Az erőszak létjoga

A legerősebb sperma győz. Legalábbis ez a legalapvetőbb érv az erőszak mellett, ami az erről szóló vitákban felbukkan, és jól szemlélteti, hogy milyen mélyen gyökerezik a közfelfogásban az erőbe, az egyéni győzni akarásba és a dobogós helyek megszerzésébe vetett hit.

A legerősebb spermáról szót ejtve, hogyhogy nem, kiderült (Drunvalo, Élet Virága című művére hivatkozva), nem az erő számít, de még csak nem is a gyorsaság vagy az, hogy egyik jobb a másiknál. Ugyanis csapatmunkáról van szó, egyetlen spermium önmagában képtelen lenne megtermékenyíteni a petesejtet, spermiumok sokaságára, a petesejtre kifejtett „nyomásukra” van szükség ahhoz, hogy a fogantatás megkezdődjön. És ha az erőszak létjogának ilyen alapvető pillére inog meg, felvetődik a kérdés, létezik e egyáltalán ez a létjog, és ha igen, milyen mértékben szabad teret engednünk neki az életben?

Talán folytassuk azzal, hogy az erőszak egy kommunikációs forma, egy nyelv. Mint minden nyelvnél a cél itt is az, hogy a nyelv eszközeivel információkat közöljünk egymás felé és folytassuk ezt addig, míg az információ megértése, befogadása meg nem történik.

Az erőszak második tartópillére, illetve indoka az, hogy a természetben is megfigyelhető, illetve hogy nem csupán az ember, hanem az összes többi életforma él vele. Ez a tartópillér kissé humorosan is megingatható. Általában felvilágosult, intellektuális emberi lényeknek tartjuk magunkat, és az állatokat, növényeket, stb. alacsonyabb létformákként kezeljük. Mégis előszeretettel élünk és példálózunk az állatvilágból vett erőszak és párharc primitív (az emberi nyelvhez és a kifejező művészetekhez képest) nyelvével. Mi ez, ha nem vicc?

A harmadik, és egyben legszívhezszólóbb pillér az önmagunk és mások védelme okán cselekedett erőszak. Itt aztán hevesen bólogathat mindenki, hiszen ki ne akarná megvédeni önmagát és szeretteit bármilyen fenyegetéstől? Azonban azért érdemes fejben tartani, hogy aki a mi gyermekünket és párunkat bántja, az úgyszintén valakinek a gyermeke, párja, stb. (ha nem szorult belénk elég arányérzékkel vegyes empátia, akkor már a megtorlás végett is észben tartandó). Akármilyen szívós is ez a pillér, vagy jó ez az indok, azért lássuk be, ha nem táplálnánk folyton-folyvást az erőszakos nézeteket, az egyén túlértékelését a csoporttal szemben, nem is lenne szükség az erőszakra, még szeretteink és önmagunk védelmében sem, hiszen nem lenne mitől megvédeni.

A fenti sorokban azért írok arányérzékről és az erőszak életben elfoglalandó helyéről, mert ami létezik, annak létjoga van, ilyen az erőszak is. Viszont! És ez igencsak hangsúlyos, nem mindegy milyen mértékben engedünk teret neki mindennapjainkban, a mindennapokon túl pedig a közgondolkodásban. A mai társadalmunk az erőszakra épül. A törtetésre, a versenyre, arra, hogy jobbak legyünk másoknál és ezt minél jobban ki is hangsúlyozzuk.

Az, hogy az ember több és jobb akar lenni, mint ami, azzal nincs semmi gond. A probléma akkor kezdődik, mikor nem önmagunk határait akarjuk túllépni, hanem másoknál akarunk jobbak lenni. Igen, ez probléma, mivel két egyén egymáshoz hasonlítása, egymáshoz mérése alapvetően hibás gondolat. Nincs két egyforma ember, nem is lesz (még az ikrek sem), mindenki teljesen más startmezőről indul, így célul tűzni ki, hogy ennél van annál az egyénnél jobbak legyünk... ebben élünk most. A bizakodóbbak erre azt mondanák, hogy ebben éltünk a kilencvenes évekig, de onnantól kezdve valami változott.

Visszatérve az erőszakra, és annak létjogaira: először is, nem, az élet nem azzal kezdődik, hogy milliónyi spermium megy ölre egymással hogy ki bújjon ágyba a petesejttel, hanem csapatmunka által hoznak létre valami önmaguknál sokkal komplexebb létformát.

Másodszor, az állatvilágban jelen lévő erőszakos megnyilvánulások, hörgések, morgások, csapkodások, harapások az állatvilág nyelvezetének részei, és mint ahogy ők is a hozzájuk mérhető nyelvezetet beszélik, beszélje az ember is a hozzá mérhetőt, ami bizony nem az erőszak. Az állatvilággal kapcsolatos még egy meglátás: ha nem csak Titánok Harcát nézünk a moziban, hanem bekapcsoljuk a NatGeo-t is néhanapján, láthatjuk, hogy a már említett számunkra erőszakosnak tűnő morgások, harapások nem arra szolgálnak, hogy kárt tegyenek a másikban, hanem kifejezetten az állati nyelv „szavai” ezek. Még az állatvilágban is sokkal hangsúlyosabb helyet kap a csapatmunka és az összetartás, mint az erőszak (arányaiban, és nem emberi mértékkel).

Harmadszor pedig igen, az önvédelem és szeretteink védelme akár társadalmilag, akár az ok-okozat összefüggéseit vizsgálva megengedett és szükségszerű, azonban tudnunk kell, hol a határ. Aktuális példával élve: minden jóravaló önvédelmi kézikönyv azzal kezdődik, hogy felállít egy sorrendet, ami a minket ért támadások alkalmával be kell tartani: 1, kerüljük el a konfliktushelyzeteket; 2, ha lehetőségünk van rá, fussunk el; 3, ha nincs lehetőségünk elfutni, okozzunk fájdalmat, ezzel rettentsük vissza a támadót; 4, ha a fájdalom nem elég, vagy nincs rá lehetőség, csonkíthatunk (törés); 5, ha a törés sem elég, vagy nincs rá lehetőség, ölhetünk. Érdekes feltenni a kérdés, hogy jó ötlet volt-e annak idején versenysportot csinálni az önvédelemből?

Az igazság az, hogy a probléma megoldása nem a fenti önvédelmi sorrenddel kezdődik és nem is azzal ér véget. E cikknek nem is áll szándékában megváltani a világot, csupán figyelemfelkeltésként szolgál arra vonatkozólag, hogy érdemes olykor felülvizsgálni a világképünket és kérdéseket feltenni. Szükséges-e? Érdemes-e? Aktuális-e? És sorolhatnánk. Ugyanakkor az is igaz, hogy néha úgy tűnik, mintha maga a Világ gyakorolna ránk nyomást és kényszerítene az erőszak, félelem és az egyet nem értés nyelvének használatára. Ezt érezve/érzékelve szemünkbe tűnhet, hogy ez egyfajta karmikus folyamat abban az összefüggésben, hogy míg mi emberek az erőszak nyelvét használjuk a világban, addig a Világ nem tehet mást, mint az általunk használt (és oly sokat átkozott) nyelven válaszol. És ez az, amit mi a mindennapi életben nyomásként, kényszerítő erőként érzékelünk.

loading...

Elemi gondolat - Tűz

Sokakat foglalkoztat az elemek kérdése, szerepük különböző vallásokban és hiedelmekben. Vajon mi bújhat meg a szertartások fátyla mögött? Az érdeklődők számára rövid időn belül világossá válhat, hogy ennek és az ehhez hasonló témáknak hosszú-hosszú és nagyon ködös irodalma van.

Tekintsünk most el ezektől a ködös és zavaros irodalmaktól, és tegyünk helyre néhány dolgot. Foglalkozzunk a tűzzel, mivel logikailag és érzelmileg ez az első az elemek sorában. A teremtéstörténetek a hőt és a fényt említik első helyen, ami magához a teremtéshez kapcsolódik. A fény előtt csupán a sötétség honolt a világban, mely nem is nagyon nevezhető világnak, tekintve hogy a dolgoknak a fény ad formát és lényeget.

A hő maga mozgás, a fény pedig a meghatározás (és meghatározottság) alapja, és a kettő azon egyszerű oknál fogva fonódik oly elszakíthatatlanul egymásba, hogy a mozgás lehetetlen, ha nincs mihez viszonyítanunk, azaz ha nincsenek a dolgok egymástól elhatárolódva és megkülönböztetve.

Gondoljunk példának okáért egy tó felszínére. Vannak napok, mikor a víztükör sima, nyugodt, szinte mozdulatlan. Ha ekkor rátekintünk, a tavat teljes egészként fogjuk fel, és sokunk fejében meg se fordul, hogy a látszólag nyugodt vízfelszín alatt milyen sokszínű élet és mozgás húzódik meg. Ha viszont a tavat, mint kisebb dolgok (növények, állatok, rovarok, víz) alkotta szerveződésként fogjuk fel, meg sem fordul a fejünkben, hogy akár egy percig is teljesen nyugodt és mozdulatlan tudna lenni.

Tehát a meghatározottság és a mozgás kéz a kézben járnak, a fény és a hő. A tűz pedig nem más, mint szellemi jelkép, a fény és a hő, azaz a meghatározottság és a mozgás egybeoltása.

Amikor teremtésről beszélünk, megjelennek képek a fejünkben, és nagy részük eddigi műveltségünk és élettapasztalataink hozadéka. Különböző vallások különböző nézettekkel állnak elő arra nézve, hogyan is jött létre a világ (nem csak a Föld, maga az Univerzum illetve mostanában inkább azt mondjuk, hogy Multiverzum), és ez alól a tudomány sem kivétel. Ami a kezdeteket illeti, sok közös vonás van vallás és vallás között. A tudomány azt mondja, hogy kezdetben volt a Nagy Bumm, a kereszténység azt, hogy kezdetben mondá az Úr, „Legyen világosság!”, az egyiptomi hit a Napgyermek születésére (megteremtésére) teszi a világ keletkezését. A legtöbb vallás e pillanat elé a sötétséget helyezi. Nevezik ősvíznek is. És ahogy a tűz jelképesen a mozgást és meghatározottságot testesíti meg, a víz ezek ellentétét. Ebből kiindulva az általunk teremtésnek nevezett pillanat előtt a világ egy volt és mozdulatlan. Azonban nem lehetett a mai értelemben vett nyugalomról, harmóniáról vagy akár mozdulatlanságról beszélni, mivel ezek a fogalmak csak akkor nyernek értelmet, ha rendelkezésünkre áll egy meghatározott (részekre osztott) vonatkoztatási rendszer.

Most kezdhet érthetővé válni, hogy a fény maga miért az elme szinonimája is. Az elme ugyanis nem tesz mást, mint meghatároz, vagyis teljesen szétszedi a létező világot egészen apró darabokra, hogy aztán más ezekből az apró darabokból valami újat építsen föl. Elménk és felfogóképességünk azonban határos. A teremtésbeli fény volt az, ami a világot olyan aprólékosan szétosztotta egymástól különálló, egymással mégis kapcsolatot tartó formákká, az emberi elme fénye pedig igyekszik lekövetni ezt a fogalomalkotással (mivel a meghatározás, részekre bontás megfelel annak, amit mi fogalomalkotásnak nevezünk).

A tűz, mint elem, valláshoz/szertartásokhoz fűződő mélyebb gyökerei valahol itt keresendők. Kicsit félretéve a fizikai (szemmel látható) világot, az anyagi haszonszerzést vagy a szemfényvesztést és a megtévesztést, elénk tárulhat egy olyan kép, egy olyan felfogás, egy olyan logika, vagy érzelmi töltet, ami túlmutat az előbbieken. És nem azért érdemes figyelmet fordítani rá, mert a vallások ezt tanítják. Nem is azért, mert akárki ezt mondja. Egyszerűen azért, mert létezik (ez a felfogás), létezésénél fogva pedig jelentéstartalommal bír. Hogy e jelentéstartalom mértéke mekkora, annak meghatározását mindenkire önmagára bízom.

loading...

Ok-okozat - a Karma tava

Az utóbbi évtizedekben nagyon felkapott téma karma, az újjászületés, illetve ezek vélt ellentéte a mennyországról alkotott képpel. Számos olyan hitrendszer, illetve filozófiai irányzat (de akár tudományos nézet is) napvilágot látott, melyek az ellentéteket kibékítendő magukhoz ölelték azokat, és egy közös nagy rendszerben szándékozták elhelyezni a különböző nézetek mozaikdarabkáit. A dolgok természetéből adódóan: több-kevesebb sikerrel.

Az átlag mindennapi halandó is tisztában van azzal, hogy létezik ok-okozati összefüggés az egyes történések között. Azonban nagyon elvetemült forgatókönyvírónak kell lennünk ahhoz, hogy magából a tudományos ok-okozatból karmikus összefüggéseket kreáljunk, és ezeket emészthetően tálaljuk a nagyközönségnek. Most eltekintek attól, hogy az átlag IQ-t, és EQ-t szapuljam a nagyvilág vonatkozásában, egyrészt azért, mert az IQ és az EQ „csupán” az IQ- és EQ-tesztek megoldási képességeit méri/mutatja, másrészt nem hiszem, hogy maga a szapulás jelen esetben pozitív következményekkel járna.

Mint a fenti sorokban már sejtetni engedtem, a tudományos ok-okozat és a karma közötti legfőbb különbség (számunkra), hogy míg az ok-okozati összefüggések nagy része átlag értelemmel is felfogható, addig a karma legegyszerűbb összefüggései is próbára teszik még a legpallérozottabb elméjű gondolkodóinkat is. És többek között saját hiúságunknak tudható be, hogy a rajtunk túlmutató eseményeket egyszerűen nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni. Legyen szó a karmáról, legyen szó a csillagok emberre gyakorolt hatásáról, vagy akár saját érzéseinkről, álmainkról, stb.

De maradjunk csak az ok-okozatnál. Fordítsuk a figyelmünket most a különböző fizikai halmazállapotokra, melyek a szilárd, folyékony, gáz és plazma (nagyrészt hő- és fényhatás) halmazállapotok. A kvantumfizika állítása szerint az anyag nem kicsi, billiárdgolyó szerű atomokból épül fel, hanem minden létező dolog tulajdonképpen hullámforma. A különböző halmazállapotok különböző hullámformáknak (és azok kölcsönhatásainak) feleltethetőek meg, s ezek egyre „finomabbak” a szilárdtól a plazmáig, és bizony azon is túl. Olyan ez, mintha elképzelnénk egy egyenest (vagy félegyenest), mely kiindulópontja a szilárd halmazállapot, onnan távolodva pedig a hullámformák/halmazállapotok egyre finomabb választéka tárul fel előttünk, majd beleolvad az ismeretlen sötét anyagba, sötét energiába. A fenti sorokra azért van szükség, mert amennyiben elfogadjuk, hogy kezünkkel (szilárd) lehet pancsolni a tó vizében (folyékony), ezzel hatást gyakorolva rá, amit megéreznek többek között a halak (szilárd) is, így elmenekülve a horgászbotunk elől, akkor ennyi erővel a karma magasabb összefüggéseit is elfogadhatjuk, még ha nem is értjük azokat.

Ugyanis mi, mint hullámformák hatást gyakorlunk más, különböző hullámformákra, legyenek azok szilárd dolgok, légneműek, legyen az a fény, de akár a sötét anyag és energia is. Ezek a hatások úgy fodrozódnak a térben, időben és egyéb dimenziókban, mint tó felszínén a hullámok, s ahogy a tó partjáról is visszaverődnek a középpont felé, úgy verődnek vissza felénk is a lényünk keltette hatások. Elég csak pusztán léteznünk, hatást gyakorlunk a környezetünkre. Hatása van kinézetünknek, tartásunknak, mozdulatainknak, beszédünknek, modorunknak, jellemünknek, komplex cselekvéseinknek, egy-egy pillantásnak, egy elsuttogott szónak, egy akaratlan mozdulatnak, vagyis mindennek, ami létezik.

Tulajdonképpen ez a karma. A tó széléről visszaverődött hullám (okozat), mely rálel a középpontra (ok). És e tekintetben mindegy, hogy milyen messze van a tó széle. Lehet olyan közel hozzánk, mint a vízben ficánkoló hal, de lehet olyan távol is (természetesen csak metaforikusan), mint a kvantumfizika sötét anyaga.

loading...

A művészet, mint kommunikációs forma

Életképes és szükségszerű-e például a festészet? Hasznosak-e úgy általánosságban a művészetek, vagy unatkozó emberek hasraütésszerű megnyilvánulásai csupán? Egyáltalán mi az, hogy unalom, hisz az ember mindig csinál valamit, ha mást nem, létezik.

Először is tisztázzuk, hogy minden, ami a jelen valóságunkban megnyilvánul (létezik), az jelentést hordoz. A festészet és a művészetek mind-mind kommunikációs formák, és a beszédtől, vagy az írástól eltérően általában komplexebb fogalmakkal dolgoznak, a komplex fogalmak pedig már érzelmeknek tekinthetőek.

A művészetekről (mint a beszédről és az írásról) elmondható, hogy a valóságot (legyen az fizikai, szellemi vagy érzelmi) másolják, formálják és alakítják át, a valóságról közölnek információkat vagy közvetve vagy közvetlenül. Az eltérés, ami a művészetek és az általában használt kommunikáció (beszéd) között fennáll az, hogy a művészetek nyelvezetét kevesebben értik vagy beszélik.

Nagyon jó példák erre az utóbbi években az interneten elterjedt hangulatjelek. Az internet világában nem járatos idősebb korosztály (bár mára már ők is a klaviatúra felett görnyednek) nem érti a hangulatjelek lényegét, ami pedig roppant közvetlen, egyszerű, és komplexebb jelentést hordozhat magában, mint többszörösen összetett mondatok összessége. Mára hangulatjelek olyan sokrétű tárháza áll rendelkezésünkre, melyek jelentéstartalma már-már (kissé viccelődve) az egyiptomi hieroglifák jelentéstartalmával vetekszik. Ez azt mutatja, hogy jelen generációnk igenis igényli és megteremti a saját maga információs formáját (és közegét), ami egyrészt egyszerűbb (formailag), másrészt összetettebb jelentéstartalommal bír, mint az írott szó.

Az igény a beszélt és írott szavaknál komplexebb információk átadására tehát jelen van, és jelen is volt a történelem folyamán. Létjogosultsága olyan ősi, mint maga a történelem. Akár egy mai, akár egy ókori (vagy ősibb) templomot szemlélünk, alaprajzában, homlokzatképzésében, ornamentikájában információk tömkelege van „elrejtve” (a vaknak az írott szó is rejtett). És általában a különböző hordozórétegekbe foglalt információk egymás mellé rakva összecsengenek, egészet alkotnak. Tulajdonképpen minden az információkról, azok előadásáról és olvasásáról szól.

A művészetek mai formája (ugyanúgy, mint régen) információkat szándékozik közölni különböző módokon, legyenek ezek a módok akár olyan közvetlenek, mint a hangulatjelek, vagy olyan elvontak és közvetettek mint az absztrakt művészetek (kubizmus). Ennek tudatában az értetlenkedések alapja nem is a művészetek létjogosultsága, inkább a számos (nem egységes) művészeti nyelv szükségességének kérdése. Aki viszont számon kéri a művésztől saját kifejezésmódját, az kérje számon önmagán is saját megnyilvánulási formáit.

Először is lássuk meg (kritikus hozzáállás nélkül), hogy milyen temérdek művészeti kifejezésmód létezik, s hogy ezek sokszor közelebbi kapcsolatban állnak egymással, mint a különböző beszélt nyelvek, ezáltal oda-vissza könnyebben fordíthatók, megérthetők. Másodszor tegyük fel az alapvető kérdést: miért? Miért létezik ennyi információközlési mód? Nézzünk meg egy idevágó hasonlatot a jobb érthetőség kedvéért: ha egy hegytetőre víz zúdul, a lefolyó víz különböző útvonalakon halad a hegylábig. A lezúduló víz mennyiségétől függ, hogy mennyi utat jár be: ha kevés víz ömlik a hegytetőre, elegendő kevés számú vájat, amiben halad, ha sok víz, akkor sok vájat szükséges.

Az előbbi kérdésre visszatérve itt is a hegytetőhöz és a vízhez hasonló dolgot érdemes elképzelnünk. A miértre a (személyes) válasz: abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy maga a világmindenség és az élet milyen temérdek és sokszínű információt hordoz magában, ez az információ az emberi cselekvéseken, alkotó tevékenységeken, művészeteken keresztül más-más formában meg is nyilvánul, a felszínre tör.

Az igény tehát az információ mértékéből adódik, és a művészet különböző nyelvekre tagolódása - az egyének eltérő érzékelési módjából kifolyólag - természetes folyamat, létjoga pedig - akár korát, akár érdembeliségét (hasznosságát) tekintve - megkérdőjelezhetetlen.

loading...

A siker útján

Az életben temérdek olyan dolog van, amin érdemes elgondolkodni. Életünk útjának homokját (vagy aszfaltját) taposva érdemes megállni egy pillanatra és csupán szemlélni. A cselekvés a már megismert dolgokat veszi alapul, azokkal operál, a szemlélés viszont a létező dolgok egyre több és több oldalát tárja fel előttünk. Vegyük hát szemügyre a sikert.

Az átlag honpolgár úgy tekint a sikerre, mint egy rajta kívül létező csodaszerre, hisz sohasem vizsgálta meg okával a siker mechanizmusát. Pedig felettébb egyszerű folyamat. Mint minden folyamat a világon, ez is az akarattal kezdődik. Vegyük például az úszót, aki hosszú karcsapásokkal küzdi le a távolságot a tó egyik partjától a másikig, és sikerként könyveli el, ha eléri a túlpartot. Azt gondolnánk, hogy ebben az esetben a túlpart elérése lefedi a siker fogalmát, és csak kicsit lőnénk mellé ezzel a kijelentéssel. Ugyanis a látszólagos cél igaz, hogy a túlpart elérése volt, de mögöttes célként ott lapult az úszás, mint folyamat, az izmok megerőltetése és az úszás általi part elérése. Tehát amikor a kiindulópontot jelentő partszakaszon állt az úszó, nem egyszerűen az volt a célja, hogy elérje a túlpartot, hanem az, hogy ezt úgy tegye meg, hogy közben próbára teszi saját teljesítőképességét, és úszva teszi meg a távot (megtehette volna autóval is, megkerülve a tavat).

A siker tehát a célok elérését jelenti, ám ebben az összefüggésben a cél nem csupán az akart végcélt jelenti, hanem az egész tudatosan „akart” folyamatot, a kiindulóponttól a végéig. Ezért nem mindegy, hogy miképpen érjük el célunkat. Egy felsőoktatásbeli példával élve, az a tanuló, aki szándéka szerint tudni akarja a tananyagot, és a megszerzett tudás alapján akar sikeres vizsgát tenni, sokkal jobban örül egy tisztességesen megszerzett hármasnak (és sikerként könyveli azt el), mintha ötösre vizsgázott volna puska segítségével.

Az emberi akaratnak és szándékoknak mélységes mély bugyrai vannak, és ha feltesszük magunknak a kérdést „Voltaképpen miért is akarom én ezt?”, nem mindig tudnunk egyenes válasszal szolgálni. A siker tekintetében viszont rettentő fontos tisztában lenni szándékaink eredendő okaival (az eredendő talán kicsit erős fogalom, mégis ezt használom), mivel ahhoz, hogy sikert érjünk el, akaratunkat és szándékainkat kell a valósághoz hajlítanunk, hogy azok képességeinkhez mérten (miközben próbára teszik lényünket) a realitás talaján mozogjanak.

A siker okozta örömérzet végül is a beteljesült folyamat öröme, a teremtés, a lezárás és az új kezdet öröme. Ezek alapján fontos tisztában lennünk az okokkal (mit miért akarok?), emellett szándékainkat úgy kell kialakítanunk, hogy azok teljesíthető próbáknak vessenek alá bennünket (átlépett határok, teljesített próbák nélkül nincs siker), így az ok, az akarat, a folyamat, a cél és a sikerérzet folytonos láncot alkothat életünkben.

A fentiek alapján leszögezhető, hogy a siker tudatos(!) életünk része, és meg is nyilvánul, amint harmóniába hozzuk magunkon belül a valóságot, az elképzelést és a tettet.

loading...

Szeretve tanulás

Ahogy az emberi gyermek cseperedik, felnőtté válik, egyre határozottabban különülnek el a dolgok, amiket szeret, és amiket nem. Az időben előre haladva a nyitottság (leginkább gyermekekre jellemző tulajdonság) egyre visszább húzódik, helyét pedig a megszokott folyamatok rögzült rutinja váltja fel. Jelenlegi, szakosodásra kihegyezett világunkban ez (mondhatni) természetes.

A szeretetről szóló előző cikkemben kifejtettem, hogy a szeretet tulajdonképpen egy olyasfajta erő, mely összekapcsolja, összetartja a dolgokat. Egy erő, mely párhuzamot vonhat (és ezzel hasonlóságot fedezhet fel) két teljesen különálló létező között.

Elég sok tanulmány készült arról, hogy az ember gyermekkorában a legfogékonyabb a tanulásra, így ezt az állítást nem igen kell bizonygatni. Viszont arról, hogy ez nem fiziológiánk, hanem inkább társadalmi berendezkedésünk és életvitelünk velejárója, kevesen beszélnek. Olyasmiket olvasni és hallani különböző médiákban, hogy az emberi agy ennyi és ennyi éves korig képes erre és erre, illetve hogy egy bizonyos kor után egyfajta „leszállóág” veszi kezdetét. Nem kell mindent elhinni, végiggondolni azonban annál inkább érdemes.

Félretéve az élettant, evezzünk csak szépen az életmódunk vizeire. Ugyanis a gyermekekre jellemző nyitottság és tanulási képesség hosszú-hosszú éveken át megtartható és alkalmazható, ha figyelmet fordítunk önmagunkra - és a szeretetre, mint eszközre. Gyermekkorban az ember rengeteg mindent szeret: a növényeket, állatokat, kavicsokat az utcán, falról lehulló vakolatot, a festék szagát, a labdázást, a hintázást és még sorolhatnánk. A szeretet sokszínűsége adja a nyitottságot, a nyitottságból pedig egyenesen következik a tanulásra való hajlam. Hisz kérdezzük csak meg magunkat, melyek voltak az életben azok a dolgok, amiket a legkönnyebben (szinte a mai értelemben vett tanulás nélkül) sajátítottunk el? Azok, amiket szerettünk, vagy azok, amiket nem?

Természetesen magától értetődő, hogy amit szeret az ember, azt könnyen elsajátítja (most nem foglalkozok a megfelelési vágyakból következő tehetség nélküli próbálkozásokkal, mivel különbséget teszek a cselekvés szeretete és a között, ha meg „szeretnénk” felelni valakinek valamilyen téren). A szeretet pedig kapcsolódási pontokat keres - és talál - az életben, így akarva akaratlanul tanul az ember. Példának okáért teszem azt, főhősünk, nevezzük Bélának, szereti a zenét. Szereti a ritmust, szereti a mozgást. Szülei valamiféle mennyei sugallatok folytán zeneiskolába íratják, de nem zongorázni (hiába is volt ez gyermekkori vágyuk), hanem dobolni. A gyermek szeretetéből adódóan megtanulja a gyakorlatot, a gyakorlathoz tartozó elméletet, és mindenek előtt megismerkedik magával a hangszerrel is. Érdeklődése Szeretete folytán beleveti magát magának a hangszernek a készítési módjaiba, majd ez az ismeret továbbvezeti a dobok anyagának tanulmányozásához. Az anyagismeret felettébb szerteágazó tudomány, a hangok tekintetében pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mit választunk. Ezt a sort lehet folytatni a végtelenségig. És nem csak zenével lehet kezdeni... írhattam volna festészetet is, legyen az művészi oldal, vagy nagyon is „praktikus” szobafestés. A szeretet megtalálja a maga kapcsolódási pontjait és újabb és újabb ismeretekkel bővíti az embert... ám csak akkor, ha engedik.

A tanulási folyamat akkor tud a leghatékonyabb lenni, ha a megtanulni (megtanítani) kívánt anyag a lehető legerősebben kapcsolódik a tanuló által megszeretett témákhoz. Nehéz úgy erről a témáról írni, hogy ne menjen át az aktuális társadalmi rendszer szapulásába a dolog. Így hát felejtsük el a rendszert, felejtsük el a kialakult képzeteket és összpontosítsunk a lényegre:

A teljesen különálló dolgok, amiket szeretünk, általunk és bennünk olvadnak össze egységgé, így hát a szeretet az, ami tanít. Gondoljunk csak arra, hogy az iskolapadban a jó tanuló a jó jegyet szereti, vágyik rá, meg akarja szerezni (különböző indíttatásokból), a szeretete így nem a konkrét ismeretre irányul, hanem az érdemjegyre. A való életben pedig, ahol nincsenek osztályzatok, ahol a tehetség mércéje a végzett munkához való hozzáállás, ott bizony az előzőektől nagyon eltérő közegbe kerül az emberünk. Itt jól elkülönül a foglalkozás és a hivatás fogalombeli különbsége. Akiknek hivatása van, azok a végzett munkát szeretik, lételemüknek érzik, akiknek viszont foglalkozása, azok maximum a jövedelemben találhatnak örömet, magában a munkában nem.

Olyan világban élünk, ahol bizony szükségünk lehet olyan tapasztalatok elsajátítására is, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül hozzánk, illetve nincs kapcsolat a megtanulni kívánt dolog és az eddig megszeretett dolgaink között. Feltesszük hát a kérdést: mit lehet tenni ilyenkor? Ha nem akarunk felesleges szenvedést, véget nem érő birkózást a tananyaggal, a lehető legközvetlenebb módon kapcsoljuk azt hozzá a már megtanult/megszeretett dolgainkhoz. Tegyük fel, hogy szeretünk valamilyen sportot, illetve hogy nyelvet akarunk tanulni, de a nyelvtan és a szavak tanulása nehezünkre esik. Jó kezdet lehet, ha sportcikkeket kezdünk fordítani az adott nyelven, kiszótározni a sporthoz kapcsolódó kifejezéseket. Sport közben elkezdhetünk idegen nyelvű utasításokat használni, stb. Egyszerű, és alkalmazható példa. Természetesen nem csodaszer, de talán eléggé jól szemlélteti a nyitottság, a szeretet és a tanulás összefüggéseit ahhoz, hogy néhány olvasót gondolkozásra késztessen.

loading...