzárják a szeretet útját, és csak bizonyos helyeken engedik azt át. Ez a piszok-réteg mindenkinél más és más formát ölt, mindenkinél más és más részét takarja el a belső fénynek. Ezt a réteget nevezzük egónak.

Mindennapi vágyaink valahogy hiányosak, az elérésüket követő pillanatnyi béke- és egyensúlyérzet után a mérleg ismét kibillen egyik irányba, és a folyamat kezdődik elölről, szinte a végtelenségig. Az ego csak azokon a helyeken, kapcsolódási pontokon enged kapcsolatokat kialakítani, ahol a szeretet fénye kijut a belső lényből, ahol nem takarja el a piszok. Van, akinél ez a sport, van, akinél a könyvek, és a többi. Érdeklődési köröknek nevezhetjük őket, melyek számunkra most leglényegesebb tulajdonsága, hogy ezek alapján az érdeklődési körök alapján határozzuk meg kapcsolatainkat. Amit ugyanis nem szeretünk, oda nem alakítunk ki kötődést, sőt, nagymértékben elzárkózunk tőle.

Ehhez a témához kapcsolódik a tolerancia kérdésköre, melynek legnagyobb buktatója az, hogy ha a másik fél nem toleráns (sőt, talán még ellenséges is), hogy viszonyuljak én hozzá türelemmel és elfogadással? A gyakorlati elme számára ez a lehető legabszurdabb kérdés, ugyanis elsődleges helyen tartja az én (az ego) védelmét, és annak véleményének elsőbbrendűségét más egók véleményével szemben. Legelőször azt ajánlatos megértenünk, hogy nincs hibás szemléletmód, csupán hiányos, másodszor azt, hogy az ember kívülről nem változtatható meg, csak belülről (a hatásos külső beavatkozáshoz belső engedély kell), harmadszor pedig azt, hogy a tolerancia nem a cél, csupán a letisztulóban lévő szeretet kapuja. Mindenkinek azt tudom ajánlani, hogy mindenki saját szájíze szerint gyakorolja a toleranciát, ha az elme megértése kell hozzá, úgy, ha a lélek elfogadása, akkor pedig úgy.

A Világon létező különböző álláspontok felé tanúsított tolerancia meglétekor a kérdés az, hogyan tovább? A válasz a kérdés lényegéből adódik, hiszen a tolerancia a szeretet kezdete (és nem a fókuszált vágyaké), a szeretet pedig az összefogással és az együttműködéssel hasonlatos. Ha a szemünk tiszta, az út viszonylag jól látható.

Mindenkori problémának tekinthető az ego elvesztésének kérdése, és a változással együtt járó vágyak fájdalmas elhagyása. Azok, akik még mindig ekörül a gondolat körül toporognak, azoknak nem voltam elég kifejező. Nem arról van szó, hogy akármiről is le kellene mondanunk. Meglepő, de ez az igazság. Képzeljük el a belső lényeget (amit isteninek és szeretetteljesnek neveztem) fénylő gömbszerűnek, melyet piszokréteg fed. Ez a piszokréteg testesíti meg az egót, vagyis inkább azt az úgynevezett fátylat, ami az egónak nevezett részünket fenntartani igyekszik. Maga az ego a piszokréteg alól kiszűrődő szeretet, mely az ego miatt nem tud teljes lenni, így a számunkra jól ismert hiányos vágyak formájában jelentkezik. Hiányossága az ego műve, hisz az ego épp ezzel a hiányossággal azonosítja önmagát. A vágyaink és különböző érzelmeink tehát nem rosszak, nem jók, egyszerűen csak nem egészek. A rossz, amit ezen a földi világon tapasztalunk, az ellentétes polaritású (oldalú, jellegű) fénypászmák találkozásakor jelentkezik.

Mint fentebb írtam, semmiről sem kell lemondani, mivel a vágyak és érzelmek nem tűnnek el az ego eltűnésével, hanem egyszerűen kiteljesednek. Ez a kiteljesedés pedig eltörli a fennálló ellentéteket és az éntudat egy magasabb szintjét nyitja meg.

Az éntudat magasabb szintjének kifejtéséhez összegezzük az eddigieket. Az előbb leírt fénylő gömb (a legbelső lényeg) olyan helyeken tud kapcsolatot teremteni, ahol a szeretet fénye nincs eltakarva. Az ego jelenlétekor viszonylag kevés ilyen terület van a gömb felszínén, így a mostani énképünknek mindig helyezkednie kell, hogy jó szögben kapcsolódjon a többi létezőhöz (hogy jól álljon a dolgokhoz). Ez határoz meg minket, a helyzetünk (a lényeg a helyezkedés, szokták mondani). Ellenben ha a gömbfelszín egészében fénylő, szeretetteljes, egyszerűen nincs szükség helyezkedésre, bárhol és bármikor létrehozható a harmonikus kapcsolat.

Felvetődik a kérdés, hogy ha semmi nem határozza meg helyezkedésünk mikéntjét, tulajdonképpen nem-e tűnik el az éntudat is, és nem-e olvadunk bele az egyenlőség hátborzongatóan egyhangú tengerébe? Erre a kérdésre a kissé mulatságos válasz talán az lehet, hogy figyeljük meg a gyermekek két kedvelt játékát, a lego-t, és a gyurmát. A lego a maga sokszínű alkotóelemével és formáival megépíthető lehetőségek tárházát kínálja. Azonban vannak olyan alkotóelemek, melyek egyszerűen nem passzolnak egymáshoz (sajnálatos, de így van). A gyurma ezzel ellentétben kezdetben egy homogén massza, és az előre meghatározott formákhoz, fogalmakhoz (lego-hoz) szokott elme elsőre nem is tud vele mit kezdeni. Viszont adjuk oda ezt a homogén masszát egy tucat művésznek, és az eredménynek csak a képzelet szab majd határt. Így míg a lego az előre meghatározott helyezkedési módozatokról szól (az ego játéka), addig a gyurmából létrehozható formák (éntudatok) száma már-már rémisztően végtelen.

loading...

Önszeretet - az elfogadás útja

A szeretetről és annak mibenlétéről elmélkedve mi, egyszerű halandók is rájöhetünk egynémely olyan összefüggésre, amiket legutóbb leírva láthattunk vallásos könyvekben. A legtöbb vallás és filozófiai irányzat háttérbe rekeszti az önmagunk iránt érzett szeretetet, és helyébe az aktuális istenség szeretetét helyezi. A kérdés: miért? Mi az az ok, amiért az egyik fajta szeretet jobb, mint a másik. A kérdés egyszerűen megválaszolható.

Először is azt kell hogy mondjam, a jelenlegi (nyugati) világ hibás képet alkot a szeretetről, és annak lényegéről, egyszerűen azért, mert a szeretet fogalmát egy kalap alá veszi a vágyak/vágyakozás fogalmával. Lényegüket tekintve azonban a kettő korántsem egy és ugyanaz, már-már szinte egymás ellentétei.

Kezdjük talán azzal, hogy az Élet maga egy folyamat, amiben a különböző állapotok váltják egymást időben és térben. Az aktuális állapot mindig a Most. A vágyak hatása alatt az egyén nem tesz mást, mint az Élet téridő szövedékében elkezd evezni egy bizonyos állapot (a vágyott állapot) felé. Van, amikor eléri és van, amikor nem. A vágyakozás tehát szándék, illetve késztetés bizonyos állapotok elérésére, mely állapotok sajátossága, hogy sohasem a Mostban léteznek.

Most folytassuk azzal, hogy habár az előbb téridőről írtam, illetve folyamatokról és állapotokról, valójában minden egy helyen, és egy időben van jelen egyszerre. (Egyszerűbb úgy elképzelni, ha nem kis biliárdgolyószerű atomokból felépülőnek képzeljük a világot, hanem különböző hullámformák kölcsönhatásának.) Nem kell feltétlenül elhinni, csak próbáljuk meg elképzelni az előbb leírtakat. Feltételezzük azt (a kvantumfizika mezsgyéjén botladozva), hogy a mi világunk mellett számtalan másik párhuzamos világegyetem létezik, melyeket nem a valóság, hanem a mi saját elménk választ szét és különböztet meg. Illetve csak a sajátunkat érzékeljük, mintha szemünkön egy különleges szemüveg (szűrő) lenne, ami csak a kék fényt engedi át a látható színtartományból.

Az egész valóság elméletileg soha be nem látható, mivel akárhogy fejlődik az emberi elme, akárhogy tágul az értelem, mindig lesz olyan spektruma a létezésnek, ami kívül esik érzékelési tartományunkon. Ez persze egyáltalán nem elkeserítő tény, épp a buzdítást szolgálja, hiszen ez teszi az Életet folyamattá. Alapvető állítás, hogy mindig van merre haladnunk. Mindig lesz olyan tartomány, amit nem jártunk be, és ez az állítás túl van téren és időn, mivel „most itt helyben” végtelen számú számunkra ismeretlen állapot létezik. Habár ez sem teljesen pontos, csupán a megértést szolgálja.

Ugyanis a valóságban nem léteznek folyamatok és állapotok, egyetlen állapot létezik, amit Istennek is nevezhetünk. Folyamatok és állapotok alatt az érzékelés ide-oda ugrálását értjük a Lét/Valóság/Isten különböző aspektusai között. Az emberi elme használja a különböző fogalmakat, meghatározásokat, mint a folyamat és az állapot, azonban ez saját érzékelésűnk természetéből adódik és nem a Valóság természetéből. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, ugyanis ugyanúgy helytálló az az állítás, miszerint „léteznek folyamatok és állapotok”, és az, hogy csupán „egyetlen állapot létezik”.

Visszatérve a vágyakra és a szeretetre, most már alkothatunk bizonyos képet arról, hogy mik a vágyak, és hogy a legtöbb vallás miért hangoztatja azok illuzórikus voltát, sok esetben elfojtását. Egyszerűen azért, mivel a vágyak (a különböző állapotok közötti cikázás) a legtöbb esetben hátráltatják a Valóság/Lét/Isten felfogásának, megértésének az elérését.

Adódik a kérdés: mindezek tükrében mi a szeretet, ha nem a vágyott dolgok elérésére tett cselekedet? Azt kell mondjam, a szeretet nem az ember sajátja, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan a vágyak azok. Ebben az összefüggésben a szeretet nem más, mint a Világ szövete, ami összeköti azokat a formákat, amiket mi (korlátozott érzékelésünkkel) állapotoknak (vagy különálló dolgoknak) nevezünk.

Képzeljünk magunk elé egy gyönyörű szép szőnyeget, rengeteg színnel és változatos mintázatokkal. Az előbbiek alapján a szeretet maga a szőnyeg szövete. A színek és formák a különböző állapotok. A színeket és formákat bejáró és szemlélő tekintet pedig a folyamat. A szeretet tehát összeköti a különböző állapotokat (amik alapja maga a szeretet) a folyamat közbenjárása nélkül.

Jelen emberi valóságunkban jelen emberi érzékelésünk számára természetesen tagadhatatlanul léteznek folyamatok, állapotok, formák és dolgok, de ugyanúgy létezik a szeretet is, melynek a kora a Mindenség korával szinte azonosnak tekinthető, léte alapfeltétel. A Szeretet útja tehát különböző állapotok közötti összefüggések, kapcsolatok megértése és tudatosítása. A Szeretet útja az elfogadás, az elfogadás alapja a megértés, a megértés kezdete a rá irányuló szándék. Mint láttuk, a szándékból kinőhet a vágyakozás is, a megértésből az önmagunk dicsőítése, az elfogadásból pedig a restség és a tétlenség. Az út tehát nyílegyenes és pengevékony.

Mit jelent tehát az önszeretet? Mai értelmezésben önös vágyaink túlzott kiélését, egyéb irányú vágyainkkal szemben. Az előző sorokban már láthatóvá vált, miért is illúziószerű a vágy és a vágyakozás. Viszont elítélendő-e az önszeretet az előbb megfogalmazott szeret összefüggésében? Egyáltalán nem. A Valóság szövetében bizony a mi lényegünk (mintánk) is benne pihen. Így az elhatározás - ami az Élet megértésére irányul - része önmagunk szeretete, elfogadása, megértése és az önmagunk megértésére irányuló szándék. Egyszerűen azért, mert ami a világ nagyban, azok vagyunk mi kicsiben, így saját aspektusaink tudatos eggyé kovácsolása a szeretet útjának kezdeti lépései közé tartozik, a létezés rajtunk túlmutató aspektusainak összeillesztése pedig szinte örökké tartó munka ezen az úton.

loading...