Az Élet kezdete és vége III. - Tudatosság

Az Élet határainak vizsgálatakor megkerülhetetlen a tudatosság kérdése. Eddig ugyebár tisztáztuk, hogy az ember, mint élő szervezet térben és időben is lehatárolt, ugyanakkor e határokon belül a végtelenségig létező. Másrészt csak jelen van még bennünk az elégedetlenség, ami azt suttogja, hogy mindez szép és nagyszerű, de attól még az én végem is eljön, és ezen ez nem változtat.

Ez így igaz. Mindennek eljön a vége, és ezen semmi sem változtathat. Azonban figyeljük meg, életünknek mennyi állomása volt, ami lezártnak tekinthető, ugyanakkor hatásuk érezhető. Egy ember életének sok ilyen állomása van. Kezdődik az óvoda elhagyásával, az érettségi megszerzésén és az első szerelmen át egész a végéig. Ha magunkba nézünk, megfigyelhetjük, hogy ezekben az állomásokban az a közös, hogy amíg el nem jött a végük, addig azok határozták meg énképünket. A kulcsszavak tehát: tudatosság, énkép, vég.

A vég meghatározása a legegyszerűbb. A vég jelenti valamiféle lineáris rendszer egyik, a kezdet a másik határát. Így a vég az az egyik határ, a kezdet a másik. Az énkép, vagy az egó szintén egy elég közismert fogalom. Az egó meghatározza azt, hogy mit teszünk magunkévá, mit utasítunk vissza, hogyan cselekszünk és érzünk, és milyen képet mutatunk magunkból a világ felé. A tudatosság már kissé nehezebben meghatározható fogalom, és értelmezése sem egységes az egyes vallási, filozófiai felfogások tekintetében. Maradjunk annyiban, hogy a tudatosság valódi énünk alkotója, és összekötő kapocs az énkép és a Világmindenség (a Létezés) között. Olyan, mint egy dimenziókon átívelő fénysugár, amire a létezés egyes szakaszai úgy vannak felfűzve, mint fonalra a gyöngyszemek. A tudatosság az, ami kijelöli az egót és teret enged neki. Az egó pedig hatásokat vált ki az aktuális szinten.

Ezek a szintek egyrészt teljesen nem különválaszthatóak egymástól, hisz ki akarná külön vizsgálni egy személy esetében a gyermekkort és a felnőttkort, mint egymástól független eseménysorozatokat? Az egyiknek a másikkal együtt van jelentése, és így van ez az említett szintekkel is. A tudatosság, mely kivetül a Létezésből (nevezhetném Istennek is, ám a fogalom megsínylette a korok viharait) először is megérinti az anyagot, ebben az esetben egy emberi kisgyermeket. A tudatosság létrehozza az egót, így azonosítja önmagát a gyermek akkori helyzetével, úgymond így vet horgonyt. Innentől kezdve változik az énkép, a tudatosság újabb és újabb formákkal ismerkedik meg.

Így szemléli a Létezés önmagát. A legtöbb teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy kezdetben volt az örökké és önmagában létező. Ez a létező idővel kíváncsi volt önmagára, ám mivel egyedül ő létezett, nem tudta vizsgálni magát viszonyítási alap híján. Ezért részekre osztotta önmagát, így a részek szabadon szemlélhették egymást.

A tudatosság a testtel és egóval összhangban változásokon megy át, vagy ha úgy tetszik, az élet egyes állomásain. Ezek a szakaszok például az óvodás évek, ahol a gyermek énképe középpontjában saját teste és szülei állnak, és ilyen szakasz a felnőttkorba lépés, ahol az énkép inkább már a szavakra, tettekre, gondolatokra és az elérhető eredményekre irányul. Ilyen szakasz az öregkor, mikor az énkép (és vele a tudatosság) középpontjában az elért eredmények és az összegzések állnak.

Mint említettem, ezekben a szakaszokban a közös, hogy mindegyiknek vége szakad. Az általános felfogás szerinti élet is ilyen, mely középpontjában mindig az egó áll. Valójában az ember, mikor élete vége kerül szóba, énképének végére gondol. Viszont, ha a létezés mélyén a legkisebb logika is meghúzódik, akkor maga az élet és vele a tudatosság nem szűnik meg az egó hátrahagyásával. Olyan ez, mint mikor kilépünk a saját magunk által a porba rajzolt körből. Az Élet - a maga monoton lassúságával, vagy éppen száguldó sodrásával - megy tovább.

loading...

Az Élet kezdete és vége II. - Az élet virága

Van-e tehát az Életnek kezdete és vége? Az élet folytonosságát, az energiák áramlását, és az élő rendszerek összességét tekintve nincs. Azonban az ember szemszögéből vizsgálva a kérdést, bizony számon tartunk születést és halált. Ami az embert illeti, mi is az ember?

Tudom, a kérdések kezdenek túlnőni e cikksorozat hatáskörén, mégis ha egészében nem, a részleteiben való vizsgálódás talán nevezhető majdan érdeminek. Tehát az ember a közfelfogás szerint egymás működését segítő szervek összessége, melyek önmagukban véve életképtelenek. Ahogy az emberi szervezetet szervek alkotják, úgy a szerveket szövetek, sejtek, molekulák, stb. építik fel. Mint előző cikkemben kifejtettem, minden alkotóelem élőnek tekinthető abban az értelemben, hogy anyagcseréje/energiacseréje van, habár az életet ebben a vonatkozásban magának a létezésnek feleltettem meg.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az általános felfogás szerinti élet fogalmát nem szeretném elvetni, mert segített megtalálni mostani helyünket a Világegyetemben. Azonban élek a kiegészítés, bővítés lehetőségével, mert az emberi tudat fejlődésével, a lélek nemesedésével az eddig sziklaszilárdnak hitt fogalmak hatásköre is változik. Ugyanakkor élek a tévedés jogával, vagy inkább kötelességével is, mivel porszem mivoltomból kifolyólag a nagy egész egy kis részletére van csupán rálátásom, mint akárki másnak. De erről majd a későbbiekben.

Az ember - ahogy az előbbiekből kitűnik - olyan élő szervezet, melyet alacsonyabb rendű élő szervezetek alkotnak. Így az emberi élet kezdetének és végének megfejtése kicsit közelebb kerülhet hozzánk: az emberi szervrendszer (a test) egy idő után megszűnik szervezet lenni, megszűnik a szervek együttműködése, a molekulák együttműködése, és az atomok együttműködése. Képzeljük el úgy az emberi életet, mint egy a maga nemében csodálatos virágot, mely kifejlődik, bimbódzik, kivirágzik, majd leveleit elhullajtva elsorvad. Az ember esetében arról van szó (ami magában is csodálatra méltó teljesítmény), hogy az ismert világ mélyén szunnyadó atomok arra az elhatározásra jutnak, hogy összeállnak egyfajta szövetségbe. Ez a szövetség tekinthető a már említett virág gyökereinek, az atomok rendezetlen sokasága maga a talaj. Az atomcsoportok aztán bizonyos hatásokból kifolyólag még nagyobb csoportokat alkotnak, teljes összhangban, majd a szisztémát ismételve eljutnak az első sejtekig, melyek már az egyes atom valóját gigászi méretekkel meghaladó szerveződések. Ez a növény, mely még alig bimbócska. Továbbgondolva a folyamatot, két sejt összefog, és közös munkájuk folytán létrejön az, amit embernek nevezünk, egy kisbaba. A bimbó. A kisbaba felcseperedve - a hasonlattal élve - virággá válik, a végét pedig természetesen a sorvadás, a halál jelzi. Ekkor minden szövetség felbomlik: felbomlik a szervek, sejtek, molekulák és atomok szövetsége, csak idő kérdése. És mi marad? Ez egy nagyon fontos kérdés, mi marad?

A kérdés keltette mélabún túllépve a válasz: ami marad az éppen az, amit mi életnek nevezünk, és amit oly elkeseredetten igyekszünk meghatározni. Egyetlen ember élete kitörölhetetlen hatás magában a Létezésben. És ez a hatás (a virág színe, illata), ami az embert leginkább meghatározza.

Az emberi élet az előzőek alapján örök, és örök az egyének egyéni élete is. Viszont mindezekkel együtt: véges is. Ez bizony, még ha most nem is teljesen érthető, igaz. Had tegyem kicsit világosabbá a lényeget: ha az utca porába készítünk egy kört, akkor a kör bizony létezik. Akkor is létezik, ha benne állunk, és akkor is, ha rajta kívül. Sőt, akkor is létezik, ha arrébb megyünk kétszáz métert, és már nem is látjuk. Tehát térben minden dolog lehatárolt. Ugyanez történik az időben is. Ugyanis az időbeli létezés is időben lehatárolt. Az embernek van teste, aminek határai térben jól láthatók, és van élettartama, ami időben korlátozott. Attól, hogy mi emberek kényszerű haladást végzünk az időben „előre”, abból nem következik, hogy az időben hátrahagyott életek ne léteznének ugyanúgy, mint az utca porában hátrahagyott körminta.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy ha az élő a Létben létezőt jelent, az élet pedig a létezők kiváltotta hatást, akkor mégis mi a hét szentség az, ami mindezeket felfogja és értelmezi?

loading...