A tudatos önvaló - meghatározottság és igazság

Mik vagyunk? Mi vagyok? Mit jelent embernek lenni? Egyáltalán a többdimenziós valóságban létezik-e egy kitüntetett dimenzió, ahol minden kezdődik, s ahová minden visszatér? Az igazság egyetlen különálló létező, amit keresni kell, vagy olyan logikai gondolkozással alig megfogható valami, ami mindenhol jelen van és mindenhol fellelhető?

A gondolkodó emberi elme viszonylag rég rájött már, hogy az ember maga nem csak testét jelenti, a testen túl léteznek olyan folyamatok - akár erők, ha úgy tetszik -, melyek jobban meghatározzák az adott személyt, mint maga a fizikai porhüvely. Ilyen dolgok maga a gondolkodás folyamata, az érzelmi reakciók, maga a mozgás (az élet) képessége, önmagunk felismerése, megismerése, önmagunk azonosítása bizonyos dolgokkal, stb.

Ezek mind-mind különböző dimenziók. Ezen dimenziók sajátja, hogy egymástól függetlenül léteznek, viszont közvetetten hatást gyakorolnak egymásra. Először ezt egy kicsit nehéz felfogni, mivel saját emberi közegünk olyan közeg, melyben ezek a különböző dimenziók együtt vannak jelen, és sokszor összemosódnak. Különböző dimenzió például egy zeneszám és egy fénykép, mivel mind a kettő olyan információkat hordoz, mely közvetlenül nem fordítható át a másikra, mégis közvetve hatást gyakorolhatnak egymásra, pl. egy festmény ihlette dallam, stb. Természetesen mi emberek a létezés ezen síkjait saját egységes valóságunkban értelmezzük, és észre sem vesszük, hogy ez a valóság sok apró valóságszeletre bontható, még ha ez a mindennapjainkban is így történik.

A szakosodás egy nagyon jó példája a több síkra (dimenzióra) bontott valóságnak. Az emberi valóság nagyon összetett rendszer. Ennek a rendszernek az egészében való megpillantása, felfogása, értelmezése és befolyásolása úgynevezett egész embert kíván, vagy polihisztort, tehát olyan embert, aki érti a részeket és az egészet is, és aki helyén tud kezelni minden apró mozaikdarabkát. Az ilyen ember önmagunkban való kifejlesztését kellene elősegítenie a tanulás folyamatának. Azonban e helyett nem teszünk mást, csak szakosodunk, vagyis az életnek csak egy-két aspektusát fogadjuk be, majd azt nevezzük ki egésznek, így az összes többi aspektust/dimenziót kirekesztjük.

Önmagunk megismerése a folyamat kezdete. Vagyis feltenni magunknak (magunknak és nem másnak) a kérdést: miért? Miért cselekszem, beszélek, gondolkodom, érzek így? Mi befolyásol fizikai, gondolati, érzelmi szinten? Befolyásol-e valami? Befolyásolnak-e a kérdések, illetve befolyásolnak-e a válaszok? Ez a befolyásoltság tudatos-e? Végül is mi az, ami meghatároz engem? A testem, a gondolataim, érzelmeim, azaz hitrendszerem, vallási, faji hovatartozásom? Ha ezek mind befolyásolnak „engem”, ebből alapvetően következik, hogy ezek nem „én” vagyok, de akkor mégis mi vagyok „én”, ha nem gondolataim, érzelmeim és a világ számára megnyilvánult válaszreakcióim?

Tulajdonképpen alapvető kérdés, hogy egy vagyok-e és oszthatatlan, azaz lényegében örökkévaló, vagy részek összessége, mely részek bármikor valami mássá állhatnak össze? Tehát kérdés, hogy megfogható-e a tudatosság, megtalálható-e az a bizonyos isteni szikra?

Az kétségtelen, hogy létezik valami, ami énnek nevezi magát. Az is bizonyos, hogy ez az „én” tud úgy tekinteni önmagára, mint test, tud úgy, mint egy elv-, vagy hitrendszer és tud úgy is, hogy „én vagyok az, aki ezt és ezt tette, aki ezt és ezt mondta, és aki ezt és ezt gondolta, érezte”. Az „én” tehát gyakorlatilag bármire rá tudja vetíteni önmagát, be tudja fogadni és magáévá tudja tenni, tehát ez az „én” egyfajta összekötő elemként működik, mely összekapcsolja a dolgokat.

Természetesen úgy is fel lehet fogni, hogy a dolgok összekapcsolódása, közös létezése (test, elme, lélek) hozza létre az „én”-t, de úgy is, hogy az én kapcsolja össze ezeket. Az egyenlet két oldala ugyebár felcserélhető 1+1=2, vagy 2=1+1. Tulajdonképpen arra akarok kilyukadni, hogy az az „én”, amit az emberiség oly engesztelhetetlenül keres, az se nem 1 se nem 2 (a matematikai hasonlattal élve), hanem a plusz illetve az egyenlőség jel. Azaz nem maga a forma, hanem a formák egyesülését lehetővé tévő mező, vagy közeg.

Mindezekből következik, hogy minden „én”, vagyis minden létező személy tudatos, hisz a tudatosság olyan folyamat, mely meghatározza önmagát. Az „én” pedig nem tesz mást, mint formákat (emberi tulajdonságokat) kapcsol össze vagy bont szét, így lehetővé téve a tudatos helyezkedést, vagyis a viszonyítási képességet, ami a tudatosság alapja (vagy fordítva). Tehát nem mondható, hogy ez vagy az a személy nem tudatos, maximum annyi, hogy a tudatosság más dimenziói érintettek nála, mint másoknál.

Az ember akarva akaratlanul keresi saját életében az igazságot, mely igazság táptalajként szolgálhat saját létezésének. Ezt úgy értem, hogy az emberi igazságok olyan nagyrészt múltbéli létezők, melyek okot szolgáltatnak a jövőre, azaz táptalajok az emberi cselekvés, az emberi élet számára. Az igazság tehát lényegét tekintve meghatározottság (meghatároz, okot ad, formába önt), és e meghatározottság keresése az emberi lényeg igénye, mely célja az önazonosság megtalálása.

Az igazság, és az „én”, mélyére hatolva majdnem ugyanoda vezetnek a szálak. Egy olyan világkép bontakozik ki előttünk, mely egy mindent magába foglaló mezőből, és a benne létező formákból áll. A jelenlegi emberi felfogás - vagy talán nézet - az, hogy ezekben a formákban keressük önmagunkat, az igazságot, a tudatosságot és minden emberi ésszel felfogható, lélekkel érezhető létezőt. Mindezek közben pedig elfeledkezünk a lét alapjáról, arról a közegről, ami létezésünk alapeleme. Olyan, mintha a halak a vízről feledkeznének meg, vagy mi emberek a levegőről. Nem igazán akarok áhítozásba és magasztalásba átcsapni, de azért igyekezzünk valahogy felfogni annak a mezőnek/élettérnek a valódi természetét, mely képes teret adni az élet ilyen eszméletlen sok aspektusának, mindezt úgy, hogy ezek az aspektusok még hatást is gyakoroljanak egymásra, illetve hogy a valóság olyan összetett matematikai halmazai jöjjenek létre, mint az emberi látásmódok. A fizikában ez például az atomi szinten jelentkező kölcsönhatások megmagyarázhatatlanságában nyilvánul meg.

Az emberi létezés több, mint amit érzékelünk, és több, mint amiben napról-napra elmerülünk, akármi is legyen az, mivel az (csupán csak) forma. A formák pedig lényegüket tekintve a végtelenségig oszthatók, így mélységük ésszel felfoghatatlan.

loading...

Önszeretet - az elfogadás útja

A szeretetről és annak mibenlétéről elmélkedve mi, egyszerű halandók is rájöhetünk egynémely olyan összefüggésre, amiket legutóbb leírva láthattunk vallásos könyvekben. A legtöbb vallás és filozófiai irányzat háttérbe rekeszti az önmagunk iránt érzett szeretetet, és helyébe az aktuális istenség szeretetét helyezi. A kérdés: miért? Mi az az ok, amiért az egyik fajta szeretet jobb, mint a másik. A kérdés egyszerűen megválaszolható.

Először is azt kell hogy mondjam, a jelenlegi (nyugati) világ hibás képet alkot a szeretetről, és annak lényegéről, egyszerűen azért, mert a szeretet fogalmát egy kalap alá veszi a vágyak/vágyakozás fogalmával. Lényegüket tekintve azonban a kettő korántsem egy és ugyanaz, már-már szinte egymás ellentétei.

Kezdjük talán azzal, hogy az Élet maga egy folyamat, amiben a különböző állapotok váltják egymást időben és térben. Az aktuális állapot mindig a Most. A vágyak hatása alatt az egyén nem tesz mást, mint az Élet téridő szövedékében elkezd evezni egy bizonyos állapot (a vágyott állapot) felé. Van, amikor eléri és van, amikor nem. A vágyakozás tehát szándék, illetve késztetés bizonyos állapotok elérésére, mely állapotok sajátossága, hogy sohasem a Mostban léteznek.

Most folytassuk azzal, hogy habár az előbb téridőről írtam, illetve folyamatokról és állapotokról, valójában minden egy helyen, és egy időben van jelen egyszerre. (Egyszerűbb úgy elképzelni, ha nem kis biliárdgolyószerű atomokból felépülőnek képzeljük a világot, hanem különböző hullámformák kölcsönhatásának.) Nem kell feltétlenül elhinni, csak próbáljuk meg elképzelni az előbb leírtakat. Feltételezzük azt (a kvantumfizika mezsgyéjén botladozva), hogy a mi világunk mellett számtalan másik párhuzamos világegyetem létezik, melyeket nem a valóság, hanem a mi saját elménk választ szét és különböztet meg. Illetve csak a sajátunkat érzékeljük, mintha szemünkön egy különleges szemüveg (szűrő) lenne, ami csak a kék fényt engedi át a látható színtartományból.

Az egész valóság elméletileg soha be nem látható, mivel akárhogy fejlődik az emberi elme, akárhogy tágul az értelem, mindig lesz olyan spektruma a létezésnek, ami kívül esik érzékelési tartományunkon. Ez persze egyáltalán nem elkeserítő tény, épp a buzdítást szolgálja, hiszen ez teszi az Életet folyamattá. Alapvető állítás, hogy mindig van merre haladnunk. Mindig lesz olyan tartomány, amit nem jártunk be, és ez az állítás túl van téren és időn, mivel „most itt helyben” végtelen számú számunkra ismeretlen állapot létezik. Habár ez sem teljesen pontos, csupán a megértést szolgálja.

Ugyanis a valóságban nem léteznek folyamatok és állapotok, egyetlen állapot létezik, amit Istennek is nevezhetünk. Folyamatok és állapotok alatt az érzékelés ide-oda ugrálását értjük a Lét/Valóság/Isten különböző aspektusai között. Az emberi elme használja a különböző fogalmakat, meghatározásokat, mint a folyamat és az állapot, azonban ez saját érzékelésűnk természetéből adódik és nem a Valóság természetéből. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, ugyanis ugyanúgy helytálló az az állítás, miszerint „léteznek folyamatok és állapotok”, és az, hogy csupán „egyetlen állapot létezik”.

Visszatérve a vágyakra és a szeretetre, most már alkothatunk bizonyos képet arról, hogy mik a vágyak, és hogy a legtöbb vallás miért hangoztatja azok illuzórikus voltát, sok esetben elfojtását. Egyszerűen azért, mivel a vágyak (a különböző állapotok közötti cikázás) a legtöbb esetben hátráltatják a Valóság/Lét/Isten felfogásának, megértésének az elérését.

Adódik a kérdés: mindezek tükrében mi a szeretet, ha nem a vágyott dolgok elérésére tett cselekedet? Azt kell mondjam, a szeretet nem az ember sajátja, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan a vágyak azok. Ebben az összefüggésben a szeretet nem más, mint a Világ szövete, ami összeköti azokat a formákat, amiket mi (korlátozott érzékelésünkkel) állapotoknak (vagy különálló dolgoknak) nevezünk.

Képzeljünk magunk elé egy gyönyörű szép szőnyeget, rengeteg színnel és változatos mintázatokkal. Az előbbiek alapján a szeretet maga a szőnyeg szövete. A színek és formák a különböző állapotok. A színeket és formákat bejáró és szemlélő tekintet pedig a folyamat. A szeretet tehát összeköti a különböző állapotokat (amik alapja maga a szeretet) a folyamat közbenjárása nélkül.

Jelen emberi valóságunkban jelen emberi érzékelésünk számára természetesen tagadhatatlanul léteznek folyamatok, állapotok, formák és dolgok, de ugyanúgy létezik a szeretet is, melynek a kora a Mindenség korával szinte azonosnak tekinthető, léte alapfeltétel. A Szeretet útja tehát különböző állapotok közötti összefüggések, kapcsolatok megértése és tudatosítása. A Szeretet útja az elfogadás, az elfogadás alapja a megértés, a megértés kezdete a rá irányuló szándék. Mint láttuk, a szándékból kinőhet a vágyakozás is, a megértésből az önmagunk dicsőítése, az elfogadásból pedig a restség és a tétlenség. Az út tehát nyílegyenes és pengevékony.

Mit jelent tehát az önszeretet? Mai értelmezésben önös vágyaink túlzott kiélését, egyéb irányú vágyainkkal szemben. Az előző sorokban már láthatóvá vált, miért is illúziószerű a vágy és a vágyakozás. Viszont elítélendő-e az önszeretet az előbb megfogalmazott szeret összefüggésében? Egyáltalán nem. A Valóság szövetében bizony a mi lényegünk (mintánk) is benne pihen. Így az elhatározás - ami az Élet megértésére irányul - része önmagunk szeretete, elfogadása, megértése és az önmagunk megértésére irányuló szándék. Egyszerűen azért, mert ami a világ nagyban, azok vagyunk mi kicsiben, így saját aspektusaink tudatos eggyé kovácsolása a szeretet útjának kezdeti lépései közé tartozik, a létezés rajtunk túlmutató aspektusainak összeillesztése pedig szinte örökké tartó munka ezen az úton.

loading...