Kifejező állat portrék

Állat portrék, melyen kedvenceink lelke látható

Manapság rengetek kisállat portré készül mellyel kiemelik kedvencük szépségét, de Anne Geier egy kicsit más irányból közelítette meg ezt a dolgot. Portréin keresztül az állatok lelkét, szellemi lényét szerette volna megörökíteni, ami a különleges körülményeknek köszönhetően sikerült is. Művészi képei szereplői ragyognak és jól látható egyéni személyiségük is.
Képein különösen összpontosít az állatok mélyen kifejező szemeire.

mymodernmet.com

loading...

Teremts magadban csendet!

Nemrég Erhart Kaestnertől olvastam egy rövid történetet „Mire való a csönd?” címmel. Így szólt:

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
-Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

Nyüzsgő, rohanó világban élünk, folyamatos információáradat vesz körül minket, ami újabb és újabb érdekes és fontosnak tűnő dolgot kínálva csábítja el és tartja fogva figyelmünket, és azt a félelmet kelti bennünk, hogy „lemaradunk”, ha ezt kihagyjuk.

Ha nem akarod teljesen elveszíteni a kapcsolatot önmagaddal, ha tudni akarod, hogy kik és milyen vagy, és hogy TE, mit akarsz, mire vágysz, akkor néha le kell lassítanod, félre kell állnod a leállósávban, hogy meghalld a saját hangodat, magadat.

Íme 9 tipp, hogy közelebb kerülj önmagadhoz, és a belső csendhez

1. Csökkentsd a külső zajt!

Hadd kérdezzem meg: Naponta hány órát töltesz TV-zéssel, háttérrádiózással, céltalan szörföléssel az interneten? Mennyi időt töltesz bulvársajtó olvasásával? Beszélgetéseid hány százalékát teszi ki az üres fecsegés, pletykálás?
Ezek egyrészt igencsak céltalan és időt rabló tevékenységek, másrészt arra sarkallnak, hogy mindennel és mindenkivel foglalkozz, csak magaddal ne. Kapcsold ki, vagy csökkentsd a TV-zést, rádiózást, illetve olyan műsorokat nézz, ami valóban érdekel, ami a fejlődésedet szolgálja, és jó érzéssel tölt el. Az internetet elsősorban a munkádhoz vagy a hasznos információk összegyűjtésére használd, illetve határozd el, hogy hetente maximum 2 órát töltesz szörföléssel (ha már nem tudsz lemondani róla). Kerüld az olyan személyek társaságát, akikkel a társalgás csak pletykálkodással, panaszkodással telik, akik energiavámpírként szívják le az életerődet.

2. Menj ki a szabadba!

A madárdal, a bogárzümmögés, a vízcsobogás-hullámzás hangjai természetes hangok, így sokkal inkább egy hullámhosszon rezegnek lényed belső hangjával, mit a városi, mesterséges zajok. A természet hangjai és a környezet évszakonkénti változása közelebb visz önmagunkhoz és az Élet változásainak megértéséhez. Arról nem is beszélve, hogy a napfény és a friss levegő energiával töltenek fel.

 

 

3. Mozgás!

Annak ellenére, hogy külső aktivitást igényelnek, egyes mozgásformák mégis hatékony segítséget nyújtanak a belső csend megteremtésére, a befelé figyelésre. Ilyen például a jóga, tai-chi, úszás, kocogás.

4. Írj naplót!

Az Önmagaddal való kapcsolat megteremtésének az egyik legjobb módja a naplóírás. Ezt teheted napi, heti rendszerességgel, úgy hogy leírod a nap eseményeit is, de csinálhatod azt is, hogy a legmélyebb gondolataikról és érzéseikről írsz és csak akkor, amikor felgyűltek benned a dolgok. Az írás gyógyít: a fogalmazás révén rendszerezi a gondolatokat, mélyebb belátásra késztet, oldja a feszültséget, így hangulatilag és érzelmileg kiegyensúlyozottabbá tesz. Az írás, mint tevékenység, sajátos meditatív állapotot idéz elő.

5. Alkoss!

Hasonlóan nyugtató agyhullámokat és hangulatállapotot eredményeznek a különböző kreatív, manuális tevékenységek, mint a festés, rajzolás, agyagozás, kötés, horgolás, kertészkedés, főzés, vagy akár az éneklés, zenélés, mantrázás is. Az ilyen alkotó hobbik – ahol nincsenek valós vagy kreált merev szabályok – közelebb visznek önmagadhoz, segítenek érzéseid és vágyaid kifejezésében, a személyiséged kibontakoztatásában.

                                                                    

6. Meditálj!

A meditáció: szemlélődést jelent, miközben tudatunkkal egy gondolatra érzésre vagy tárgyra koncentrálunk. Meditálni számtalan módon lehet: ülve vagy fekve, egyesül vagy csoportosan, a szobában vagy a szabadban, zenével vagy a nélkül. A meditáció lehetővé teszi, hogy jobban megértsd életed minden mozzanatát, azt hogy mi zajlik benned, vagyis fejleszti az önismereted.

 

 

7. Figyeld a légzésedet!

Az egyik leggyorsabb és bárhol, bármikor alkalmazható módszer ahhoz, hogy befelé figyeljünk a lélegzet-meditáció. 8Fantasztikus a magyar nyelv: lélegzés – LÉLEK léteZÉS…) Amikor a ki és belélegzésre összpontosítasz, egyszerűen nem tudsz máson gondolkodni. Egy pillanatra mintha megállna az idő, nem foglalkoztatnak a múlt sérelmei, a jövő tevei, a befizetetlen számlák. Teljesen megélheted az Itt és Most –ot, a belső csendet.

8. Csend-kúra

Határozd el, hogy egy napig kizárod a külső hangforrásokat – TV, rádió, mobil – és te sem beszélsz. Bár hangot nem adsz ki, mégis azt fogod tapasztalni, hogy folyamatos párbeszédet folytatsz önmagaddal. Most tudatosíthatod azokat a régi lemezeket, amelyek régóta szólnak benned, amelyek meghatározzák életed irányát és minőségét, amelyek alapján döntéseket hoztál, célokat tűztél ki, érezted jól vagy elégedetlennek magadat a bőrödben. Hogy tetszik a lemez? Pozitív vagy negatív? Milyen érzéseket kelt benned?

9. Légy jelen a pillanatban!

Rengeteg rutin dolgot végzünk egy nap: beágyazunk, elmosogatunk, kinyitjuk és bezárjuk, a kulccsal az ajtót stb. Ezek olyan automatikusan mennek, hogy szinte már fel sem tűnnek, nem is tudatosulnak (legfeljebb csak akkor, amikor a buszmegállóban állva bevillan a kétely, hogy vajon bezártam az ajtót, és kénytelen vagy visszamenni). Válassz ki minden nap egy cselekvést, és figyelj arra, amikor csinálod. Próbálj minden érzékszerveddel minél többet felfogni belőle. Pl.: ha virágot ültetsz át, figyeld meg milyen színű a föld, milyen a tapintása (hűvös vagy meleg, száraz vagy nyirkos?) van-e illata, milyen a hangja, ahogy a virág köré szórod.

 

Melyiket próbálod ki legelőször?

 

 

loading...

Betegségek, mint lelkünk riasztórendszere

Lelkünknek van egy nagyon hatásos fegyvere, amivel eléri, hogy végre önmagadra figyelj: a betegség.

Szinte minden betegség lelki okokra vezethető vissza. A test, a szellem és a lélek szoros egységben, kölcsönhatásban vannak egymással.

Ahogy a test sérülései közvetlen hatással vannak a lélekre, úgy a lélek sérülése, fájdalma is befolyásolja a test állapotát, működését. Tudták ezt már évezredekkel ezelőtt a kínai, indiai, illetve az ókori görög orvoslás művelői is.

Amikor egészségesek vagyunk, testi, lelki és szellemi egységként, „egészként”, harmonikusan működünk. Betegség akkor keletkezik, ha ez az egyensúly valamiért felborul. A tünetek felbukkanását általában megelőzi valamilyen lelki probléma, még akkor is, ha az nem tudatosodik bennünk.

Ami a lelket és a testet megbetegíti

A pszichoszomatikus betegségek (pszicho = lélek, szóma=test) leggyakrabban stresszhelyzetekből, tartós lelki megterhelésből fakadnak. A feszült, munkahelyi hangulat, a basáskodó főnök, az áskálódó munkatársak, a veszekedés a férjjel/feleséggel/anyóssal, a szorongás a számlák miatt, az aggódás a gyerek továbbtanulása miatt könnyen kizökkent a lelki nyugalmunkból.

A félelem, a belső nyugtalanság, az idegeskedés, az izgatottság, a szomorúság, a levertség, a tespedtség, a koncentrálási nehézség, a negatív érzelmek – mint harag, düh, gyűlölet, irigység, bűntudat, szorongás, önbecsülés hiánya – mind-mind kibillentenek az egyensúlyunkból, és gátolják a szervezet energiaáramlását. Elakadások, blokkok alakulnak ki, amelyek működési zavarokat okoznak az egyes szerveknél, majd a fizikai tünetek is megjelennek. Először akut gyulladásos tünetek jelentkeznek, amelyek krónikussá változhatnak.

A lélek fegyvere a betegség

Persze a betegség mindig a legrosszabbkor jön. Pont akkor dőlünk ki, akkor fájdul meg valahol, amikor a legjobban kellene teljesítenünk, helytállnunk a munkában.

A tudatalattink mindig jelez, hogy baj van, hogy már sok ez megterhelés, de sokszor vagy nem tudatosodik bennünk, vagy nem akarjuk meghallani az üzenetet. Nincs hát más választása hát, tünetet produkál.

Ha fáj itt, szúr ott, nyom, nyilall, sajog, zsibbad, azt már észre kell vennünk. Megakasztja napi ritmusunkat, életünk addigi folyását, és arra kényszerít, hogy figyelmet szenteljünk neki, vagyis figyelmet szenteljünk önmagunknak.

Ezeket a kívülről jött akadályoztatásokat zavarónak találjuk, és szeretnénk minél hamarabb megszabadulni tőle. Elkezdünk küzdeni a tünetek ellen, ami átvitt módon a problémával való foglalkozást jelenti.

Ha megbetegszel, az orvosi segítség mellett érdemes elgondolkodnod azon is, hogy vajon milyen lelki kiváltó okai lehetnek a bajnak.

Testem beszél, lelkem figyelj!

A teljesség igénye nélkül az alábbi felsorolásból megtudhatod, hogy az egyes szervnek, testrésznek mi a szimbolikus jelentése, illetve lelki szinten mivel van gondod, ha az adott helyen fáj.

Bőr: kontaktus a világgal, elhatárolódás, gyengédség
Csontok: a normák túlzott betartása, rugalmatlanság
Epe: elfojtott harag, keserűség
Fogak: agresszivitás
Gyomor: érzések, befogadó készség
Haj: hatalom, szabadság
Hát: egyenesség, őszinteség
Hüvely: odaadás
Kéz: cselekvőképesség
Láb: megértés, kitartás
Máj: (ön)értékelés, világnézet
Nyak: szorongás
Pénisz: hatalom
Száj: befogadó készség
Szem: belátás, szembenézés a dolgokkal
Szív: szeretet, érzelmek, adás-elfogadás
Térd: alázat
Tüdő: kommunikáció, szabadság
Vastagbél: önérvényesítés
Vékonybél: feldolgozás, analízis
Vér: vitalitás, életerő

Helyes önismerettel, önmagad és mások elfogadásával, megfelelő feszültségoldó módszerek alkalmazásával, pozitív gondolkodással, a külső-belső harmónia megteremtésével, az önmagadért való felelősségvállalással már hatalmas lépést tettél önmagadért, EGÉSZségedért.

loading...

Nyugat és Kelet határa - a régmúlt tudatossága

Nyugat és Kelet. Két erőteljesen különböző kultúrkör, melyek látszólag nehezen férnek meg egymás mellett, s amik saját területükön szinte egyeduralommal rendelkeznek. Igaz az arányok az idők folyamán eltolódtak, de valójában két nagyon is emberi aspektus az, ami bennük érvényre jut.

Hogyan is fogalmazhatnánk meg e két emberi megnyilvánulást? Talán az egyik a kettő közül a tettekre sarkalló vágyakozás lenne, a másik pedig a megnyugvó lemondás. Míg az első inkább a létező világ különböző oldalait akarja megtapasztalni, addig a második kivonja magát a dolgok folyásából és háttérbe vonul. Az egyik kardot ránt, a másik elvonul meditálni. Felvetődik a kérdés, hogy melyik a jobb?

Helyesebb, ha előbb azt a kérdést tesszük fel magunknak: mi magunk vajon melyikben élünk? Erre nem nehéz válaszolni, hisz a világ jelentős része a tetterőt, a cselekvést, a valamiért kiállást és a valamivel szembeni ellenszegülést hirdeti. Példának okáért ilyen a keresztény, muszlim, iszlám kultúrkör. A "keleti tanok", élükön a buddhizmussal, ezzel ellentétben a világi javakról és vágyakról való lemondást magasztalják.

Ismét előbukkan a kérdés: melyik a jobb? Vagy érthetőbben megfogalmazva: létezik-e a tengernek olyan cseppje, mely jobb, mint a többi? Tehát nincs jobb és nincs rosszabb, és a kérdés önmagában értelmetlen, mivel akármelyik válasz (ez a jobb vagy az a jobb) kizárja a másik lehetőség létezését. Akármelyiket is tartjuk rossz, vagy helytelen ideának, az nem fog ettől megszűnni, létjogát nem veszíti el.

És ez a létjog az, ahol a témát gyökerénél tudjuk megragadni... bármilyen megnyilvánulás létjoga magában a létben keresendő. Azaz ha valami létezik, akkor joga is van a létezésre. (Ez az ok-okozat törvénye, mely megjelenik ugyanúgy a buddhizmusban, mint a tudományban.) Így ha mindkét kultúrának és életfelfogásnak joga van a létezéshez, hogyan mondhatnánk arra bárminemű önös érdek nélkül, hogy jobb vagy rosszabb, mint a másik? Saját felfogásunknak ugyanúgy van alapja, ahogy mások saját felfogásának. Még ha ez a saját felfogás nem is ismeri azt be...

Mi nyugati nézeteink alapjában véve elutasítóak, kizáróak, ez az elutasítás a gyökere annak az előbb megnevezett fogalomnak, melyet jobb híján tetterőnek vagy cselekvésnek, vágyaknak nevezhetünk. Korántsem kell negatív összefüggéseiben szemlélni a dolgokat, ez a tetterő ugyanúgy tud semleges, építő vagy romboló lenni, ahogy a világ bármely más manifesztációja, akár a hegyekbe való elvonulás.

A keleti filozófiák - és jobb híján filozófiák, mert valójában gyakorlati megtapasztalásokon alapuló érvekkel írják le a valóságot - a nyugattal ellentétben befogadóak... És úgy tűnhet számunkra, hogy e két véglet egyszerűen kibékíthetetlen, mert "mindig lesznek bárányok, ahogyan farkasok is". A földi létezésnek nem lehet elképzelni olyan szakaszát, ahol ne lett volna jelen e kettősség. Viszont el lehet képzelni olyan szakaszát, melyben e kettősség összeolvadt, belevegyült egymásba és kéz a kézben jártak.

Igaz manapság a szélsőségek korát éljük - azaz rengeteg a nem-elfogadó (pl. rasszitsa) ember, illetve a magába zuhant lélek, aki nem is akar tudomást venni a világról, amiben él -, viszont ezeréves történetek számolnak be időkről, melyekben a belátás és tudatosság alapvető erénye volt az embernek. Többek között a Bhagavad-Gíta-ban, a védikus irodalom egyik legjelentősebb művében, már több ezer évvel minket megelőzve arról tanakodtak, hogy mikor érdemes cselekedni és mikor nem. Azaz az élet két nagyon eltérő aspektusának - úgymond - az arányait akarták meghatározni ebben a földi létezésben, hogy azok harmóniában legyenek az ember karmájával. A karma ebben az értelemben olyan folyamatot, vagy folytonosságot jelent, melyben a hangsúly a fejlődésen, a tudatosodáson és a világ természetének belátásán nyugszik. Az ezirányú karmát nevezték helyesnek, az ettől eltérőt pedig helytelennek.

A fentiek alapján a régmúlt karmája egészen más karma volt, mint a ma karmája, ami leginkább a "jó pontok gyűjtésére" összpontosít. A régmúlt embere a belátás olyan szintjeit birtokolta, melyeket nem csodálnunk vagy magasztalnunk kellene, hanem egyszerűen követnünk. Ahogy tette ezt Jézus (krisztus), vagy tette Gautama Sziddhártha herceg (buddha). Az egyik a nyugat nagy vallásának, a másik a kelet nagy "vallásának" forrása, azonban egyikük sem csodálókat gyűjtött maga köré, hanem tanítványokat. És ez az, amit érdemes észben tartani.

 

"Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket."

Jézus

 

"A feltételekhez kötött lét szenvedéssel jár. A szenvedésnek van oka, van vége, és vannak utak, melyek elvezetnek a végéhez."

Gautama Sziddhártha

loading...

Egészségbe beszivárgó egyéni akarat

Az ember, aki keresi az élet összefüggéseit, sokszor szembekerülhet az akarat és az egészség ok-okozat kapcsolatával. Egy kis elmetréning keretein belül tegyük fel a következő kérdéseket: mi az akarat/szándék; mi az egyén; mi a csoport; mi az egyéni akarat és mi az csoportos akarat? Sokszor a fogalmak puszta tisztázása választ adhat számos kérdésünkre.

A kérdések feltevése után igyekezzünk azokat szisztematikusan megválaszolni. Az akarat vagy szándék egy személy bizonyos cél elérésére irányuló késztetése, mely a cél eléréséig megnyilvánul testi, lelki és szellemi szinteken is. Ez az egyéni akarat kérdésére is választ adhat. A csoportos akarat vagy szándék hasonló, ám itt a csoportot alkotó egyének mind ugyanazon cél felé törekednek, s hozzák létre ezzel a csoportszándékot.

A két közbenső kérdésre is látszólag egyszerűen válaszolhatunk. Ugyanis egyénnek nevezzük minden embert, feltételezve hogy minden ember más, illetve hogy az egyén mindenki mástól különböző egyéniséggel bír. Csoportnak pedig ezen egyének különböző okokból történő szerveződését értjük.

A bökkenő a fenti meghatározásokkal a következő: az embert/az egyént egységes akarattal/szándékkal bíró személyként írja le. A későbbiekből kitűnik majd, hogy ez nem rossz (nem is káros), csupán aktualitását tekintve hibás feltevés. Hisz gondolkozzunk csak el, milyen alkotórészekből áll az ember? A mindenki által ismert testi alkotók: sejtek, szövetek, szervek, testrészek, stb. Ezeken túl az elme különböző gondolatai, meglátásai, véleményei, valamint a lélek érzései, vágyai, félelmei és reményei (a teljesség igénye nélkül). Mind-mind az ember, az egyén alkotórészei, melyek különböző feladatot látnak el és sokszor különböző célokat jelölnek ki. A mindennapokban nem is tudatosult csoda az, hogy ezek az alkotórészek mind egységes egészként működnek (egy darabig), és közös akaratuk annak létrehozása, fenntartása, akit mi egyénnek (vagy önmagunknak) nevezünk.

A fentiek ismeretében komolyan gondoljuk-e még azt, hogy bármely egyén egységes akarattal bír? Kis merészséggel kijelenthetjük, hogy az egyének állandóan különböző akaratok/szándékok kereszttüzében állnak, melyek hol ide, hol oda rángatják őket, és az egységesség (egészség) abban nyilvánul meg, hogy a szándékok következményeit ugyanazon személy rovására írjuk (és nem mondjuk azt, hogy ezért pl. a karja a felelős). Az ilyen szándékokat általában „szükségleteknek” nevezzük, de lényegüket tekintve ezek is valamilyen cél elérésére irányuló törekvések. Ilyenek a test szándékai/szükségletei, mint az evés/ivás, az alvás, a mozgás, ilyenek az elme szükségletei, a tanulás, a beszéd, a dolgok megismerése, valamint a lélek különböző vágyai, legyen az szeretet vagy elhatárolódás. Felfoghatjuk ezeket a szándékokat más és más irányba mutató vektorokként, melyek kezdőpontja mindig az egyén. Vannak, amik erre húzzák, vannak, amik arra, és ha megnézzük, az életben bizony vannak szándékok/késztetések/vágyak az egyéneken belül, melyek útjába állnak egymásnak (ellenkező irányba húzzák).

És akkor csodálkozunk, ha ez a tulajdonképpeni csoport/szerveződés, melyet egyénnek nevezünk, egy idő után elveszíti közös célját/szándékát és egyszerűen szétesik? A bökkenő a jelenlegi kollektív felfogással nem az, hogy egyénnek (különálló és oszthatatlan egésznek) nyilvánít ki egy csoportot (sejtek, szervek, gondolatok, vágyak, stb. csoportját), hanem az, hogy miután ezt megtette, nem következetesen eszerint él. Itt egy percre sokak ledöbbenhetnek, tehát ha jól esik, olvassák el a fenti sorokat újra.

A történelem folyamán különböző vallási, szellemi csoportok tekintették céljuknak az emberen (önmagukon) belüli egység megteremtését, mely valóban következetes, melyben az alkotók harmóniában, valódi egységben működnek együtt, mely ellentmondásoktól és összeférhetetlenségektől mentes (a bölcsek kövének megalkotására történő törekvések is erre irányultak - az arany hasonlat volt csupán). Ezek a törekvések viszont (hogyhogy nem) nagyrészt kudarcba fulladtak, mások köré pedig (előző cikkemben már talán említett módon) vallások szerveződtek, melyek szándékosan, vagy akaratlanul a titokzatosság és elérhetetlenség ködébe burkolták a tapasztalatokat.

A buddhizmus, mely a Megvilágosult tanításaira oktat, azt vallja, hogy az ember szenvedéseiért a vágyak okolhatóak, és tulajdonképpen mindegy a vágyak minősége, azok mind elvetendők. A kereszténység már szortíroz, azaz a jó és a rossz kategóriáiba sorol be dolgokat és azt vallja, hogy az ember szenvedéseiért a rossz (bűnös) dolgok felelősek. A kínai taoizmus egyik fő jelképe is dualista jelkép (jin-jang), viszont a taoisták a feketét és a fehéret is a világ mozgatórugójának tartják (azaz nem vetik el egyiket sem). A taoizmus is, mint a buddhizmus (igaz majdnem ellentétes jelleggel), a harmóniára alapoz. Figyeljük meg, mely földrészeken, milyen vallási keretek között és filozófiai rendszerben élnek azok az emberek, akik életkora jóval meghaladja saját kultúránk (kialakult) átlagéletkorát. A válasz érdekes lesz.

loading...

A nagycsaládos együttélés kényszer, vagy lelki állapot?

A nagycsaládos/többgenerációs együttélés manapság a közvélemény számára meglehetősen „furcsa” társadalmi jelenségnek számít. A kialakult köz- és magánéleti normák a felnőttkorba lépést követően a rövid időintervallumon belüli elköltözést és „saját lábra állást” részesítik előnyben. Mindezek dacára a gazdasági válságot követően sokak kényszerültek arra, hogy visszaköltözzenek szüleikhez, nagyszüleikhez. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy ez valami régi/új trend lenne (bár ilyen oldala is van az érmének), hanem visszavezethető gazdasági okokra (kényszerre) is.

Az élet legtöbb területe hasonlóan működik, és az ember bizony túlélőnek született. Az kiemelkedő alkalmazkodóképesség végigköveti hol szebb, hol csúnyább történelmünket, valamint a gyökerekig meghatározza az emberi fajt. Természetesen vannak nálunk szívósabb teremtmények is a Földön, de most maradjunk csak az emlősöknél, és ne vegyük mikroszkóp alá azokat az izgága kis baktériumokat.

A jelentős változások kényszer hatására következnek be, legyen ez a kényszer akár gazdasági, társadalmi, szellemi vagy lelki. Az ember mércéje pedig az, hogy tud viszonyulni az előállt ismeretlen helyzethez. Akármilyen változásról beszélünk, az lehet keservesen nehéz, de lehet a végletekig egyszerű is attól függően, hogyan viszonyulunk az új dolgokhoz. Amikor előáll egy új helyzet, azok az emberek veszik át a vezető szerepet, akik saját közegüknek érzik a kialakulóban lévő dolgokat. Itt nem arról van szó, hogy évekig készültek volna rá, bár esetenként ez is megesik. Egyszerűen arról van szó, hogy az egyének mások és mások, szociális, kulturális, erkölcsi normáikon túl mindenki egy kicsit máshogy viszonyul a dolgok menetéhez, ez pedig azt eredményezi, hogy „statisztikailag” akármilyen változás következik is be, lesznek olyanok, akik előnyben részesítik majd az addigiakhoz képest.

Meg kell említeni e témakörben (is) a szeretet fontosságát, vagy inkább szerepét. Ugyanis amit szeretünk, ahhoz alkalmazkodni tudunk. A legegyszerűbb példa erre a másnapi ebéd esete. A szülők, házastársak nem mindig beszélik meg egymással, hogy mi lesz a másnapi ebéd, így amikor a mit sem sejtő „páciens” leül az asztalhoz, egy teljesen új helyzet áll elő. A helyzet megoldása pedig annál gördülékenyebb, minél jobban szereti az emberünk az adott ételt (egyszerűen csak megeszi, élvezi, megköszöni). A helyzet problémásabb, ha egyáltalán nem szereti.

Az ember egyik legfantasztikusabb tulajdonsága, vagy képessége, hogy szinte bármit meg tud szeretni. Természetesen ez jó kis vitákat szülhet („Anya, én aztán képtelen vagyok még ránézni is arra a brokkolira!”), de tény, ami nem áll szöges ellentmondásban az egyén kialakult énképével, az egyén által az megszerethető. Az énkép pedig akárhogy is nézzük, időről időre változik (percről percre is, bár ezt aligha vesszük észre, se magunkon, se másokon).

Az ember pedig él is a megszeretés képességével. Egyfajta védekezési mechanizmusnak is felfoghatjuk, ami valahogy úgy működik, hogy belül (akár tudatosan, akár tudat alatt) mindenki osztályoz: 1, vannak azok a dolgok, amiket szeretünk; 2, vannak azok, amiket teljes mértékben elutasítunk; 3, vannak azok a cselekvések, szerepek, felfogások, stb., melyeket lehetőségként nyitva hagyunk azért, hogy majd később beledobjuk az egyes, vagy a kettes csoportba. Ez a leegyszerűsített képlet.

A másik jelentős emberi tulajdonság, ami e témában most szerepet játszik, az előrelátás képessége. Képesek vagyunk a múlt tapasztalataival a jelenben viszonylagos pontossággal meghatározni a jövőt. Így képesek vagyunk a majd kialakult változásokra bizonyos szinten már most reagálni. Tehát csöppet sem nevezhető csodának, ha a nagycsaládos együttélés már jóval ezelőtt felbukkant egyesek tudatában, mint már ősrégi, de manapság is reális életforma.

Megemlítendő, hogy gazdasági válságok régen is voltak, mondhatni szakaszosan (bizonyos időközönként megakad a gépezet), és a többgenerációs felfogás nem is olyan régi, vagy elavult. Inkább azt mondhatjuk, hogy a különválós, felnőttként elköltözős életfelfogás jár viszonylag új cipőben, és napjainkban zajlik a „próbaüzemmód”. Persze ebből mi, akik ebbe a rendszerbe születtünk, nem sokat veszünk készre.

A kényszer, amit a már említett változások okoztak tehát jelen van, és valószínűleg aktuális is lesz még néhány évig. Ugyanakkor fellelhetőek már ebben a pillanatban is a nagycsaládos életfelfogás terjesztői, azok, aki igyekszenek másokkal megkedveltetni azt, emellett pedig megtalálhatóak a köztudatban azok az indokok, amik alapot szolgáltatnak neki. Érdekesség, hogy az ok és az okozat lineáris folytonosságának iránya olykor felcserélődhet, így az elérendő hatás lesz az, ami életre hívja az okot (ami nem természetellenes, pusztán kevésbé ismert folyamat).

Az említett indokok közé sorolhatjuk a családi összetartást, az anyagilag (pénzügyileg) „szilárdabb” talajt, a gyerekek jelenlegi elhanyagolását a munka és az időhiány miatt (egy nagycsaládban gyakorlatilag mindig háznál van a nagyszülő, aki vigyázhat a gyerekekre), a lelki szilárdságot, vagy éppen azt, hogy az egyke gyermekek esetleg „testvérre” találhatnak egy nagycsaládban, akivel majdnem ugyanúgy osztozkodniuk, konfrontálódniuk kell, mint egy igazi testvérrel.

A konfrontáció egyébként a többgenerációs felfogás leglényegibb pontja, ugyanis akik mellette, és azok is akik ellene érvelnek ezt hozzák fel egyik fő érvként. A konfrontáció okolható egymás bensőségesebb megismeréséért, és a veszekedések kirobbanásáért is. Véleményem szerint a veszekedés olyan, mint mikor két nagyon megkövült, tüskés anyag ütközik egymással, forgácsok és szilánkok hullnak szerteszét. Az anyag az ütközések hatására vagy megenyhül és rugalmasabb lesz, vagy darabjaira hullik.

E tekintetben ha több rokon család él együtt (nagyszülők, gyermekek, unokák), az állandó konfliktushelyzetek és a kényszer, hogy ezeket minél hamarabb megoldják és feldolgozzák nagy előny lehet az élet minden területén. És nemcsak egyénileg, társadalmilag is. Nézzük meg azokat az országokat, ahol a családi összetartás nagy szerephez jut (teszem azt Törökország), és figyeljük meg a hajléktalanok számát.

Tulajdonképpen nem lezáratlan a téma, hiszen rengeteg kérdés felmerül még ezzel kapcsolatban, akár megvalósítás, akár szellemiség terén, a legfontosabb mégis talán az lehet, hogy feltegyük magunknak a kérdést: milyen világot képzelünk magunk elé?

loading...