Az erőszak létjoga

A legerősebb sperma győz. Legalábbis ez a legalapvetőbb érv az erőszak mellett, ami az erről szóló vitákban felbukkan, és jól szemlélteti, hogy milyen mélyen gyökerezik a közfelfogásban az erőbe, az egyéni győzni akarásba és a dobogós helyek megszerzésébe vetett hit.

A legerősebb spermáról szót ejtve, hogyhogy nem, kiderült (Drunvalo, Élet Virága című művére hivatkozva), nem az erő számít, de még csak nem is a gyorsaság vagy az, hogy egyik jobb a másiknál. Ugyanis csapatmunkáról van szó, egyetlen spermium önmagában képtelen lenne megtermékenyíteni a petesejtet, spermiumok sokaságára, a petesejtre kifejtett „nyomásukra” van szükség ahhoz, hogy a fogantatás megkezdődjön. És ha az erőszak létjogának ilyen alapvető pillére inog meg, felvetődik a kérdés, létezik e egyáltalán ez a létjog, és ha igen, milyen mértékben szabad teret engednünk neki az életben?

Talán folytassuk azzal, hogy az erőszak egy kommunikációs forma, egy nyelv. Mint minden nyelvnél a cél itt is az, hogy a nyelv eszközeivel információkat közöljünk egymás felé és folytassuk ezt addig, míg az információ megértése, befogadása meg nem történik.

Az erőszak második tartópillére, illetve indoka az, hogy a természetben is megfigyelhető, illetve hogy nem csupán az ember, hanem az összes többi életforma él vele. Ez a tartópillér kissé humorosan is megingatható. Általában felvilágosult, intellektuális emberi lényeknek tartjuk magunkat, és az állatokat, növényeket, stb. alacsonyabb létformákként kezeljük. Mégis előszeretettel élünk és példálózunk az állatvilágból vett erőszak és párharc primitív (az emberi nyelvhez és a kifejező művészetekhez képest) nyelvével. Mi ez, ha nem vicc?

A harmadik, és egyben legszívhezszólóbb pillér az önmagunk és mások védelme okán cselekedett erőszak. Itt aztán hevesen bólogathat mindenki, hiszen ki ne akarná megvédeni önmagát és szeretteit bármilyen fenyegetéstől? Azonban azért érdemes fejben tartani, hogy aki a mi gyermekünket és párunkat bántja, az úgyszintén valakinek a gyermeke, párja, stb. (ha nem szorult belénk elég arányérzékkel vegyes empátia, akkor már a megtorlás végett is észben tartandó). Akármilyen szívós is ez a pillér, vagy jó ez az indok, azért lássuk be, ha nem táplálnánk folyton-folyvást az erőszakos nézeteket, az egyén túlértékelését a csoporttal szemben, nem is lenne szükség az erőszakra, még szeretteink és önmagunk védelmében sem, hiszen nem lenne mitől megvédeni.

A fenti sorokban azért írok arányérzékről és az erőszak életben elfoglalandó helyéről, mert ami létezik, annak létjoga van, ilyen az erőszak is. Viszont! És ez igencsak hangsúlyos, nem mindegy milyen mértékben engedünk teret neki mindennapjainkban, a mindennapokon túl pedig a közgondolkodásban. A mai társadalmunk az erőszakra épül. A törtetésre, a versenyre, arra, hogy jobbak legyünk másoknál és ezt minél jobban ki is hangsúlyozzuk.

Az, hogy az ember több és jobb akar lenni, mint ami, azzal nincs semmi gond. A probléma akkor kezdődik, mikor nem önmagunk határait akarjuk túllépni, hanem másoknál akarunk jobbak lenni. Igen, ez probléma, mivel két egyén egymáshoz hasonlítása, egymáshoz mérése alapvetően hibás gondolat. Nincs két egyforma ember, nem is lesz (még az ikrek sem), mindenki teljesen más startmezőről indul, így célul tűzni ki, hogy ennél van annál az egyénnél jobbak legyünk... ebben élünk most. A bizakodóbbak erre azt mondanák, hogy ebben éltünk a kilencvenes évekig, de onnantól kezdve valami változott.

Visszatérve az erőszakra, és annak létjogaira: először is, nem, az élet nem azzal kezdődik, hogy milliónyi spermium megy ölre egymással hogy ki bújjon ágyba a petesejttel, hanem csapatmunka által hoznak létre valami önmaguknál sokkal komplexebb létformát.

Másodszor, az állatvilágban jelen lévő erőszakos megnyilvánulások, hörgések, morgások, csapkodások, harapások az állatvilág nyelvezetének részei, és mint ahogy ők is a hozzájuk mérhető nyelvezetet beszélik, beszélje az ember is a hozzá mérhetőt, ami bizony nem az erőszak. Az állatvilággal kapcsolatos még egy meglátás: ha nem csak Titánok Harcát nézünk a moziban, hanem bekapcsoljuk a NatGeo-t is néhanapján, láthatjuk, hogy a már említett számunkra erőszakosnak tűnő morgások, harapások nem arra szolgálnak, hogy kárt tegyenek a másikban, hanem kifejezetten az állati nyelv „szavai” ezek. Még az állatvilágban is sokkal hangsúlyosabb helyet kap a csapatmunka és az összetartás, mint az erőszak (arányaiban, és nem emberi mértékkel).

Harmadszor pedig igen, az önvédelem és szeretteink védelme akár társadalmilag, akár az ok-okozat összefüggéseit vizsgálva megengedett és szükségszerű, azonban tudnunk kell, hol a határ. Aktuális példával élve: minden jóravaló önvédelmi kézikönyv azzal kezdődik, hogy felállít egy sorrendet, ami a minket ért támadások alkalmával be kell tartani: 1, kerüljük el a konfliktushelyzeteket; 2, ha lehetőségünk van rá, fussunk el; 3, ha nincs lehetőségünk elfutni, okozzunk fájdalmat, ezzel rettentsük vissza a támadót; 4, ha a fájdalom nem elég, vagy nincs rá lehetőség, csonkíthatunk (törés); 5, ha a törés sem elég, vagy nincs rá lehetőség, ölhetünk. Érdekes feltenni a kérdés, hogy jó ötlet volt-e annak idején versenysportot csinálni az önvédelemből?

Az igazság az, hogy a probléma megoldása nem a fenti önvédelmi sorrenddel kezdődik és nem is azzal ér véget. E cikknek nem is áll szándékában megváltani a világot, csupán figyelemfelkeltésként szolgál arra vonatkozólag, hogy érdemes olykor felülvizsgálni a világképünket és kérdéseket feltenni. Szükséges-e? Érdemes-e? Aktuális-e? És sorolhatnánk. Ugyanakkor az is igaz, hogy néha úgy tűnik, mintha maga a Világ gyakorolna ránk nyomást és kényszerítene az erőszak, félelem és az egyet nem értés nyelvének használatára. Ezt érezve/érzékelve szemünkbe tűnhet, hogy ez egyfajta karmikus folyamat abban az összefüggésben, hogy míg mi emberek az erőszak nyelvét használjuk a világban, addig a Világ nem tehet mást, mint az általunk használt (és oly sokat átkozott) nyelven válaszol. És ez az, amit mi a mindennapi életben nyomásként, kényszerítő erőként érzékelünk.

loading...

A művészet, mint kommunikációs forma

Életképes és szükségszerű-e például a festészet? Hasznosak-e úgy általánosságban a művészetek, vagy unatkozó emberek hasraütésszerű megnyilvánulásai csupán? Egyáltalán mi az, hogy unalom, hisz az ember mindig csinál valamit, ha mást nem, létezik.

Először is tisztázzuk, hogy minden, ami a jelen valóságunkban megnyilvánul (létezik), az jelentést hordoz. A festészet és a művészetek mind-mind kommunikációs formák, és a beszédtől, vagy az írástól eltérően általában komplexebb fogalmakkal dolgoznak, a komplex fogalmak pedig már érzelmeknek tekinthetőek.

A művészetekről (mint a beszédről és az írásról) elmondható, hogy a valóságot (legyen az fizikai, szellemi vagy érzelmi) másolják, formálják és alakítják át, a valóságról közölnek információkat vagy közvetve vagy közvetlenül. Az eltérés, ami a művészetek és az általában használt kommunikáció (beszéd) között fennáll az, hogy a művészetek nyelvezetét kevesebben értik vagy beszélik.

Nagyon jó példák erre az utóbbi években az interneten elterjedt hangulatjelek. Az internet világában nem járatos idősebb korosztály (bár mára már ők is a klaviatúra felett görnyednek) nem érti a hangulatjelek lényegét, ami pedig roppant közvetlen, egyszerű, és komplexebb jelentést hordozhat magában, mint többszörösen összetett mondatok összessége. Mára hangulatjelek olyan sokrétű tárháza áll rendelkezésünkre, melyek jelentéstartalma már-már (kissé viccelődve) az egyiptomi hieroglifák jelentéstartalmával vetekszik. Ez azt mutatja, hogy jelen generációnk igenis igényli és megteremti a saját maga információs formáját (és közegét), ami egyrészt egyszerűbb (formailag), másrészt összetettebb jelentéstartalommal bír, mint az írott szó.

Az igény a beszélt és írott szavaknál komplexebb információk átadására tehát jelen van, és jelen is volt a történelem folyamán. Létjogosultsága olyan ősi, mint maga a történelem. Akár egy mai, akár egy ókori (vagy ősibb) templomot szemlélünk, alaprajzában, homlokzatképzésében, ornamentikájában információk tömkelege van „elrejtve” (a vaknak az írott szó is rejtett). És általában a különböző hordozórétegekbe foglalt információk egymás mellé rakva összecsengenek, egészet alkotnak. Tulajdonképpen minden az információkról, azok előadásáról és olvasásáról szól.

A művészetek mai formája (ugyanúgy, mint régen) információkat szándékozik közölni különböző módokon, legyenek ezek a módok akár olyan közvetlenek, mint a hangulatjelek, vagy olyan elvontak és közvetettek mint az absztrakt művészetek (kubizmus). Ennek tudatában az értetlenkedések alapja nem is a művészetek létjogosultsága, inkább a számos (nem egységes) művészeti nyelv szükségességének kérdése. Aki viszont számon kéri a művésztől saját kifejezésmódját, az kérje számon önmagán is saját megnyilvánulási formáit.

Először is lássuk meg (kritikus hozzáállás nélkül), hogy milyen temérdek művészeti kifejezésmód létezik, s hogy ezek sokszor közelebbi kapcsolatban állnak egymással, mint a különböző beszélt nyelvek, ezáltal oda-vissza könnyebben fordíthatók, megérthetők. Másodszor tegyük fel az alapvető kérdést: miért? Miért létezik ennyi információközlési mód? Nézzünk meg egy idevágó hasonlatot a jobb érthetőség kedvéért: ha egy hegytetőre víz zúdul, a lefolyó víz különböző útvonalakon halad a hegylábig. A lezúduló víz mennyiségétől függ, hogy mennyi utat jár be: ha kevés víz ömlik a hegytetőre, elegendő kevés számú vájat, amiben halad, ha sok víz, akkor sok vájat szükséges.

Az előbbi kérdésre visszatérve itt is a hegytetőhöz és a vízhez hasonló dolgot érdemes elképzelnünk. A miértre a (személyes) válasz: abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy maga a világmindenség és az élet milyen temérdek és sokszínű információt hordoz magában, ez az információ az emberi cselekvéseken, alkotó tevékenységeken, művészeteken keresztül más-más formában meg is nyilvánul, a felszínre tör.

Az igény tehát az információ mértékéből adódik, és a művészet különböző nyelvekre tagolódása - az egyének eltérő érzékelési módjából kifolyólag - természetes folyamat, létjoga pedig - akár korát, akár érdembeliségét (hasznosságát) tekintve - megkérdőjelezhetetlen.

loading...