Emberi energiamező és egyéni valóságok

Valamikor a teremtés kezdetén elindult a folyamat, amit életnek nevezünk. Ahogy a matematikai dimenziók sem torpannak meg a negyediknél, kijelentve, hogy ez a világ vége, a létezés dimenziói is túlnyúlnak téren és időn. A tudomány, a pszichológia és az energetika mára a test, a szellem és a lélek rengeteg aspektusát tárta fel, melyek - úgy tűnik - szerves egységet alkotnak egymással, és a lét egyéb síkjaival.

Valamikor a teremtés filozófiai kezdetén, miután a sötét ürességből kibukkantak az első formák, lényegüket tekintve geometrikusak, elkezdődött egy folyamat, melyet az emberi történelem folyamán számtalan egyén és csoport kutatott több-kevesebb sikerrel. Ez a folyamat ma is tart. Lényege pedig alapvetően nem más, mint életterek és élő formák születése, következménye pedig egy olyan sokszínű világmindenség, amit napjainkban kevesen képesek elképzelni.

Napjaink alapvető problémája az, hogy szétválasztottuk a képzeletet, az észlelést és a valóságot. Évszázadok robosztus záróköve rejti a modernnek nevezett felfogástól eltérő világképeket és tapasztalási formákat. Az elutasítás bélyege ez. Nagyon nehezen megfogalmazható probléma, mégis alapvető. Ide sorolható az eszközhasználat, a szakosodás, és úgy általában a szűklátókörűség, valamint az ego.

Történelmileg megfigyelhető, hogy az újabb és újabb vallások egyre több és több mindent zártak ki híveik mindennapjaiból. Figyeljük meg példának okáért az egyiptomi vallást. Alapjának, a szilárd egyistenhitnek mára csak csúfos mása maradt ránk. Tudni illik, Egyiptomban egyetlen Isten létezett, ahogy kezdetben a görög hitvilágban is, és ennek az egyetlen Istennek különböző megnyilvánulásai voltak az egyes istenségek. Majd később jött egy vallás, mely saját isten(ség)ét kiáltotta ki egyetlen „igaz” istennek. Ergo a mai modern monoteizmus alapvető tétele, hogy van igaz és vannak hamis istenek. Az ősi monoteizmusban ezzel szemben egyetlen Isten létezett. Szóval az idő múlásával egyre több mindent zártak ki a hívő csoportok saját és közösségbeli felfogásukból. Ugyan ide sorolható - bár sokkal radikálisabb irányzat - a materializmus, mely nem csupán néhány létsík létjogát kérdőjelezte meg, hanem az anyagi világon kívül mindegyikét.

Megközelíthetjük a már felvázolt problémát a filozófia szintjén, megfigyelhetjük a tízparancsolat vagy az eredendő bűn tükrében. Akár az indiai hitvilágra, akár a húrelméletre terelve a hangsúlyt megállapíthatjuk, hogy jelenlegi valóságunk „maya”, azaz káprázat, mivel érzékelésünk nem képes a lét minden megjelenési formáját érzékelni. Hétköznapi szóhasználattal élve: tudatunk kevés ehhez (magához az érzékeléshez). Kétféle jól elhatárolható hozzáállás létezik, ha az előbbi sorokat figyelembe vesszük. Az egyik az a destruktív folyamat, mely ellentétbe állítja egymással a Nagy Egész különböző alkotórészeit, azt hangoztatva, hogy „ez az egyetlen” járható út, a másik pedig egyszerűen elfogadó. Ez a elfogadáson és szereteten alapuló út az, ami a fejlődés és a kiteljesedés előfeltétele. Képzeljünk el egy végtelenül szűkülő és táguló tölcsért. Lefele haladva egyre kevesebb és kevesebb életterünk lesz, ugyanakkor a térrel együtt kénytelenek vagyunk elzárkózni az élet rengeteg megnyilvánulásától. A felfelé haladás ennek épp ellenkezője.

Drunvalo Melchizedek álláspontja szerint (és nem ez az egyetlen álláspont, nevét csupán példaként említem) az emberi testet különböző és nagyszámú energiamező veszi körül, mely lényegét tekintve észlelhető egynek, de szándéktól függően „specializálódhat” is. A szándék és figyelem az, mely a valóság e szegletét nagyban befolyásolja, vagyis formálja. Elég erőteljes állításnak tűnik az, hogy magát a valóságot csupán szándékkal és figyelemmel formáljuk, és ha saját felfogásunktól nagyon eltérő lenne ez a képzet, nézzünk szét magunk körül, és gondoljuk végig, hogy a körülöttünk lévő hétköznapi tárgyakat nem a szánék és figyelem formálta-e? Az előttem lévő íróasztalt természetesen présgépek és faforgácsgépek (stb.) formálták, de azokat a gépeket mi formálta? Az ilyen irányú kérdezősködés és elmélkedés általában az emberhez vezet, illetve azon túl. Ismétlem, azon túl.

Ez az energiamező, és annak jellege meghatározza saját lényünk természetét, és saját valóság-érzékelésünket is. Nagyon egyszerű példa erre: gondoljunk arra, hogy akár legjobb barátaink körében is akad olyan pillanat, mikor ízlésünk nem egyezik. Mikor nem ugyanaz a kocsi tetszik, nem ugyanaz a film, nem ugyanaz a festmény, stb. Általános reakció ilyenkor, hogy „Nem vagy te normális! Csak vess rá egy pillantást! Ez gyönyörű, hogy nem látod!?”, és hasonlók. Ez és az ehhez hasonló reakciók abból a téves meglátásból táplálkoznak, miszerint a valóság állandó, és saját emberi érzékelésünk lehetőségeihez mérten teljes. Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy a Valóság számunkra szinte felfoghatatlanul (ám sejthetően) sokszínű, akkor barátunk véleményére történő első reakciónk nem ítélkező, hanem érdeklődő. Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ő vajon mit lát, amit mi nem?

A végtelen egyéni valóságok világában élünk. Ezt vagy elfogadjuk, és harmóniában élünk a ténnyel, vagy küzdünk ellene, ám a lényeg így sem változik. A küzdés maga egyébként a félelemből táplálkozik. A félelem pedig az ismeretlenben gyökerezik. A megismerés folyamata kulcs lehet, amivel át tudjuk lépni a félelem küszöbét.

Természetesen itt felvetődik a kérdés, hogy mindeközben hogy tartjuk meg saját önazonosságunkat? Hisz önazonosságunk elvesztése talán félelmeink legmélyebb alapja. Nincs erre igazán jó módszer, viszont annyi biztos, hogy a fejlődés üteme egyénenként változik. Tehát nem a fejlődést és a megismerést kell erőltetni (bár némely esetben - egyéni vágyak és késztetések szerint - szükségszerű lehet ez is), egyszerűen a megismerés és kiteljesedés lehetőségét szem előtt kell tartani. Egy ajtóhoz hasonlóan, ami mindig nyitva áll, és ha késznek érezzük magunkat, először csak átlesünk a túloldalra, majd át is lépünk rajta.

loading...

Emberi jó és önfeláldozás

Van-e racionális magyarázata az önfeláldozásnak, és egyáltalán mit értünk emberi jó alatt? Mi köze az egyéni élni akarásnak a társadalom életben maradásához? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy az egyén ama bizonyos jó útra térjen?

Előző cikkemben az erkölcs és annak társadalmi szerepe tájékán kutakodtam, és mint feltűnt, nem létezik erkölcsi jó és erkölcsi helyes társadalom és társadalmi normák nélkül. Ezen az úton haladva emberi jó sem létezik társadalom nélkül, mivel társadalom nélkül a jó fogalma örökké megragadna az egyéni szinten, és ez a jó sohasem tudna túllépni az önfenntartáson és az egyéni szükségletek kielégítésének vágyán. Azaz társadalom nélkül a jó fogalma alá csupán azok a dolgok tartoznának, amit az egyén jónak vélne saját maga számára. Természetesen jelen pillanatban is él a jónak ez a fogalma, viszont az egyéni jó fogalmán túl létezik társadalmi jó is (erkölcs), illetve azon belül csoportok, családok jó és helyes fogalomképe, melyek sok esetben egyeznek, sok esetben viszont különböznek egymástól.

A jó fogalmának mindennapi meghatározása tehát nem is olyan bonyolult, hiszen akár egy kisebb közösség is elegendő ahhoz, hogy valamit jónak, illetve rossznak nevezzen. Ahogy a kis közösségek, úgy a nagyok is ugyanígy járnak el, a különbség csupán annyi, hogy míg egy kisebb közösség (család) kisebb létszámú egyénnek akar megfelelni saját fogalmi és erkölcsi rendszerével, addig egy nagyobb közösség (ország) már nagyobb embertömegnek. Jelen korunk és a történelem folyamatait szemlélve azonban úgy tűnik, létezik egyfajta kritikus tömeg, melyen túl a mindenkori közösség már nem tudja megadni az egyénnek „ami jár”.

(Itt egy kis kitérőt téve megjegyzem, hogy: az egyén a társadalmak legkisebb építőköve, a család egy fokkal nagyobb, majd következnek a csoportok, falvak, városok, megyék és országok. Mindegyik egy-egy lépcsőfok, viszont a köztük zajló párbeszéd és segítő szándék nem lépcsőről lépcsőre halad. Értem ezalatt, hogy az egyénnek például elsősorban a családra kell támaszkodnia és nem teszem azt az országra, a családnak elsősorban egy tágabb családi közösségre (nagycsaládra) és nem a városra... és sorolhatnám. Értelemszerűen egy kisember gondját az ország, vagy például a megye kevésbé érti és érzi át, mint saját családi köre, ugyanúgy a család problémáit szintúgy a nagycsalád képes kellő mértékben átérezni és körülményeitől függően helyesen reagálni azokra, és nem a nemzetek szövetsége. Jelen pillanatban azonban szinte minden egyén országos vagy még magasabb szintről várja a sült galambot, és a család is inkább az előbb említettekre bízza saját tagjait.)

Visszatérve a jóra, mint emberi tényezőre: a jónak az egyik legsarkalatosabb és legelvontabb megnyilvánulása az önfeláldozás. Itt persze nem kell eposzokba illő csatajeleneteket magunk elé vizualizálni, azonban nagyon jó példa rá, mikor az árvíz sújtotta területeken egy ismeretlen férfi ugrik be a fuldoklók után. Ha beszéltünk ilyen személlyel, vagy akár csak riportot láttunk vele, akkor is megfigyelhető, hogy ezek előtt a cselekedetek előtt sok esetben nincs hosszas töprengés, nincs hezitálás, nincs annak mérlegelése, hogy vajon kit nyelnek épp el a hullámok. Egyszerűen az azonnali döntés utáni cselekvés van, mely nem mérlegeli az akció kimenetelét, nem veszi számba az esetleges kudarcot, tehát azonnal és kérdés nélkül feláldozza önmagát. És erre, akárhogy is nézzük, nincs reális magyarázat, a parton a zuhogó esőben állók hiába nem hisznek a szemüknek, a dolog megtörténik. A hőstett végrehajtója is egyfajta módosult tudatállapotból ébred, amint az incidens véget ér (már ha életben marad), és nem tud magyarázattal szolgálni.

Felvetődik a kérdés, jónak nevezzük-e az ilyesfajta tetteket? Erkölcsösnek nevezzük-e, hősiesnek? A válasz a legtöbb esetben dübörgő Igen. Ugyanakkor az a kérdés is felmerül, hogy maga az önfeláldozás és a teljesen ismeretlenek segítése hogyan viszonyul az egyéni életben maradáshoz?

Nevezhetjük Teremtőnek, angyaloknak, DNS-be kódolt tudattalan információmorzsának, de tény, hogy vészhelyzetekben, mikor az emberi elme nem bírja a strapát és inkább hátrébb húzódik, olyan ösztönök lépnek előtérbe az emberben, melyek nemhogy segítenék az életben maradását, de még kockára is teszik azt.

A meditációt gyakorlóknak és az élet értelmét keresőknek akadnak olyan képzeteik, miszerint az elme és a gondolkodás nem hogy nem viszi előrébb az emberiséget, de egyenesen hátráltatja azt. Hiába vetik pillantásukat az emberi elme nagyra becsült szülötteire, az elektromosságra, az űrutazásra, a számítógépekre és sorolhatnánk, nevetnek egyet és azt állítják, ezek mind semmiségek ahhoz képest, amit képesek lennénk elérni az elme nélkül. A tudósok tábora pedig fujjong és hőbörög. A meditációban még járatosabbak már azt állítják, hogy az emberi elme csodás műszer, korunk hibája csupán az, hogy túlzottan el vagyunk foglalva saját kedvenc játékszerünkkel és azon túlra egyszerűen nem látunk. A tudósok tábora természetesen erre is hőbörög, hisz ez az állítás nagyrészt az előzőre épül.

Egy viszont bizonyos: az önfeláldozás létezik, a hősiesség létezik, és akármilyen logikus magyarázatot is találnak rá az említett „tudósok”, egyéni szinten végiggondolva mindig szívjuk a fogunkat, hogy „még ez is sántít kicsit”. És úgy látszik a Föld bolygón már csak így mennek a dolgok, amivel az élvonalban lévő tudós generáció nem hajlandó foglalkozni, azzal mások foglalkoznak, viszont ők nem lévén tudósok, magyarázatuk hiányos, zavaros, nem elfogadható. A valóság megismerésére tett kísérletek így patthelyzet okán kudarcba fulladtak... természetesen nem ez a helyzet. A valóság megismerésére számtalan út létezik a tudományon és a meditáción keresztül a főzés és az utcaseprés gyakorlatáig (bármilyen nevetséges is), és az egyén pillanatnyi énképe az, ami a választott utat nagyban befolyásolja. Mivel számtalan tudós tért „lelki” utakra, és számos lelki vezető kezdett el érdeklődni az idők folyamán a tudományok iránt, talán a legbölcsebb tanács az lehet jelen esetben, hogy merjünk új utakra lépni, és soha ne utasítsunk el teljes mértékben semmit, esetleg az adott pillanatban.

loading...

Egészségbe beszivárgó egyéni akarat

Az ember, aki keresi az élet összefüggéseit, sokszor szembekerülhet az akarat és az egészség ok-okozat kapcsolatával. Egy kis elmetréning keretein belül tegyük fel a következő kérdéseket: mi az akarat/szándék; mi az egyén; mi a csoport; mi az egyéni akarat és mi az csoportos akarat? Sokszor a fogalmak puszta tisztázása választ adhat számos kérdésünkre.

A kérdések feltevése után igyekezzünk azokat szisztematikusan megválaszolni. Az akarat vagy szándék egy személy bizonyos cél elérésére irányuló késztetése, mely a cél eléréséig megnyilvánul testi, lelki és szellemi szinteken is. Ez az egyéni akarat kérdésére is választ adhat. A csoportos akarat vagy szándék hasonló, ám itt a csoportot alkotó egyének mind ugyanazon cél felé törekednek, s hozzák létre ezzel a csoportszándékot.

A két közbenső kérdésre is látszólag egyszerűen válaszolhatunk. Ugyanis egyénnek nevezzük minden embert, feltételezve hogy minden ember más, illetve hogy az egyén mindenki mástól különböző egyéniséggel bír. Csoportnak pedig ezen egyének különböző okokból történő szerveződését értjük.

A bökkenő a fenti meghatározásokkal a következő: az embert/az egyént egységes akarattal/szándékkal bíró személyként írja le. A későbbiekből kitűnik majd, hogy ez nem rossz (nem is káros), csupán aktualitását tekintve hibás feltevés. Hisz gondolkozzunk csak el, milyen alkotórészekből áll az ember? A mindenki által ismert testi alkotók: sejtek, szövetek, szervek, testrészek, stb. Ezeken túl az elme különböző gondolatai, meglátásai, véleményei, valamint a lélek érzései, vágyai, félelmei és reményei (a teljesség igénye nélkül). Mind-mind az ember, az egyén alkotórészei, melyek különböző feladatot látnak el és sokszor különböző célokat jelölnek ki. A mindennapokban nem is tudatosult csoda az, hogy ezek az alkotórészek mind egységes egészként működnek (egy darabig), és közös akaratuk annak létrehozása, fenntartása, akit mi egyénnek (vagy önmagunknak) nevezünk.

A fentiek ismeretében komolyan gondoljuk-e még azt, hogy bármely egyén egységes akarattal bír? Kis merészséggel kijelenthetjük, hogy az egyének állandóan különböző akaratok/szándékok kereszttüzében állnak, melyek hol ide, hol oda rángatják őket, és az egységesség (egészség) abban nyilvánul meg, hogy a szándékok következményeit ugyanazon személy rovására írjuk (és nem mondjuk azt, hogy ezért pl. a karja a felelős). Az ilyen szándékokat általában „szükségleteknek” nevezzük, de lényegüket tekintve ezek is valamilyen cél elérésére irányuló törekvések. Ilyenek a test szándékai/szükségletei, mint az evés/ivás, az alvás, a mozgás, ilyenek az elme szükségletei, a tanulás, a beszéd, a dolgok megismerése, valamint a lélek különböző vágyai, legyen az szeretet vagy elhatárolódás. Felfoghatjuk ezeket a szándékokat más és más irányba mutató vektorokként, melyek kezdőpontja mindig az egyén. Vannak, amik erre húzzák, vannak, amik arra, és ha megnézzük, az életben bizony vannak szándékok/késztetések/vágyak az egyéneken belül, melyek útjába állnak egymásnak (ellenkező irányba húzzák).

És akkor csodálkozunk, ha ez a tulajdonképpeni csoport/szerveződés, melyet egyénnek nevezünk, egy idő után elveszíti közös célját/szándékát és egyszerűen szétesik? A bökkenő a jelenlegi kollektív felfogással nem az, hogy egyénnek (különálló és oszthatatlan egésznek) nyilvánít ki egy csoportot (sejtek, szervek, gondolatok, vágyak, stb. csoportját), hanem az, hogy miután ezt megtette, nem következetesen eszerint él. Itt egy percre sokak ledöbbenhetnek, tehát ha jól esik, olvassák el a fenti sorokat újra.

A történelem folyamán különböző vallási, szellemi csoportok tekintették céljuknak az emberen (önmagukon) belüli egység megteremtését, mely valóban következetes, melyben az alkotók harmóniában, valódi egységben működnek együtt, mely ellentmondásoktól és összeférhetetlenségektől mentes (a bölcsek kövének megalkotására történő törekvések is erre irányultak - az arany hasonlat volt csupán). Ezek a törekvések viszont (hogyhogy nem) nagyrészt kudarcba fulladtak, mások köré pedig (előző cikkemben már talán említett módon) vallások szerveződtek, melyek szándékosan, vagy akaratlanul a titokzatosság és elérhetetlenség ködébe burkolták a tapasztalatokat.

A buddhizmus, mely a Megvilágosult tanításaira oktat, azt vallja, hogy az ember szenvedéseiért a vágyak okolhatóak, és tulajdonképpen mindegy a vágyak minősége, azok mind elvetendők. A kereszténység már szortíroz, azaz a jó és a rossz kategóriáiba sorol be dolgokat és azt vallja, hogy az ember szenvedéseiért a rossz (bűnös) dolgok felelősek. A kínai taoizmus egyik fő jelképe is dualista jelkép (jin-jang), viszont a taoisták a feketét és a fehéret is a világ mozgatórugójának tartják (azaz nem vetik el egyiket sem). A taoizmus is, mint a buddhizmus (igaz majdnem ellentétes jelleggel), a harmóniára alapoz. Figyeljük meg, mely földrészeken, milyen vallási keretek között és filozófiai rendszerben élnek azok az emberek, akik életkora jóval meghaladja saját kultúránk (kialakult) átlagéletkorát. A válasz érdekes lesz.

loading...