Kérdések - A Válaszolás folyamata

Több kérdés van, amit az embernek önmagával kapcsolatban fel kell tennie, és a megválaszolásukra törekednie kell. Ezeket a kérdéseket a mindennapokban gondolati úton igyekszünk megválaszolni, illetve elemezni a kinyert válaszokat. Gondolati úton? Felötlik a kérdés, milyen más út van még? Sokszor vagyunk úgy vele, hogy napi tevékenységeink folyamán rájövünk valamire, nem tudatosan, egyszerűen csak beugrik.

Legtöbbször fel sem tűnik, nem is foglalkozunk vele és lassan visszatér a feledésbe, mert ezek a képek nincsenek úgy előttünk, mintha valamin ténylegesen gondolkodnánk, tudatunk szélén motoszkálnak, olyan távolságban, hogy még ha ott is vannak, nehéz megpillantani őket. Vannak pillanatok azonban, mikor úgymond odakapjuk tekintetünket és rádöbbenünk: megoldottam, megfejtettem, beugrott. Aztán jön a folyamat, mely során gondolati úton elemezzük, és mikor megfogalmazni, rendbe szedni vagy leírni próbálnánk, a leírtak nem adják vissza a valóságot. Vagyis azt a valóságot, amit megtapasztaltunk a megoldás pillanatában, abban a pillanatban, mikor a kép előtűnt.

Tulajdonképpen ez is egy ilyen folyamat, amit most végzek. Gondolati szűrőn keresztül foglalom betűnként mondatokba a választ, amit látni vélek, s mely leírásához a gondolatiság kevés. És minden szó gondolati, még ha érzelmi töltet is búvik meg mögötte. Mert van egy érzelmi elemzés is a gondolati út mellett.

Tűnődjünk el kicsit azon, hogy mi is a gondolat és mi is az érzelem valójában. Hosszas töprengés és tévút után arra jutottam, hogy a gondolati folyamatok minden dogot elemekre bontanak, jól behatárolt, érthető és alapvető fogalmi részekre. A gondolatok az életünk építőkockái. Mégis, a gondolatok mellett ott vannak az érzelmek is, melyek semmiképpen nem elhanyagolhatóak. A nyelv természetesen, és a gondolkodás, az érzelmeket is igyekszik meghatározni, jól elkülöníthető formákba rendezni és csoportosítani. Ám ez aligha lehetséges, ugyanis az érzelmek, illetve az érzelem maga a gondolatokkal ellentétben nem jól elkülöníthető építőkockákra hasonlít, melyekből építkezhetünk, hanem egyfajta masszára, ami érzelmi folyamataink során gyurmaként formálódik. És míg a gondolatok tökéletes kifejezőeszköze az írás és a beszéd, az érzelmeké a zene és a festészet például.

E fentebb kifejtetteket figyelembe véve, mikor ráérzünk valamire és érezzük annak tökéletességét, a válasz tökéletességét, az érzelem egységét, nem célravezető ezt az egységet gondolati formákra tagolni, mert különböző szűrőkön áthaladva néhány forma bizony mindig eltűnik.

Valójában a gondolatok és az érzelmek között létezik átmenet. Úgy fogalmaznék, hogy míg a gondolatok építőkövek, az érzelmek maga az épület, így érzelmet építhetünk gondolatokból és bonthatunk gondolatokká is.

Egy válasz annál tökéletesebb, minél összetettebb, minél több mindent foglal magába és az alkotórészek minél jobban harmonizálnak egymással. A tökéletes válasz magába foglalja a Mindenséget, és ez a mindenség összefüggő egységet alkot benne, ahol minden rész megtalálja a maga helyét. A gondolati formák, melyek alapvető építőkövek, összetettebbé válva eszméket alkotnak, az eszmék pedig érzelmekké válnak, illetve érzelmeket váltanak ki. A különböző érzelmek egysége pedig megadhatja a választ, melyre mindig is vágytunk.

Tudnunk kell, hogy minden gondolat különböző, de egyik sem ellentétes a másikkal. Amikor találunk két ellentétesnek tűnő gondolatot, keressünk olyan gondolatokat, melyek összeköthetik azokat, illetve olyan érzelmeket, melyekbe mind a kettő beleillik. Ez történik érzelmi szinten is. Az ellentétes érzelmeket össze kell kötni egymással, hogy a közöttük lévő feszültség kiegyenlítődjön.

Ez a fejlődés egyik útja: összetettebbé válni, mindent a magunkévá tenni. Mert ami a miénk azt ápoljuk és gyarapítjuk, ami másé azt elpusztítjuk. Ez az út az uralkodáson alapszik: gondolataink és érzelmeink feletti uralkodáson, mely a harmóniára törekszik. Nehéz, és sokszor fájdalommakkal teli út, de célja ugyanúgy a harmóniára való törekvés, mint az előző cikkeimben taglalt lemondáson (a gondolatok és vágyak elengedésén) alapuló út. Habár a kettő merőben ellentétes irány, látható hogy mindkettő ugyanoda vezet. Érdemes lelki szemeink elé idézni a kört, és emlékezni annak sokrétű szimbolikájára: ha a körvonalon kijelölünk egy pontot, majd egyik kezünkkel elindulunk az egyik, másik kezünkkel a másik irányba, végül ugyanoda érkezünk meg (a körvonalnak a kiindulóponttal ellentétes pontjára).

loading...

Életünk tárgyai - kötődés

Az anyagi tárgyak és az azokhoz való erős kötődés meghatároz minket fizikai, szellemi és lelki síkon is. A kötődés, amit kialakítunk a környező világgal - nem csak az anyagival, de akár különböző lelkületekkel és szemléletmódokkal is - szerepet játszik énképünk kialakulásában, mindennapi döntéseinkben és a valósághoz való hozzáállásunkban is.

Feltehetjük a kérdést: miért? Miért tud olyan fontos lenni számunkra egy-egy fénykép, egy kendő, egy telefon, egy póló, kulcstartó, vagy akármi más, önmagában gyakorlatilag értéktelen semmiség? Miért kötődünk hozzájuk, és miért olyan nehéz, ha meg kell válnunk tőlük valamilyen ok miatt? A válasz kézenfekvő, már-már evidens: az érzelmi töltet az, ami a tárgyakhoz köt bennünket. Vagy mégsem?

Az ember életében szerepet játszó érzelmi töltettel bíró események mindegyike valamilyen anyagi környezetben zajlik. Kivételt képeznek talán ez alól az álmok, ám megjegyzendő, hogy az álomképeknek is egy képzelt fizikai környezetben kell játszódniuk ahhoz, hogy értelmezhetőek, befogadhatóak legyenek az emberi elme számára. A fizikai környezet pedig tárgyakkal van tele, és ezek a tárgyak azok, amelyek jelenlegi gondolkozásunk sarkköveit képezik.

A ma embere ugyanis anyagiasan gondolkodik, vagyis fogalomtára és nyelvezete központi alakja, vagy alanya (nagyrészt) egy tárgy lesz, ebben az értelemben fizikai létező, mely gondolatvilágának meghatározó pontjaként van jelen. Erre nagyon jó példa lehet az - és azt hiszem mindenkinek volt hasonló élményben része -, mikor meglátva egy addig érdektelennek tűnő tárgyat egyfajta gondolati/érzelmi lavina indul el bennünk, és olyan történések kerülnek szinte azonnal lelki szemeink elé, melyek addig ki tudja hol pihentek.

Így jelen valóságunkban a legtöbb tárgy valamiféle asszociatív tartalommal bír, azaz önmagán időben és térben túlmutató jelentést hordoz. Akkor tudjuk igazán megérteni, hogy egy-egy embernek mit is jelent egy pohár, egy hangszóró, egy toll, egy levél, egy szekrény, vagy akármi más, ha a tárgyon (vagy esetünkben talán helyesebb szimbólumról beszélni) túltekintve szemügyre vesszük az aktuális tárgynak a személy életútjában betöltött szerepét. Az egyént ért hatások, történések, az általa végzett cselekvések hálót képeznek térben és időben, a háló csomópontjai pedig az említett tárgyak. Ebben az összefüggésekben tehát tisztán látszik, hogy a tárgyak (legyen az anyagi, gondolati vagy érzelmi) saját valóságunkban meghatározó (csomó)pontokként működnek, melyek feladata az, hogy viszonyítani tudjunk hozzájuk. Egyszerűen azt tesszük, hogy életünk meghatározó történéseit tárgyakba sűrítjük, hogy később e tárgyakból gondolati úton kinyerhető legyen majd a teljes információtartalom. Az emberi elme dolgokat viszonyít egymáshoz, és a felállított viszonyítási rendszerben pedig elemzi magát a történést, mely ugyanakkor mindig túlmutat a történésben résztvevő tárgyak összességén.

Az előbbieket végiggondolva egy olyan rendszer (világkép) tárul a szemünk elé, mely lényegét/önmagát tekintve egységes és homogén, s melyben bármilyen öntudattal létező személy létének alapfeltétele az, hogy viszonyítási pontokat találjon a rendszerben. Ergo mi emberek a világ homogén információtengerében kijelöljük saját kis szigeteinket, melyek a már említett tárgyak, fogalmak, érzelmek, majd saját szigeteink összképét kiáltjuk ki magának a világnak.

Ismételten feltéve a kérdést, „Jelentéktelen kis tárgyaink miért jelentenek oly sokat számunkra?”, adódik a válasz: mivel fizikai tárgyaink, gondolati fogalmaink, lelki érzelmeink olyan hálót képeznek, melyek meghatározzák saját valóságunkat. És miért válunk meg e tárgyaktól olyan fogcsikorgatva? Kérdem én, ki képes örömmel saját (teljesnek vélt) világából kiszakítani akár egy kicsiny kis darabkát is? Olyan érzés ez, mintha saját, kézzel épített favárunkból tekernénk ki egyesével a csavarokat.

Természetesen van az éremnek egy másik oldala is. A tárgyakban (pontokban) való gondolkodás - gondolkodjunk csak el rajta - elaprózza az embert. Azaz a végtelen térben végtelen számú pont kijelölhető, ahogy végtelen számú pont jelölhető ki egy négyzetcentiméterben is, így a teljesség érzése sosem kerül közelebb az emberhez, a felhalmozott tudás, ismeret, vélemény, kritika, nézőpont ezzel együtt viszont csak halmozódik.

A fogalmakban/tárgyakban való gondolkodás nem az egyedüli életképes gondolkodási mechanizmus. Alternatívát jelenthet az intuíció, mely a gondolatok tárgyi képei helyett sokkal összetettebb formákkal dolgozik, melyek talán legfőbb tulajdonsága, hogy nehezebben választhatóak el egymástól. Az önmagukon túlmutató, egymásba átfolyó és állandóan lüktető formákat pedig egyfajta folyamatokként írhatjuk le, melyek az egyszerű tárgyi fogalmakhoz képest mondhatni dimenzióbeli ugrásnak tekinthetőek, ugyanis míg a fogalmak pontokként jelennek meg a térben, addig a folyamatok vonalakként, ami így vagy úgy, de fejlődésnek nevezhető.

Ugyanakkor hiba lenne akár egy percig is sejtetni, hogy nem létezik más gondolkodási mechanizmus. A gondolkodási formák tárháza végtelen, ám egymástól igen jól elhatárolt. Remélem az eddigi sorokból leszűrhető volt, hogy a gondolkodási formák határozzák meg azt, hogy a valóság mely részeit érzékeljük, és melyeket nem. A térbeli háló mennyi pontot fed le, vagy mennyit nem. A mechanizmusok között váltani sohasem egyszerű, bár néha, trauma, vagy eufória hatására szinte pillanatnyi idő alatt végbemegy. Nevezhetjük megvilágosodásnak, rezgésszám emelkedésnek vagy pálfordulásnak. A váltás lehet tudatos, lehet sorsszerű, úgy is végbemehet, szép lassan, szinte settenkedve, hogy észre sem vesszük.

Életünk tárgyait, testünket, cselekedeteinket, minden megfoghatót, és megfoghatatlan megfogalmazhatót szemügyre véve egyet nagy bizonyossággal kijelenthetünk: nem csak „ennyik” vagyunk. Életünk mindig túlmutat önmagán.

loading...

A nyugalom tengere

Nyugalom és derű. Habár ez két szó, a mögöttes tartalom valójában egy érme két oldala, mivel a nyugalmat és a derűt elválasztani egymástól olyan, mint elválasztani a gyümölcs húsát a héjától. Tehát mi is az egyik és mi is a másik, illetve miért is járnak kéz a kézben egymással?

A rendszeresen meditálók talán már tapasztalták, hogy maga a nyugalom se nem pozitív, se nem negatív; se nem építő, se nem romboló; és semmiképpen sem létező/jelen levő állapot. A nyugalom önmagában az, amit a szó jelen pillanatban jelent: olyan állapot, melyben a dolgok nyugalomban vannak egymáshoz képest, nem lépnek kölcsönhatásba, így teljesen érdektelenek egymás számára. A nyugalom állapota a teljes üresség, melyben semmiféle szándék nem figyelhető meg. A meditatív nyugalom állapotában az ember érzelmileg, gondolatilag teljesen üres. Ez az állapot megfeleltethető az egyiptomi Nun-nak, az Ősvíznek, melyből a formák előbukkannak, majd később elmerülnek, lényegét tekintve ez a legmélyebb sötétség.

A derű érzését leginkább a tiszta nappali égboltra való tekintéssel írhatjuk le, mikor csak a kék ég van szemünk előtt, néhány bárányfelhő, a nap nincs a látóterünkben és mindent szórt fény vesz körbe (érdemes lelki szemeink elé idézni). Ez az érzés az, ami az átlagember nyugalom alatt ért, mivel az előzővel ellentétben minden pillanatban jelen levő, tudatos, szemlélő. Mindenképpen cselekvő állapot. A cselekvésnek az a pillanata, mikor már túlvagyunk az elhatározáson (túlvagyunk a szorongással teli töprengésen), de még nem léptünk a tettek mezejére, de a folyamat már tisztán látszik. Amolyan startkő ez, kiindulópont.

A nyugalom és a derű olyan kapcsolatban állnak egymással, mint sötétség és a fény. Néhány gondolat a fényről és a sötétségről: a sötétség az az állapot, ahol a dogok nem nyernek formát számunkra érzelmi, gondolati, fizikai síkon. A fény ennek ellentéte, melyben a dolgok jól elkülöníthetőek, megérthetőek, átérezhetőek. Ahogy a fény sem „jó”, úgy a sötétség sem „rossz”, ugyanis a fény az, ami a sötétség mélyére hatolva rávilágít a dolgokra, és általában ezekre a dolgokra mondjuk, hogy jók vagy rosszak.

(Így sem a nyugalomra, sem a derűre nem mondhatjuk hogy jó vagy rossz, csak azt, hogy míg a nyugalom állapotában lévő sportoló (a startkőnél állva) nem a pályára tekint, hanem hátrafele, addig a derű állapotában lévő a pályára tekint és már dereng előtte a cél is. Tehát míg az egyik passzív, addig a másik aktív állapotnak nevezhető.)

Az életben a nyugalom és a derű ellentéte általában a stressz és a szorongás. A stressz és a szorongás félelemmel telített állapotok, a félelem pedig a lelki/szellemi fénnyel és sötétséggel állnak összefüggésben. A félelem ugyanis olyan állapot, melyben az ember számára túlnyomó többségben negatív érzelmek és gondolatok nyernek formát. Egy félelemmel teli pillanatban arról van szó, hogy az egyén számára kellemetlen dolgok lelkében és elméjében érzelmek és gondolatok formájában előtérbe kerülnek. Mint egy végtelen tenger felszínén fodrozódó hullámok, ahol a hullámvölgyek az ember számára negatív, a csúcsok pedig a pozitív történések. A félelem az az állapot, mikor az ember a hullámvölgyekre összpontosít, azaz nem látja az egész képet. Viszont minél nagyobb területet látunk be egészében, és minél több negatív és pozitív dolgot számolunk meg, számuk egyre jobban közelít majd egymáshoz. Geometriai képekkel élve ez az átlagvonal felel meg a nyugalomnak és a derűnek, ahol az egyén számára pozitív és negatív dolgok jelentésüket vesztik, s ahol a fő kettősség helyét átveszi az aktív-passzív páros.

A félelemmel (megjegyzem az örömmel is) kapcsolatos talán legfontosabb meglátás az, hogy csupán látszólagos (maya, káprázat). Káprázat abból az okból kifolyólag, hogy ebben az állapotban sohasem teljes a kép. A félelem olyan, mintha egy gyönyörű falfestmény egyetlen négyzetcentiméterét tanulmányoznánk abban a „tudatban”, hogy csak az az egy négyzetcentiméter létezik. A kérdés tehát az: hogyan tudatosítsuk a félelem pillanatában, hogy az csak káprázat, hogy az csak része egy teljesebb képnek, és hogyan érjük el a nyugalom-derű állapotát? Létezik egy szellemi és egy lelki módszer, míg a szellemi módszer a tanulásra épít, addig a lelki a hitre, és meglátásom szerint a leghasznosabb az, hogyha ez a kettő kéz a kézben jár. Félelmeinken túllépni akkor tudunk, ha tudjuk, hogy azok alaptalanok (a félelem állapota nem keverendő össze a vészhelyzettel), illetve tudva, hogy azok az akadályok, amiket elénk állítanak, leküzdhetőek. Ez a szellemi módszer. A lelki módszer az, amikor nem tudjuk, hanem hisszük ugyanezt. És végeredményben a hit sohasem alaptalan, egyszerűen azért (és ez már megint logika), mert matematikailag mindenre van valamennyi valószínűség.

A nyugalom és a derű állapotában tehát értelmét veszti jó és rossz, mivel rosszat jó követ (és fordítva), viszont jelentést nyernek az alvó passzív és az élettel teli aktív szakaszok váltakozásai. A sötétség nyugalma, és a végtelen űrben terjedő fény derű-buboréka alkotja a létezés alapját, a nyugalom tengerét, melyben a félelem ismeretlen, a megismerésre való törekvés pedig alapállapot.

loading...