Kérdések - A Válaszolás folyamata

Több kérdés van, amit az embernek önmagával kapcsolatban fel kell tennie, és a megválaszolásukra törekednie kell. Ezeket a kérdéseket a mindennapokban gondolati úton igyekszünk megválaszolni, illetve elemezni a kinyert válaszokat. Gondolati úton? Felötlik a kérdés, milyen más út van még? Sokszor vagyunk úgy vele, hogy napi tevékenységeink folyamán rájövünk valamire, nem tudatosan, egyszerűen csak beugrik.

Legtöbbször fel sem tűnik, nem is foglalkozunk vele és lassan visszatér a feledésbe, mert ezek a képek nincsenek úgy előttünk, mintha valamin ténylegesen gondolkodnánk, tudatunk szélén motoszkálnak, olyan távolságban, hogy még ha ott is vannak, nehéz megpillantani őket. Vannak pillanatok azonban, mikor úgymond odakapjuk tekintetünket és rádöbbenünk: megoldottam, megfejtettem, beugrott. Aztán jön a folyamat, mely során gondolati úton elemezzük, és mikor megfogalmazni, rendbe szedni vagy leírni próbálnánk, a leírtak nem adják vissza a valóságot. Vagyis azt a valóságot, amit megtapasztaltunk a megoldás pillanatában, abban a pillanatban, mikor a kép előtűnt.

Tulajdonképpen ez is egy ilyen folyamat, amit most végzek. Gondolati szűrőn keresztül foglalom betűnként mondatokba a választ, amit látni vélek, s mely leírásához a gondolatiság kevés. És minden szó gondolati, még ha érzelmi töltet is búvik meg mögötte. Mert van egy érzelmi elemzés is a gondolati út mellett.

Tűnődjünk el kicsit azon, hogy mi is a gondolat és mi is az érzelem valójában. Hosszas töprengés és tévút után arra jutottam, hogy a gondolati folyamatok minden dogot elemekre bontanak, jól behatárolt, érthető és alapvető fogalmi részekre. A gondolatok az életünk építőkockái. Mégis, a gondolatok mellett ott vannak az érzelmek is, melyek semmiképpen nem elhanyagolhatóak. A nyelv természetesen, és a gondolkodás, az érzelmeket is igyekszik meghatározni, jól elkülöníthető formákba rendezni és csoportosítani. Ám ez aligha lehetséges, ugyanis az érzelmek, illetve az érzelem maga a gondolatokkal ellentétben nem jól elkülöníthető építőkockákra hasonlít, melyekből építkezhetünk, hanem egyfajta masszára, ami érzelmi folyamataink során gyurmaként formálódik. És míg a gondolatok tökéletes kifejezőeszköze az írás és a beszéd, az érzelmeké a zene és a festészet például.

E fentebb kifejtetteket figyelembe véve, mikor ráérzünk valamire és érezzük annak tökéletességét, a válasz tökéletességét, az érzelem egységét, nem célravezető ezt az egységet gondolati formákra tagolni, mert különböző szűrőkön áthaladva néhány forma bizony mindig eltűnik.

Valójában a gondolatok és az érzelmek között létezik átmenet. Úgy fogalmaznék, hogy míg a gondolatok építőkövek, az érzelmek maga az épület, így érzelmet építhetünk gondolatokból és bonthatunk gondolatokká is.

Egy válasz annál tökéletesebb, minél összetettebb, minél több mindent foglal magába és az alkotórészek minél jobban harmonizálnak egymással. A tökéletes válasz magába foglalja a Mindenséget, és ez a mindenség összefüggő egységet alkot benne, ahol minden rész megtalálja a maga helyét. A gondolati formák, melyek alapvető építőkövek, összetettebbé válva eszméket alkotnak, az eszmék pedig érzelmekké válnak, illetve érzelmeket váltanak ki. A különböző érzelmek egysége pedig megadhatja a választ, melyre mindig is vágytunk.

Tudnunk kell, hogy minden gondolat különböző, de egyik sem ellentétes a másikkal. Amikor találunk két ellentétesnek tűnő gondolatot, keressünk olyan gondolatokat, melyek összeköthetik azokat, illetve olyan érzelmeket, melyekbe mind a kettő beleillik. Ez történik érzelmi szinten is. Az ellentétes érzelmeket össze kell kötni egymással, hogy a közöttük lévő feszültség kiegyenlítődjön.

Ez a fejlődés egyik útja: összetettebbé válni, mindent a magunkévá tenni. Mert ami a miénk azt ápoljuk és gyarapítjuk, ami másé azt elpusztítjuk. Ez az út az uralkodáson alapszik: gondolataink és érzelmeink feletti uralkodáson, mely a harmóniára törekszik. Nehéz, és sokszor fájdalommakkal teli út, de célja ugyanúgy a harmóniára való törekvés, mint az előző cikkeimben taglalt lemondáson (a gondolatok és vágyak elengedésén) alapuló út. Habár a kettő merőben ellentétes irány, látható hogy mindkettő ugyanoda vezet. Érdemes lelki szemeink elé idézni a kört, és emlékezni annak sokrétű szimbolikájára: ha a körvonalon kijelölünk egy pontot, majd egyik kezünkkel elindulunk az egyik, másik kezünkkel a másik irányba, végül ugyanoda érkezünk meg (a körvonalnak a kiindulóponttal ellentétes pontjára).

loading...

Célok és folyamatok - a bejárt út

Az emberi szándék innen oda és onnan ide ugrál a lét többdimenziós terében. Célokat jelöl ki, és törtet feléjük. Olykor el is éri, viszont alkalmanként a cél elérésének folyamata közben új célt talál magának és irányt változtat. Miről is szól a mondás, miszerint „A célnál fontosabb a bejárt út.”?

Ha időnk engedi, mindennapi teendőinket megszakítva üljünk le egy pillanatra és nézzünk körbe magunk körül. Manapság sokat hallani a hála fontosságáról és a pillanat tiszteletéről. Még úgynevezett „hála köveket” is árulnak (illetve neveznek ki) egyesek, melyeket testközelben kell hordani, és ahányszor kezünk ügyébe kerülnek, hálát adni azért, amink pillanatnyilag van. Miért helyeződik át a hangsúly generációnyi „el kell érnem a célom” hangvétel után magára az útra, illetve a jelen pillanatra?

Képzeljük magunk elé a valóságot, mint üres teret, melyben apró fénypontok szimbolizálják az embereket, közöttük minket is. Ez a tér amilyen sötét, olyan végtelen, és amilyen végtelen, olyan rengeteg létező egyén/forma tölti ki. Minden egyes egyén (esetünkben ember) célt talál az életében, melynek lényege, hogy abból a pontból (állapotból), melyben pillanatnyilag tartózkodik, eljusson egy másik pontba (állapotba). Ezzel önmagában semmi gond nincs, hiszen minden létező alapeleme a mozgás, és a haladás valami felé.

A probléma ott kezdődik, amikor azt állítjuk, hogy számunkra egy adott cél létezik csupán, és azt minden áron el kell érnünk, hisz ez létünk értelme, életünk célja. Valószínűleg mindenki életében akadt olyan pillanat, amikor úgy vágyott egy bizonyos dolog elérésére, hogy ezzel az „eléréssel” azonosította önmagát, aztán vagy a cél elérése után, vagy még előtte rádöbbent, hogy „nem is olyan fontos”, vagy van ennél fontosabb cél az életben. Természetesen az előbbi példában szereplő célok is a „folyamat” részei, azonban belátható, hogy fontosságuk nem „eredendő”, hanem inkább saját elménk szülötte. Ugyanakkor a legtöbben éltek át már olyat is, mikor nem akartak elérni valamit, az élet mégis úgy hozta, hogy a dolog bekövetkezett (akarva akaratlanul), aztán később visszatekintve megszületett a megértés, miszerint „igen, ez kellett az életembe”. Ergo az emberi célok viszonylagosak, a sorsszerű történések pedig így is, úgy is bekövetkeznek.

Visszatérve a végtelen térre, és a létezőket szimbolizáló kis fénypontokra: megfigyelhető, hogy mindenki halad valahová, és e haladás bizonyos mértékben saját szabad akarata folytán történik. Ugyanakkor megállapítható, hogy a probléma az, ha látókörünk és érzékelésünk egy bizonyos célra összpontosul. Igaz a célt valószínűleg elérjük, de nagy ramazulit hagyunk magunk után. Feltehetik a kérdést, miért?

Az életben az egyetlen célra (állapotra) való koncentrálás azt eredményezi, hogy egyéni szinten eltaszítunk magunktól minden más állapotot (vagyis csak egyetlen állapothoz társítunk pozitív érzéseket, a többihez nem). A végtelen állapotok terében, akármilyen hosszú vagy rövid is az út, ami az elérni kívánt cél és köztünk húzódik, a rajta való végighaladás kínszenvedés lesz, hacsak nem tudunk értékelni rajta minden egyes lépést.

Az adott pillanat átélése, szeretete, elfogadása sokféle módon történhet. Nem arról van szó, hogy le kell cövekelni az adott pillanatban (hisz az is folyamatosan változik, akármennyire is akarjuk, az előbb felvázolt végtelen térben saját mozgásunk csak részben szabad akaratunk függvénye, a létezésben való sodródás (a többi létező okán) mindig jelen lesz), hanem hogy megéljük, átéljük, majd elengedve azt tovább haladjunk. Az emberi létben lehet célokat kitűzni, el lehet érni őket, ám minden cél csupán egyetlen apró pontja az életnek, és előbb utóbb tovább kell haladnunk rajta. Hisz semmi sem állandó.

Gondoljunk bele, a végtelen célok/állapotok terében nincs olyan fénypászma (létező egyén), mely ne haladna valahová, ugyanakkor nincs olyan pont (cél, állapot), mely felé ne törekedne valaki. Ahogy e sorokat olvassuk, ülünk a széken, fekszünk az ágyon, stb., egy olyan állapotban létezünk, mely felé (vagy hasonló felé) valaki törekszik. Gondoljunk bele, életünk minden egyes pillanata, akár észrevettük, akár nem, akár tudatosan megéltük, akár nem, egy olyan állapot, melyre valaki vágyakozik és amely felé valaki halad. Mindig lesz lentebb, ahogy mindig lesz fentebb is, ennek okán érdemes megállni egy pillanatra, körülnézni és látni.

loading...