Összefogás és a tolerancia-álom

Napjainkban, különböző gazdasági és társadalmi helyzetek hatására sok helyen elhangzanak többek között az egyenlőség, az összefogás, a béke és a tolerancia fogalmai. Az egyénre nyomást gyakorló Világ eddig bejáratlan, vagy nagyon régen járt utakra tereli az emberiséget, ami belegondolva éppolyan elkerülhetetlen, amilyen magasztos.

A legtöbb ember áhítozik a békére, a szeretetre, a tudásra és egy olyan helyre a Mindenségben, amire jó szívvel azt tudja mondani, „Ez az én helyem.”. Ha nem is tudatosan, de mindig van bennünk egy rejtett vágy, egy isteni szikra, egy fénycsóva, ami lényünk sokszor piszkos prizmáján megtörve a felszínre jut. Vessünk egy pillantást az átlagos emberi vágyakra. Ehhez azonban tudnunk kell, hogy minden ember legbelső lényege tökéletes, egész, isteni. Ennek a legbelső lénynek elsődleges legfőbb vágya a szeretet, mely magához vonzza és összekapcsolja a világon létező összes létezővel. Ez a szeretet (a tulajdonképpeni összefogás) alakít ki kapcsolatokat a mikro- és a makrokozmoszban, és tarja egyben, harmóniában a kialakult csoportokat. Ugyanakkor erre a belső lényre valami hatására (nevezhetjük bukásnak, a Kígyónak, karmának, stb.) olyan „piszok”-rétegek rakódtak le, melyek elzárják a szeretet útját, és csak bizonyos helyeken engedik azt át. Ez a piszok-réteg mindenkinél más és más formát ölt, mindenkinél más és más részét takarja el a belső fénynek. Ezt a réteget nevezzük egónak.

Mindennapi vágyaink valahogy hiányosak, az elérésüket követő pillanatnyi béke- és egyensúlyérzet után a mérleg ismét kibillen egyik irányba, és a folyamat kezdődik elölről, szinte a végtelenségig. Az ego csak azokon a helyeken, kapcsolódási pontokon enged kapcsolatokat kialakítani, ahol a szeretet fénye kijut a belső lényből, ahol nem takarja el a piszok. Van, akinél ez a sport, van, akinél a könyvek, és a többi. Érdeklődési köröknek nevezhetjük őket, melyek számunkra most leglényegesebb tulajdonsága, hogy ezek alapján az érdeklődési körök alapján határozzuk meg kapcsolatainkat. Amit ugyanis nem szeretünk, oda nem alakítunk ki kötődést, sőt, nagymértékben elzárkózunk tőle.

Ehhez a témához kapcsolódik a tolerancia kérdésköre, melynek legnagyobb buktatója az, hogy ha a másik fél nem toleráns (sőt, talán még ellenséges is), hogy viszonyuljak én hozzá türelemmel és elfogadással? A gyakorlati elme számára ez a lehető legabszurdabb kérdés, ugyanis elsődleges helyen tartja az én (az ego) védelmét, és annak véleményének elsőbbrendűségét más egók véleményével szemben. Legelőször azt ajánlatos megértenünk, hogy nincs hibás szemléletmód, csupán hiányos, másodszor azt, hogy az ember kívülről nem változtatható meg, csak belülről (a hatásos külső beavatkozáshoz belső engedély kell), harmadszor pedig azt, hogy a tolerancia nem a cél, csupán a letisztulóban lévő szeretet kapuja. Mindenkinek azt tudom ajánlani, hogy mindenki saját szájíze szerint gyakorolja a toleranciát, ha az elme megértése kell hozzá, úgy, ha a lélek elfogadása, akkor pedig úgy.

A Világon létező különböző álláspontok felé tanúsított tolerancia meglétekor a kérdés az, hogyan tovább? A válasz a kérdés lényegéből adódik, hiszen a tolerancia a szeretet kezdete (és nem a fókuszált vágyaké), a szeretet pedig az összefogással és az együttműködéssel hasonlatos. Ha a szemünk tiszta, az út viszonylag jól látható.

Mindenkori problémának tekinthető az ego elvesztésének kérdése, és a változással együtt járó vágyak fájdalmas elhagyása. Azok, akik még mindig ekörül a gondolat körül toporognak, azoknak nem voltam elég kifejező. Nem arról van szó, hogy akármiről is le kellene mondanunk. Meglepő, de ez az igazság. Képzeljük el a belső lényeget (amit isteninek és szeretetteljesnek neveztem) fénylő gömbszerűnek, melyet piszokréteg fed. Ez a piszokréteg testesíti meg az egót, vagyis inkább azt az úgynevezett fátylat, ami az egónak nevezett részünket fenntartani igyekszik. Maga az ego a piszokréteg alól kiszűrődő szeretet, mely az ego miatt nem tud teljes lenni, így a számunkra jól ismert hiányos vágyak formájában jelentkezik. Hiányossága az ego műve, hisz az ego épp ezzel a hiányossággal azonosítja önmagát. A vágyaink és különböző érzelmeink tehát nem rosszak, nem jók, egyszerűen csak nem egészek. A rossz, amit ezen a földi világon tapasztalunk, az ellentétes polaritású (oldalú, jellegű) fénypászmák találkozásakor jelentkezik.

Mint fentebb írtam, semmiről sem kell lemondani, mivel a vágyak és érzelmek nem tűnnek el az ego eltűnésével, hanem egyszerűen kiteljesednek. Ez a kiteljesedés pedig eltörli a fennálló ellentéteket és az éntudat egy magasabb szintjét nyitja meg.

Az éntudat magasabb szintjének kifejtéséhez összegezzük az eddigieket. Az előbb leírt fénylő gömb (a legbelső lényeg) olyan helyeken tud kapcsolatot teremteni, ahol a szeretet fénye nincs eltakarva. Az ego jelenlétekor viszonylag kevés ilyen terület van a gömb felszínén, így a mostani énképünknek mindig helyezkednie kell, hogy jó szögben kapcsolódjon a többi létezőhöz (hogy jól álljon a dolgokhoz). Ez határoz meg minket, a helyzetünk (a lényeg a helyezkedés, szokták mondani). Ellenben ha a gömbfelszín egészében fénylő, szeretetteljes, egyszerűen nincs szükség helyezkedésre, bárhol és bármikor létrehozható a harmonikus kapcsolat.

Felvetődik a kérdés, hogy ha semmi nem határozza meg helyezkedésünk mikéntjét, tulajdonképpen nem-e tűnik el az éntudat is, és nem-e olvadunk bele az egyenlőség hátborzongatóan egyhangú tengerébe? Erre a kérdésre a kissé mulatságos válasz talán az lehet, hogy figyeljük meg a gyermekek két kedvelt játékát, a lego-t, és a gyurmát. A lego a maga sokszínű alkotóelemével és formáival megépíthető lehetőségek tárházát kínálja. Azonban vannak olyan alkotóelemek, melyek egyszerűen nem passzolnak egymáshoz (sajnálatos, de így van). A gyurma ezzel ellentétben kezdetben egy homogén massza, és az előre meghatározott formákhoz, fogalmakhoz (lego-hoz) szokott elme elsőre nem is tud vele mit kezdeni. Viszont adjuk oda ezt a homogén masszát egy tucat művésznek, és az eredménynek csak a képzelet szab majd határt. Így míg a lego az előre meghatározott helyezkedési módozatokról szól (az ego játéka), addig a gyurmából létrehozható formák (éntudatok) száma már-már rémisztően végtelen.

loading...

Önszeretet - az elfogadás útja

A szeretetről és annak mibenlétéről elmélkedve mi, egyszerű halandók is rájöhetünk egynémely olyan összefüggésre, amiket legutóbb leírva láthattunk vallásos könyvekben. A legtöbb vallás és filozófiai irányzat háttérbe rekeszti az önmagunk iránt érzett szeretetet, és helyébe az aktuális istenség szeretetét helyezi. A kérdés: miért? Mi az az ok, amiért az egyik fajta szeretet jobb, mint a másik. A kérdés egyszerűen megválaszolható.

Először is azt kell hogy mondjam, a jelenlegi (nyugati) világ hibás képet alkot a szeretetről, és annak lényegéről, egyszerűen azért, mert a szeretet fogalmát egy kalap alá veszi a vágyak/vágyakozás fogalmával. Lényegüket tekintve azonban a kettő korántsem egy és ugyanaz, már-már szinte egymás ellentétei.

Kezdjük talán azzal, hogy az Élet maga egy folyamat, amiben a különböző állapotok váltják egymást időben és térben. Az aktuális állapot mindig a Most. A vágyak hatása alatt az egyén nem tesz mást, mint az Élet téridő szövedékében elkezd evezni egy bizonyos állapot (a vágyott állapot) felé. Van, amikor eléri és van, amikor nem. A vágyakozás tehát szándék, illetve késztetés bizonyos állapotok elérésére, mely állapotok sajátossága, hogy sohasem a Mostban léteznek.

Most folytassuk azzal, hogy habár az előbb téridőről írtam, illetve folyamatokról és állapotokról, valójában minden egy helyen, és egy időben van jelen egyszerre. (Egyszerűbb úgy elképzelni, ha nem kis biliárdgolyószerű atomokból felépülőnek képzeljük a világot, hanem különböző hullámformák kölcsönhatásának.) Nem kell feltétlenül elhinni, csak próbáljuk meg elképzelni az előbb leírtakat. Feltételezzük azt (a kvantumfizika mezsgyéjén botladozva), hogy a mi világunk mellett számtalan másik párhuzamos világegyetem létezik, melyeket nem a valóság, hanem a mi saját elménk választ szét és különböztet meg. Illetve csak a sajátunkat érzékeljük, mintha szemünkön egy különleges szemüveg (szűrő) lenne, ami csak a kék fényt engedi át a látható színtartományból.

Az egész valóság elméletileg soha be nem látható, mivel akárhogy fejlődik az emberi elme, akárhogy tágul az értelem, mindig lesz olyan spektruma a létezésnek, ami kívül esik érzékelési tartományunkon. Ez persze egyáltalán nem elkeserítő tény, épp a buzdítást szolgálja, hiszen ez teszi az Életet folyamattá. Alapvető állítás, hogy mindig van merre haladnunk. Mindig lesz olyan tartomány, amit nem jártunk be, és ez az állítás túl van téren és időn, mivel „most itt helyben” végtelen számú számunkra ismeretlen állapot létezik. Habár ez sem teljesen pontos, csupán a megértést szolgálja.

Ugyanis a valóságban nem léteznek folyamatok és állapotok, egyetlen állapot létezik, amit Istennek is nevezhetünk. Folyamatok és állapotok alatt az érzékelés ide-oda ugrálását értjük a Lét/Valóság/Isten különböző aspektusai között. Az emberi elme használja a különböző fogalmakat, meghatározásokat, mint a folyamat és az állapot, azonban ez saját érzékelésűnk természetéből adódik és nem a Valóság természetéből. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, ugyanis ugyanúgy helytálló az az állítás, miszerint „léteznek folyamatok és állapotok”, és az, hogy csupán „egyetlen állapot létezik”.

Visszatérve a vágyakra és a szeretetre, most már alkothatunk bizonyos képet arról, hogy mik a vágyak, és hogy a legtöbb vallás miért hangoztatja azok illuzórikus voltát, sok esetben elfojtását. Egyszerűen azért, mivel a vágyak (a különböző állapotok közötti cikázás) a legtöbb esetben hátráltatják a Valóság/Lét/Isten felfogásának, megértésének az elérését.

Adódik a kérdés: mindezek tükrében mi a szeretet, ha nem a vágyott dolgok elérésére tett cselekedet? Azt kell mondjam, a szeretet nem az ember sajátja, legalábbis olyan értelemben nem, ahogyan a vágyak azok. Ebben az összefüggésben a szeretet nem más, mint a Világ szövete, ami összeköti azokat a formákat, amiket mi (korlátozott érzékelésünkkel) állapotoknak (vagy különálló dolgoknak) nevezünk.

Képzeljünk magunk elé egy gyönyörű szép szőnyeget, rengeteg színnel és változatos mintázatokkal. Az előbbiek alapján a szeretet maga a szőnyeg szövete. A színek és formák a különböző állapotok. A színeket és formákat bejáró és szemlélő tekintet pedig a folyamat. A szeretet tehát összeköti a különböző állapotokat (amik alapja maga a szeretet) a folyamat közbenjárása nélkül.

Jelen emberi valóságunkban jelen emberi érzékelésünk számára természetesen tagadhatatlanul léteznek folyamatok, állapotok, formák és dolgok, de ugyanúgy létezik a szeretet is, melynek a kora a Mindenség korával szinte azonosnak tekinthető, léte alapfeltétel. A Szeretet útja tehát különböző állapotok közötti összefüggések, kapcsolatok megértése és tudatosítása. A Szeretet útja az elfogadás, az elfogadás alapja a megértés, a megértés kezdete a rá irányuló szándék. Mint láttuk, a szándékból kinőhet a vágyakozás is, a megértésből az önmagunk dicsőítése, az elfogadásból pedig a restség és a tétlenség. Az út tehát nyílegyenes és pengevékony.

Mit jelent tehát az önszeretet? Mai értelmezésben önös vágyaink túlzott kiélését, egyéb irányú vágyainkkal szemben. Az előző sorokban már láthatóvá vált, miért is illúziószerű a vágy és a vágyakozás. Viszont elítélendő-e az önszeretet az előbb megfogalmazott szeret összefüggésében? Egyáltalán nem. A Valóság szövetében bizony a mi lényegünk (mintánk) is benne pihen. Így az elhatározás - ami az Élet megértésére irányul - része önmagunk szeretete, elfogadása, megértése és az önmagunk megértésére irányuló szándék. Egyszerűen azért, mert ami a világ nagyban, azok vagyunk mi kicsiben, így saját aspektusaink tudatos eggyé kovácsolása a szeretet útjának kezdeti lépései közé tartozik, a létezés rajtunk túlmutató aspektusainak összeillesztése pedig szinte örökké tartó munka ezen az úton.

loading...