A VILÁG EGYIK LEGGAZDAGABB EMBERÉNEK UTOLSÓ ÜZENETE! “EGYETLEN DOLGOT, NEM TALÁLHATUNK MEG, HA ELVESZTETTÜK…”

Steve Jobs a 20. század végének, és a 21. század elejének ikonikus figurája. Egy olyan multimilliárdokat érő cég vezérigazgatója és tulajdonos volt, mint az Apple. Utolsó üzenetével, nem hazudtolja meg munkásságát, sőt. Ezzel teszi fel az I-re az almát...

 

 

“Az üzleti világban elértem a siker csúcsát. Mások szemében az életem maga siker megtestesítője.

Ugyanakkor, a munkától eltekintve, kevés örömöm van. A legvégén a vagyon csak egy olyan tény, amihez ugyanúgy hozzászokunk.

Ebben a pillanatban, a betegágyon fekve és visszaemlékezve az életemre, felismerem, hogy mindaz a gazdagság és elismerés, amire annyira büszke voltam, elhalványul és jelentéktelenné válik, ahogy egyre közeledik a halál.

A sötétségben látom az életben tartó gépek zöld fényeit és hallom a búgó hangjukat, egyre közelebb érzem a halált.

Most már tudom, amikor elegendő vagyont halmoztunk fel, mely élethosszig kitart, más dolgokat kellene keresnünk, amelyeknek nincs köze a vagyonhoz.

Valami sokkal fontosabbat:

Talán kapcsolatokat, talán művészetet, talán fiatalabb korunk álmait…

A vagyon folyamatos üldözése csak egy önmagából kifordult személyt hoz létre belőlünk, amilyen én is vagyok.

Isten adta képességünk érezni mindenki szívében a szeretetet, nem pedig a vagyon által előidézett illúziókat.

Az életem során megszerzett vagyont nem vihetem magammal.

Amit magammal vihetek, az csak a szeretet által kiváltott emlékek.

Ez az igazi gazdagság, mely követni fog, elkísér, erőt és fényt ad.

A szeretet ezer mérföldeket képes utazni. Az életben nincsenek határok. Menj, ahova akarsz. Érd el a magasságot, amit el akarsz érni. Minden ott van a szívedben és a kezeidben.

Melyik a világ legdrágább ágya? – A beteg ágya.
Alkalmazhatsz valakit, hogy vezessen helyetted, csináljon neked pénzt, de nem vehetsz rá senkit, hogy viselje el a betegségedet helyetted.

Az anyagi dolgokat megtalálhatjuk, ha elvesznek. Egyetlen dolog van, amit nem találhatunk meg, ha elvesztettük – az Életet.

Amikor valaki bemegy a műtőszobába, észreveszi, hogy van egy könyv, aminek az olvasását még nem fejezte be – “Az egészséges élet könyve”.

Bármely szakaszában is vagyunk pillanatnyilag az életünknek, egyszer majd szembesülünk azzal a nappal, amikor behúzzák a függönyt.

Gondosan őrizd a szeretetet a családodért, a szeretetet a házastársadért, a szeretetet a barátaidért…

Bánj jól magaddal. Törődj másokkal!”

loading...

Az emberi szükségletek tetraédere

Alapvető szükségletek határozzák meg mindennapjainkat és tesznek emberré. Mai világunkban azonban e szükségletek vagy túl vannak táplálva, vagy éppen éheznek, így nagyon ritka az élethez elengedhetetlen harmónia az ember életében. A hermetika nyelvén szólva: test, lélek és szellem egyensúlya; magyarosabban: három a magyar igazság, plusz egy a ráadás.

A legalapvetőbb (ma, illetve számunkra legalábbis) szükségletünk a táplálkozás, helyesebben az anyagcsere, melybe természetesen a légzés és kiválasztás is beletartozik. Amilyen alapvető e tény, olyannyira kínos a gondolat, hogy legtöbben közülünk még itt sem találják meg a kellő egyensúlyt. Talán mondanom sem kell, hogy e szükséglet túltáplálása esetén jelentkezik a túlsúly, a vele járó magas vérnyomás, és még sorolhatnánk. Viszont a böjt, illetve az ide irányuló aszketizmus is súlyos következményekkel járhat, tekintsünk csak a túlsúly mellett igen népszerű anorexiára.

A második legfontosabb szükségletünk a lélekhez köthető. A szeretet. A szeretet alapvetően kapocs, mely összeköti a létezőket. Lelki tudatosságnak is nevezhető, mely érzékel, számon tart és számol nemcsak önmagával, hanem minden mással, amivel kapcsolatot tart. Egy egyensúlyi pont az emberi létben. Túltáplálása leginkább sűrűsödésnek nevezhető, ami olykor "szerelemben", családi szeretetben, elfogultságban nyilvánul meg. A szeretethiány is hasonló következményekkel jár, csupán iránya ellentétes. Míg túlterheltségnél az adok játssza a vezető szerepet, addig hiányánál a kapok kerül előtérbe. Talán nem kézenfekvő, de a világban jelenlévő gyűlölködés és rosszindulat jelentős része az egyensúlyából kibillent szeretetnek köszönhető.

A harmadik szükségletünk a figyelem, mely az elméhez köthető. A figyelem is - mint az anyagcsere és a szeretet - egyfajta kapcsolatként fogható fel, csupán a lét egy másik szintjén. Míg az anyagcsere kapcsolatot tart az anyag szintjén, a szeretet az érzelmek szintjén, a figyelem a gondolati formák szintjén teszi ugyanezt. Ahogy az előbbiek is, a figyelem is úgy nevezhető szükségletnek, hogy kiindulási alapként, egyfajta magként, vagy térként tekintünk rá, melyből/melyben a formák (ez esetben gondolati formák) kibontakozhatnak. Az elme fókusza szinte bármire rávetülhet, elemezhet, szétbonthat és összerakhat, azonban mindez már olyan élvezete a szellemnek, mint amilyen a jó ételek a testnek, és a szerelem a léleknek. Nem ok, hanem okozat. A figyelem fókusza is - a szerelemhez hasonlóan - besűrűsödhet, mely következményeként szakterületükön (legyen az a tudomány, vagy élet bármely területe) "hatalmas koponyák" születhetnek. A figyelem belemélyedhet a fizikába, matematikába, biológiába, a költészetbe és még sorolhatnánk. Ezt nevezzük túltápláltságnak, vagy mai szóhasználattal szakosodásnak, szakbarbárságnak. Ezek mellett figyelemhiányos tünetek az alultápláltság hozadékai, melyben a fókusz nem tud megragadni hosszabb időre egyetlen dolgot sem, egyszerűen ide-oda ugrál. E szükséglet harmonikus működésekor a figyelem egyszerűen létezik, készenlétben van, se nem ugrál, se nem tör egy-egy csúcs felé.

A negyedik szükséglet nem konkrétan az emberhez, hanem a létezéshez köthető. Ez a tulajdonság áthatja az előbbi hármat, és talán egyesek anélkül is kitaláljak, hogy előbb nevén nevezném. Tehát... A mozgás. A mozgás az, mely a mindenségben létező különálló fényképeket a végtelenségig tartó filmmé formálja. Olyan erő ez, melynek egyik pólusában az állandóan kiáradó tűz és fény helyezkedik el, a másik végén pedig az önmagában mozgásképtelen jég és sötétség. Ma azt mondhatnánk, hogy mozgáshiány uralkodik a világban mindhárom szükségletünk terén. Természetesen sportolóink, humanitáriusaink és tudósaink eleget "mozognak", azonban a már említett harmónia az ő esetükben is ide-oda billeg.

E cikkben eszem ágában sincs odáig elmenni, hogy a Kelet önmegtartóztató, lemondó állásfoglalását, vagy a Nyugat "kaparints meg mindent" szemléletmódját hangoztassam. A harmónia és egyensúly keresése a történelmi korokban is nagy hangsúlyt kapott, és évezredek keresése oda vezetett, hogy az Élet az említett két táborra oszlott. Ha nem is ilyen sarkalatosan, de mindenképpen érzékelhetően. Természetesen vannak olyan nagyrészt kis visszhangot kapott források, melyek el tudnak vonatkoztatni a fennálló kettős ellentétektől, azonban ezek megismeréséhez és a rájuk való rátaláláshoz egyéni elhatározás szükséges. "Ha vízszintes mozgásunk korlátozott, tekintsünk felfelé!"

loading...

Ankh - az Ember, mint a szimbolika gerince

Mint tudjuk, a szimbólumok olyan képi jelképek, melyek megértéséhez - visszafejtéséhez - speciális ismeret szükséges. Ez a speciális ismeret természetesen nem kell, hogy bonyolult legyen, nem kell, hogy összetett legyen, feladata annyi, hogy szűrőként használható legyen a már említett visszafejtésben. Az egyiptomi Ankh szimbólumot vizsgálva rájöhetünk, hogy az Ankh szűrője nem más, mint az Ember.

Az Ankhot az "élet kulcsának", "az öröklét jelképének" nevezik. Felvetődik a kérdés, hogy miért? Mi az a speciális ismeret, mely tudatában az Ankh vonalak halmazából az élet kulcsává válik? Persze a vizsgálódáskor nem szabad elfelejtenünk, hogy a szimbólumok - főleg az ősi szimbólumok - nagy része rétegelt jelentéssel bír, azaz több különböző "szűrőn" keresztül szemlélve, szűrőnként más jelentést mutat magából.

Tudnunk kell, hogy az ősi Egyiptom gazdagsága nem merült ki a gyönyörűbbnél gyönyörűbb templomokban és a hatalmas piramisokban. A világról alkotott képük és ismereteik képessé tették őket arra, hogy megtalálják helyüket a Világmindenségben, és nem utolsósorban, hogy egy több ezer évig fennálló civilizációt fenntartsanak és működtessenek. Évezredek tudását, és Egyiptom máig rejtett titkait szemlélve felvetődhet bennünk az elképzelés: világképük teljesebb volt, mint a ma ismert legtöbb világkép.

Egyiptomban ismerték a test működését, az anyagi világ számtalan aspektusát, ugyanakkor foglalkoztak a halálon túli élettel, az életciklusok körforgásával (az ember és a Világmindenség szintén is), és számos olyan témával, melyekre manapság legyintenénk. És napjainkban - ha megfigyeljük - egy társadalom és világkép nem éri el a majd tízezer éves életkort.

Az egyiptomi tudás alapja a régmúlt időkben az Ember volt, nemcsak anyagi, de nem anyagi szinteken is. Azt vették alapul, amit ismertek, és annak ismeretlen oldalainak feltárásával kezdték munkájukat - és ha belegondolunk, ez a hozzáállás példaértékű. Az embert egyszerre fogták fel oszthatatlan egészként és temérdek alkotórész összességeként. Tudatában voltak a csakrarendszernek, és a különböző csakrákon átáramló energiáknak. És ez a csakrarendszer, valamint a benne keringő életenergia az alapja az Ankh szimbólumának.

Az Ankh szimbóluma lent kezdődik, valahol a gyökércsakra alatt - azaz az ismert valóságnál - majd felfelé halad egészen a szívcsakráig, mely az ember csakrarendszerének középpontja. A szívcsakra középpont lévén ideális esetben harmóniában köti össze az ismert valóságot és az ismeretlent, azaz kapcsolatot tart a létezés különböző szintjei között, vertikálisan is és horizontálisan is. Az Ankh vízszintes vonala ezt a horizontális ember-ember kapcsolatot mutatja be. A szívcsakra feletti ovális, vagy kör egy utat jár be az ismert világ széléig, belemar az ismeretlenbe, majd visszatér a középpontba - ahol tudása (a folyamat és a kör befejeztével) szétárad.

Így lesz az ember kulcs egy szimbólum megfejtéséhez, és így válik vonalak összessége valami magasabb rendű tudás hordozójává. Az élet kulcsa és az öröklét jelképe, mivel a létezés a mozgásra épül nemcsak anyagi, de egyéb szinteken is. A megismerés vágya pedig, mint tudjuk, a fiatalság egyik ismerteteőjegye.

loading...

Emberi energiamező és egyéni valóságok

Valamikor a teremtés kezdetén elindult a folyamat, amit életnek nevezünk. Ahogy a matematikai dimenziók sem torpannak meg a negyediknél, kijelentve, hogy ez a világ vége, a létezés dimenziói is túlnyúlnak téren és időn. A tudomány, a pszichológia és az energetika mára a test, a szellem és a lélek rengeteg aspektusát tárta fel, melyek - úgy tűnik - szerves egységet alkotnak egymással, és a lét egyéb síkjaival.

Valamikor a teremtés filozófiai kezdetén, miután a sötét ürességből kibukkantak az első formák, lényegüket tekintve geometrikusak, elkezdődött egy folyamat, melyet az emberi történelem folyamán számtalan egyén és csoport kutatott több-kevesebb sikerrel. Ez a folyamat ma is tart. Lényege pedig alapvetően nem más, mint életterek és élő formák születése, következménye pedig egy olyan sokszínű világmindenség, amit napjainkban kevesen képesek elképzelni.

Napjaink alapvető problémája az, hogy szétválasztottuk a képzeletet, az észlelést és a valóságot. Évszázadok robosztus záróköve rejti a modernnek nevezett felfogástól eltérő világképeket és tapasztalási formákat. Az elutasítás bélyege ez. Nagyon nehezen megfogalmazható probléma, mégis alapvető. Ide sorolható az eszközhasználat, a szakosodás, és úgy általában a szűklátókörűség, valamint az ego.

Történelmileg megfigyelhető, hogy az újabb és újabb vallások egyre több és több mindent zártak ki híveik mindennapjaiból. Figyeljük meg példának okáért az egyiptomi vallást. Alapjának, a szilárd egyistenhitnek mára csak csúfos mása maradt ránk. Tudni illik, Egyiptomban egyetlen Isten létezett, ahogy kezdetben a görög hitvilágban is, és ennek az egyetlen Istennek különböző megnyilvánulásai voltak az egyes istenségek. Majd később jött egy vallás, mely saját isten(ség)ét kiáltotta ki egyetlen „igaz” istennek. Ergo a mai modern monoteizmus alapvető tétele, hogy van igaz és vannak hamis istenek. Az ősi monoteizmusban ezzel szemben egyetlen Isten létezett. Szóval az idő múlásával egyre több mindent zártak ki a hívő csoportok saját és közösségbeli felfogásukból. Ugyan ide sorolható - bár sokkal radikálisabb irányzat - a materializmus, mely nem csupán néhány létsík létjogát kérdőjelezte meg, hanem az anyagi világon kívül mindegyikét.

Megközelíthetjük a már felvázolt problémát a filozófia szintjén, megfigyelhetjük a tízparancsolat vagy az eredendő bűn tükrében. Akár az indiai hitvilágra, akár a húrelméletre terelve a hangsúlyt megállapíthatjuk, hogy jelenlegi valóságunk „maya”, azaz káprázat, mivel érzékelésünk nem képes a lét minden megjelenési formáját érzékelni. Hétköznapi szóhasználattal élve: tudatunk kevés ehhez (magához az érzékeléshez). Kétféle jól elhatárolható hozzáállás létezik, ha az előbbi sorokat figyelembe vesszük. Az egyik az a destruktív folyamat, mely ellentétbe állítja egymással a Nagy Egész különböző alkotórészeit, azt hangoztatva, hogy „ez az egyetlen” járható út, a másik pedig egyszerűen elfogadó. Ez a elfogadáson és szereteten alapuló út az, ami a fejlődés és a kiteljesedés előfeltétele. Képzeljünk el egy végtelenül szűkülő és táguló tölcsért. Lefele haladva egyre kevesebb és kevesebb életterünk lesz, ugyanakkor a térrel együtt kénytelenek vagyunk elzárkózni az élet rengeteg megnyilvánulásától. A felfelé haladás ennek épp ellenkezője.

Drunvalo Melchizedek álláspontja szerint (és nem ez az egyetlen álláspont, nevét csupán példaként említem) az emberi testet különböző és nagyszámú energiamező veszi körül, mely lényegét tekintve észlelhető egynek, de szándéktól függően „specializálódhat” is. A szándék és figyelem az, mely a valóság e szegletét nagyban befolyásolja, vagyis formálja. Elég erőteljes állításnak tűnik az, hogy magát a valóságot csupán szándékkal és figyelemmel formáljuk, és ha saját felfogásunktól nagyon eltérő lenne ez a képzet, nézzünk szét magunk körül, és gondoljuk végig, hogy a körülöttünk lévő hétköznapi tárgyakat nem a szánék és figyelem formálta-e? Az előttem lévő íróasztalt természetesen présgépek és faforgácsgépek (stb.) formálták, de azokat a gépeket mi formálta? Az ilyen irányú kérdezősködés és elmélkedés általában az emberhez vezet, illetve azon túl. Ismétlem, azon túl.

Ez az energiamező, és annak jellege meghatározza saját lényünk természetét, és saját valóság-érzékelésünket is. Nagyon egyszerű példa erre: gondoljunk arra, hogy akár legjobb barátaink körében is akad olyan pillanat, mikor ízlésünk nem egyezik. Mikor nem ugyanaz a kocsi tetszik, nem ugyanaz a film, nem ugyanaz a festmény, stb. Általános reakció ilyenkor, hogy „Nem vagy te normális! Csak vess rá egy pillantást! Ez gyönyörű, hogy nem látod!?”, és hasonlók. Ez és az ehhez hasonló reakciók abból a téves meglátásból táplálkoznak, miszerint a valóság állandó, és saját emberi érzékelésünk lehetőségeihez mérten teljes. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy a Valóság számunkra szinte felfoghatatlanul (ám sejthetően) sokszínű, akkor barátunk véleményére történő első reakciónk nem ítélkező, hanem érdeklődő. Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ő vajon mit lát, amit mi nem?

A végtelen egyéni valóságok világában élünk. Ezt vagy elfogadjuk, és harmóniában élünk a ténnyel, vagy küzdünk ellene, ám a lényeg így sem változik. A küzdés maga egyébként a félelemből táplálkozik. A félelem pedig az ismeretlenben gyökerezik. A megismerés folyamata kulcs lehet, amivel át tudjuk lépni a félelem küszöbét.

Természetesen itt felvetődik a kérdés, hogy mindeközben hogy tartjuk meg saját önazonosságunkat? Hisz önazonosságunk elvesztése talán félelmeink legmélyebb alapja. Nincs erre igazán jó módszer, viszont annyi biztos, hogy a fejlődés üteme egyénenként változik. Tehát nem a fejlődést és a megismerést kell erőltetni (bár némely esetben - egyéni vágyak és késztetések szerint - szükségszerű lehet ez is), egyszerűen a megismerés és kiteljesedés lehetőségét szem előtt kell tartani. Egy ajtóhoz hasonlóan, ami mindig nyitva áll, és ha késznek érezzük magunkat, először csak átlesünk a túloldalra, majd át is lépünk rajta.

loading...

Emberi jó és önfeláldozás

Van-e racionális magyarázata az önfeláldozásnak, és egyáltalán mit értünk emberi jó alatt? Mi köze az egyéni élni akarásnak a társadalom életben maradásához? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy az egyén ama bizonyos jó útra térjen?

Előző cikkemben az erkölcs és annak társadalmi szerepe tájékán kutakodtam, és mint feltűnt, nem létezik erkölcsi jó és erkölcsi helyes társadalom és társadalmi normák nélkül. Ezen az úton haladva emberi jó sem létezik társadalom nélkül, mivel társadalom nélkül a jó fogalma örökké megragadna az egyéni szinten, és ez a jó sohasem tudna túllépni az önfenntartáson és az egyéni szükségletek kielégítésének vágyán. Azaz társadalom nélkül a jó fogalma alá csupán azok a dolgok tartoznának, amit az egyén jónak vélne saját maga számára. Természetesen jelen pillanatban is él a jónak ez a fogalma, viszont az egyéni jó fogalmán túl létezik társadalmi jó is (erkölcs), illetve azon belül csoportok, családok jó és helyes fogalomképe, melyek sok esetben egyeznek, sok esetben viszont különböznek egymástól.

A jó fogalmának mindennapi meghatározása tehát nem is olyan bonyolult, hiszen akár egy kisebb közösség is elegendő ahhoz, hogy valamit jónak, illetve rossznak nevezzen. Ahogy a kis közösségek, úgy a nagyok is ugyanígy járnak el, a különbség csupán annyi, hogy míg egy kisebb közösség (család) kisebb létszámú egyénnek akar megfelelni saját fogalmi és erkölcsi rendszerével, addig egy nagyobb közösség (ország) már nagyobb embertömegnek. Jelen korunk és a történelem folyamatait szemlélve azonban úgy tűnik, létezik egyfajta kritikus tömeg, melyen túl a mindenkori közösség már nem tudja megadni az egyénnek „ami jár”.

(Itt egy kis kitérőt téve megjegyzem, hogy: az egyén a társadalmak legkisebb építőköve, a család egy fokkal nagyobb, majd következnek a csoportok, falvak, városok, megyék és országok. Mindegyik egy-egy lépcsőfok, viszont a köztük zajló párbeszéd és segítő szándék nem lépcsőről lépcsőre halad. Értem ezalatt, hogy az egyénnek például elsősorban a családra kell támaszkodnia és nem teszem azt az országra, a családnak elsősorban egy tágabb családi közösségre (nagycsaládra) és nem a városra... és sorolhatnám. Értelemszerűen egy kisember gondját az ország, vagy például a megye kevésbé érti és érzi át, mint saját családi köre, ugyanúgy a család problémáit szintúgy a nagycsalád képes kellő mértékben átérezni és körülményeitől függően helyesen reagálni azokra, és nem a nemzetek szövetsége. Jelen pillanatban azonban szinte minden egyén országos vagy még magasabb szintről várja a sült galambot, és a család is inkább az előbb említettekre bízza saját tagjait.)

Visszatérve a jóra, mint emberi tényezőre: a jónak az egyik legsarkalatosabb és legelvontabb megnyilvánulása az önfeláldozás. Itt persze nem kell eposzokba illő csatajeleneteket magunk elé vizualizálni, azonban nagyon jó példa rá, mikor az árvíz sújtotta területeken egy ismeretlen férfi ugrik be a fuldoklók után. Ha beszéltünk ilyen személlyel, vagy akár csak riportot láttunk vele, akkor is megfigyelhető, hogy ezek előtt a cselekedetek előtt sok esetben nincs hosszas töprengés, nincs hezitálás, nincs annak mérlegelése, hogy vajon kit nyelnek épp el a hullámok. Egyszerűen az azonnali döntés utáni cselekvés van, mely nem mérlegeli az akció kimenetelét, nem veszi számba az esetleges kudarcot, tehát azonnal és kérdés nélkül feláldozza önmagát. És erre, akárhogy is nézzük, nincs reális magyarázat, a parton a zuhogó esőben állók hiába nem hisznek a szemüknek, a dolog megtörténik. A hőstett végrehajtója is egyfajta módosult tudatállapotból ébred, amint az incidens véget ér (már ha életben marad), és nem tud magyarázattal szolgálni.

Felvetődik a kérdés, jónak nevezzük-e az ilyesfajta tetteket? Erkölcsösnek nevezzük-e, hősiesnek? A válasz a legtöbb esetben dübörgő Igen. Ugyanakkor az a kérdés is felmerül, hogy maga az önfeláldozás és a teljesen ismeretlenek segítése hogyan viszonyul az egyéni életben maradáshoz?

Nevezhetjük Teremtőnek, angyaloknak, DNS-be kódolt tudattalan információmorzsának, de tény, hogy vészhelyzetekben, mikor az emberi elme nem bírja a strapát és inkább hátrébb húzódik, olyan ösztönök lépnek előtérbe az emberben, melyek nemhogy segítenék az életben maradását, de még kockára is teszik azt.

A meditációt gyakorlóknak és az élet értelmét keresőknek akadnak olyan képzeteik, miszerint az elme és a gondolkodás nem hogy nem viszi előrébb az emberiséget, de egyenesen hátráltatja azt. Hiába vetik pillantásukat az emberi elme nagyra becsült szülötteire, az elektromosságra, az űrutazásra, a számítógépekre és sorolhatnánk, nevetnek egyet és azt állítják, ezek mind semmiségek ahhoz képest, amit képesek lennénk elérni az elme nélkül. A tudósok tábora pedig fujjong és hőbörög. A meditációban még járatosabbak már azt állítják, hogy az emberi elme csodás műszer, korunk hibája csupán az, hogy túlzottan el vagyunk foglalva saját kedvenc játékszerünkkel és azon túlra egyszerűen nem látunk. A tudósok tábora természetesen erre is hőbörög, hisz ez az állítás nagyrészt az előzőre épül.

Egy viszont bizonyos: az önfeláldozás létezik, a hősiesség létezik, és akármilyen logikus magyarázatot is találnak rá az említett „tudósok”, egyéni szinten végiggondolva mindig szívjuk a fogunkat, hogy „még ez is sántít kicsit”. És úgy látszik a Föld bolygón már csak így mennek a dolgok, amivel az élvonalban lévő tudós generáció nem hajlandó foglalkozni, azzal mások foglalkoznak, viszont ők nem lévén tudósok, magyarázatuk hiányos, zavaros, nem elfogadható. A valóság megismerésére tett kísérletek így patthelyzet okán kudarcba fulladtak... természetesen nem ez a helyzet. A valóság megismerésére számtalan út létezik a tudományon és a meditáción keresztül a főzés és az utcaseprés gyakorlatáig (bármilyen nevetséges is), és az egyén pillanatnyi énképe az, ami a választott utat nagyban befolyásolja. Mivel számtalan tudós tért „lelki” utakra, és számos lelki vezető kezdett el érdeklődni az idők folyamán a tudományok iránt, talán a legbölcsebb tanács az lehet jelen esetben, hogy merjünk új utakra lépni, és soha ne utasítsunk el teljes mértékben semmit, esetleg az adott pillanatban.

loading...