Célok és folyamatok - a bejárt út

Az emberi szándék innen oda és onnan ide ugrál a lét többdimenziós terében. Célokat jelöl ki, és törtet feléjük. Olykor el is éri, viszont alkalmanként a cél elérésének folyamata közben új célt talál magának és irányt változtat. Miről is szól a mondás, miszerint „A célnál fontosabb a bejárt út.”?

Ha időnk engedi, mindennapi teendőinket megszakítva üljünk le egy pillanatra és nézzünk körbe magunk körül. Manapság sokat hallani a hála fontosságáról és a pillanat tiszteletéről. Még úgynevezett „hála köveket” is árulnak (illetve neveznek ki) egyesek, melyeket testközelben kell hordani, és ahányszor kezünk ügyébe kerülnek, hálát adni azért, amink pillanatnyilag van. Miért helyeződik át a hangsúly generációnyi „el kell érnem a célom” hangvétel után magára az útra, illetve a jelen pillanatra?

Képzeljük magunk elé a valóságot, mint üres teret, melyben apró fénypontok szimbolizálják az embereket, közöttük minket is. Ez a tér amilyen sötét, olyan végtelen, és amilyen végtelen, olyan rengeteg létező egyén/forma tölti ki. Minden egyes egyén (esetünkben ember) célt talál az életében, melynek lényege, hogy abból a pontból (állapotból), melyben pillanatnyilag tartózkodik, eljusson egy másik pontba (állapotba). Ezzel önmagában semmi gond nincs, hiszen minden létező alapeleme a mozgás, és a haladás valami felé.

A probléma ott kezdődik, amikor azt állítjuk, hogy számunkra egy adott cél létezik csupán, és azt minden áron el kell érnünk, hisz ez létünk értelme, életünk célja. Valószínűleg mindenki életében akadt olyan pillanat, amikor úgy vágyott egy bizonyos dolog elérésére, hogy ezzel az „eléréssel” azonosította önmagát, aztán vagy a cél elérése után, vagy még előtte rádöbbent, hogy „nem is olyan fontos”, vagy van ennél fontosabb cél az életben. Természetesen az előbbi példában szereplő célok is a „folyamat” részei, azonban belátható, hogy fontosságuk nem „eredendő”, hanem inkább saját elménk szülötte. Ugyanakkor a legtöbben éltek át már olyat is, mikor nem akartak elérni valamit, az élet mégis úgy hozta, hogy a dolog bekövetkezett (akarva akaratlanul), aztán később visszatekintve megszületett a megértés, miszerint „igen, ez kellett az életembe”. Ergo az emberi célok viszonylagosak, a sorsszerű történések pedig így is, úgy is bekövetkeznek.

Visszatérve a végtelen térre, és a létezőket szimbolizáló kis fénypontokra: megfigyelhető, hogy mindenki halad valahová, és e haladás bizonyos mértékben saját szabad akarata folytán történik. Ugyanakkor megállapítható, hogy a probléma az, ha látókörünk és érzékelésünk egy bizonyos célra összpontosul. Igaz a célt valószínűleg elérjük, de nagy ramazulit hagyunk magunk után. Feltehetik a kérdést, miért?

Az életben az egyetlen célra (állapotra) való koncentrálás azt eredményezi, hogy egyéni szinten eltaszítunk magunktól minden más állapotot (vagyis csak egyetlen állapothoz társítunk pozitív érzéseket, a többihez nem). A végtelen állapotok terében, akármilyen hosszú vagy rövid is az út, ami az elérni kívánt cél és köztünk húzódik, a rajta való végighaladás kínszenvedés lesz, hacsak nem tudunk értékelni rajta minden egyes lépést.

Az adott pillanat átélése, szeretete, elfogadása sokféle módon történhet. Nem arról van szó, hogy le kell cövekelni az adott pillanatban (hisz az is folyamatosan változik, akármennyire is akarjuk, az előbb felvázolt végtelen térben saját mozgásunk csak részben szabad akaratunk függvénye, a létezésben való sodródás (a többi létező okán) mindig jelen lesz), hanem hogy megéljük, átéljük, majd elengedve azt tovább haladjunk. Az emberi létben lehet célokat kitűzni, el lehet érni őket, ám minden cél csupán egyetlen apró pontja az életnek, és előbb utóbb tovább kell haladnunk rajta. Hisz semmi sem állandó.

Gondoljunk bele, a végtelen célok/állapotok terében nincs olyan fénypászma (létező egyén), mely ne haladna valahová, ugyanakkor nincs olyan pont (cél, állapot), mely felé ne törekedne valaki. Ahogy e sorokat olvassuk, ülünk a széken, fekszünk az ágyon, stb., egy olyan állapotban létezünk, mely felé (vagy hasonló felé) valaki törekszik. Gondoljunk bele, életünk minden egyes pillanata, akár észrevettük, akár nem, akár tudatosan megéltük, akár nem, egy olyan állapot, melyre valaki vágyakozik és amely felé valaki halad. Mindig lesz lentebb, ahogy mindig lesz fentebb is, ennek okán érdemes megállni egy pillanatra, körülnézni és látni.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én