Az Élet kezdete és vége III. - Tudatosság

Az Élet határainak vizsgálatakor megkerülhetetlen a tudatosság kérdése. Eddig ugyebár tisztáztuk, hogy az ember, mint élő szervezet térben és időben is lehatárolt, ugyanakkor e határokon belül a végtelenségig létező. Másrészt csak jelen van még bennünk az elégedetlenség, ami azt suttogja, hogy mindez szép és nagyszerű, de attól még az én végem is eljön, és ezen ez nem változtat.

Ez így igaz. Mindennek eljön a vége, és ezen semmi sem változtathat. Azonban figyeljük meg, életünknek mennyi állomása volt, ami lezártnak tekinthető, ugyanakkor hatásuk érezhető. Egy ember életének sok ilyen állomása van. Kezdődik az óvoda elhagyásával, az érettségi megszerzésén és az első szerelmen át egész a végéig. Ha magunkba nézünk, megfigyelhetjük, hogy ezekben az állomásokban az a közös, hogy amíg el nem jött a végük, addig azok határozták meg énképünket. A kulcsszavak tehát: tudatosság, énkép, vég.

A vég meghatározása a legegyszerűbb. A vég jelenti valamiféle lineáris rendszer egyik, a kezdet a másik határát. Így a vég az az egyik határ, a kezdet a másik. Az énkép, vagy az egó szintén egy elég közismert fogalom. Az egó meghatározza azt, hogy mit teszünk magunkévá, mit utasítunk vissza, hogyan cselekszünk és érzünk, és milyen képet mutatunk magunkból a világ felé. A tudatosság már kissé nehezebben meghatározható fogalom, és értelmezése sem egységes az egyes vallási, filozófiai felfogások tekintetében. Maradjunk annyiban, hogy a tudatosság valódi énünk alkotója, és összekötő kapocs az énkép és a Világmindenség (a Létezés) között. Olyan, mint egy dimenziókon átívelő fénysugár, amire a létezés egyes szakaszai úgy vannak felfűzve, mint fonalra a gyöngyszemek. A tudatosság az, ami kijelöli az egót és teret enged neki. Az egó pedig hatásokat vált ki az aktuális szinten.

Ezek a szintek egyrészt teljesen nem különválaszthatóak egymástól, hisz ki akarná külön vizsgálni egy személy esetében a gyermekkort és a felnőttkort, mint egymástól független eseménysorozatokat? Az egyiknek a másikkal együtt van jelentése, és így van ez az említett szintekkel is. A tudatosság, mely kivetül a Létezésből (nevezhetném Istennek is, ám a fogalom megsínylette a korok viharait) először is megérinti az anyagot, ebben az esetben egy emberi kisgyermeket. A tudatosság létrehozza az egót, így azonosítja önmagát a gyermek akkori helyzetével, úgymond így vet horgonyt. Innentől kezdve változik az énkép, a tudatosság újabb és újabb formákkal ismerkedik meg.

Így szemléli a Létezés önmagát. A legtöbb teremtéstörténet azzal kezdődik, hogy kezdetben volt az örökké és önmagában létező. Ez a létező idővel kíváncsi volt önmagára, ám mivel egyedül ő létezett, nem tudta vizsgálni magát viszonyítási alap híján. Ezért részekre osztotta önmagát, így a részek szabadon szemlélhették egymást.

A tudatosság a testtel és egóval összhangban változásokon megy át, vagy ha úgy tetszik, az élet egyes állomásain. Ezek a szakaszok például az óvodás évek, ahol a gyermek énképe középpontjában saját teste és szülei állnak, és ilyen szakasz a felnőttkorba lépés, ahol az énkép inkább már a szavakra, tettekre, gondolatokra és az elérhető eredményekre irányul. Ilyen szakasz az öregkor, mikor az énkép (és vele a tudatosság) középpontjában az elért eredmények és az összegzések állnak.

Mint említettem, ezekben a szakaszokban a közös, hogy mindegyiknek vége szakad. Az általános felfogás szerinti élet is ilyen, mely középpontjában mindig az egó áll. Valójában az ember, mikor élete vége kerül szóba, énképének végére gondol. Viszont, ha a létezés mélyén a legkisebb logika is meghúzódik, akkor maga az élet és vele a tudatosság nem szűnik meg az egó hátrahagyásával. Olyan ez, mint mikor kilépünk a saját magunk által a porba rajzolt körből. Az Élet - a maga monoton lassúságával, vagy éppen száguldó sodrásával - megy tovább.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én