A személyiség fejlődése

A személyiség szó a latin persona szóból ered, jelentése: álarc. Megjátszott szerep, rang, méltóság, személyes tulajdonságok összessége.

 

Tudományos tekintetben a személyiség adott biológiai alapokon természeti és társadalmi környezethatásokra kialakuló testi, szervezeti és pszichés történések egyedi rendezettségű összessége és egysége.

Hétköznapi értelemben úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a pszichológia egyik központi fogalma. Ebben az értelemben minden ember személyiség. Maga a szó az ember egyéniségére illetve egyediségére vonatkozik. Megkülönböztető jegye, hogy tudatosan viszonyul az őt körülvevő környezethez.

Két legfontosabb alkotóelemei, a biogén elemek és a pszichogén-szociogén elemek.

  • Biogén elemek: szervek, szervrendszer anyagcsere folyamatai, idegrendszerei állomány. Ezeket a biológia, a fiziológia és az orvostudomány vizsgálja.
  • Pszichogén-szociogén elemek: Ez a szféra közvetlenül épül rá a biogén szférára. Elsődleges eleme az ÉN, s további tényezői az érzelem, az akarat, a megismerés, és a jellem. Az ÉN, részben az úgynevezett szubjektív "ÉN"-en alapszik. Az egyén korábbi tapasztalatai alapján alkot önmagában egy képet önmagáról, amely a szubjektív ÉN.

 

A személyiség fejlődésének menetét egyszerre belső és külső tényezők is befolyásolják.

Belső tényezők: az öröklött és veleszületett tulajdonságok (adottságok).

Külső tényezők: a társadalmi, környezeti hatások (pl.: iskola, kortárscsoportok, család stb.).

 

Napjainkban is nagy port kavaró vitatéma a szakemberek között, hogy vajon az emberi személyiség fejlődése során melyik a leginkább meghatározó: a genetikai tényezők vagy inkább a környezeti hatások, a nevelés.

Erre a kérdésre különböző elméletek születtek. Az egyik elmélet szerint (kéttényezős konvergencia-elmélet) a fejlődésnek két tényezője van, az öröklött és a szerzett tulajdonságok, amelyek együttesen határozzák meg a gyermek lelki világának alakulását. Azonban az öröklött tulajdonságok a döntőbbek és a környezeti hatások csak a feltételeket biztosítják az öröklött tulajdonságok realizálódásához. Magam is hasonlóképp vélekedem.

Azonban a nativizmus képviselői az öröklést tekintik a fejlődés alapvető meghatározójának. Ez egy pszichológiai, bölcseleti irányzat, ami azt állítja, hogy az embernek vannak vele született készségei és képességei, amelyekkel születése pillanatában már rendelkezik és ezek segítségével tudja értelmezni a világot. Későbbi életünk során a környezet által kínált hatások nem befolyásolják személyes tulajdonságainkat, hiszen az határoz meg bennünket, amilyen géneket örököltünk.

A szociológiai elmélet pedig ennek a szöges ellentéte. Azt állítja, hogy a gyermek születésekor egy teljesen tiszta lappal érkezik e világra, nincsen semmiféle öröklés és vele született tulajdonsága, mert a gyermeket élete során a környezete formálja olyanná, amilyenné válik.

Azt gondolom, manapság többen egyetértenénk azzal az arany középútnak nevezhető elmélettel amelyet elsőként említettem, hogy a személyiség fejlődésére, alakulására hatással van a hozott, öröklött tényezők és a környezet, amelyben felnövünk, élünk. A következők erre a gondolatmenetre alapozódnak.

A fejlődést egy pozitív irányú változásnak, gyarapodásnak, gazdagodásnak nevezhetjük, alacsonyabb szintről egy magasabb szintre való eljutásról szól. A személyiség fejlődése ennél fogva egy olyan folyamat, amikor készségeinket, tulajdonságainkat a lehető legjobb szintre emeljük. A személyiség nem egy olyan szerkezet, amit az ember születésekor készen kap, hanem egy dinamikusan változó, alakuló rendszer, ami az egyedfejlődés folyamatában a természeti és társadalmi környezettel van állandó kölcsönhatásban. Ha az egyén fokozatosan és tartósan képessé válik arra, hogy képességeit és alkotó potenciálját érvényesíteni tudja úgy, hogy ennek módja társadalmilag értékes és egyre magasabb szinten képes ezt művelni, akkor a személyiségfejlődést optimálisnak tarthatjuk.

 

Ehhez azonban szüksége van a következőkre:

El kell sajátítania a szociális és tárgyi környezetben legmegfelelőbb magatartásformákat és ezzel együtt a szociális és tárgyi környezet jelentésrendszerét, valamint meg kell tanulnia az értékrendjét, önmagában ki kell alakítania, mint önálló lénynek a jelentését és mindezekkel együtt létre kell hoznia önszabályozó funkcióit.

Erikson például a személyiség fejlődését krízisek alapján határozta meg és ezek alapján nyolc szakaszra bontotta a fejlődés menetét. Az alábbi életkori szakaszokban az egymással szemben álló „végpontjaikat” határozta meg, vagyis az adott életszakaszban fennálló fő feladatot, gondolatot:

  1. Csecsemőkor (0-1 év között): Alapvető bizalom vagy bizalmatlanság. „Az vagyok, amiben reménykedem, s amilyen reményt nyújtok.” Fő feladat, a bizalmi kapcsolat elsajátítása.
  2. Kisgyermekkor (2-3 év között): Autonómia vagy kétségbeesés. „Az vagyok, amit szabadon akarhatok.” A gyermek kezdi saját és környezete határait megtalálni és azokat feszegetni.
  3. Óvodáskor (3-5 éves között): Kezdeményezés vagy bűntudat. „Az vagyok, aminek el tudom képzelni magamat.” Legjellemzőbb tényező a fantáziavilág, kreativitás fejlődése.
  4. Iskoláskor (6-11 éves között): Teljesítmény vagy kisebbrendűség. „Az vagyok, amit működtetni tudok.” A gyermek megtanulja irányítani tetteit, s azoknak értelmet, célt tulajdonítani.
  5. Serdülőkor (12-20 éves között): Identitás vagy szerepkonfúzió. Vagyis, „ki vagyok én?” A serdülők hatalmas önkutatásba kezdenek.
  6. Fiatal felnőttkor (25-40 éves között): Intimitás vagy izoláció. „Az vagyok, amit szeretek.” A fiatalok fő feladata, hogy igyekezzenek vágyaikat, álmaikat elérni, lehetőségeikhez mérten.
  7. Felnőttkor (40-60): Generativitás vagy stagnálás. Azaz újabb és újabb események, változások generálása vagy a meglévő helyzetben való stagnálás, a biztos megtartása. Ez az örökös körkérdésük.
  8. Időskor (60 évestől): Én-integritás vagy kétségbeesés. „Az vagyok, ami fennmarad belőlem.”

 

A személyiség folyton változhat és változik is. Egy ember személyisége millió dolog meghatározása, a lényeg: a tiszteletben tartás. Egymás tisztelete, elfogadása, hiszen a másik, úgy ahogy magunk is, egyszeri, egyedi és megismételhetetlen. Egyetlen. Ennél fogva minden személyiség egy kincs, telve tömérdek ékszerrel és persze sárral is.

Azt gondolom, folyamatos életfeladatunk, megtalálni egymásban, de legfőképp magunkban, a kincset.

loading...

Emberi jó és önfeláldozás

Van-e racionális magyarázata az önfeláldozásnak, és egyáltalán mit értünk emberi jó alatt? Mi köze az egyéni élni akarásnak a társadalom életben maradásához? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy az egyén ama bizonyos jó útra térjen?

Előző cikkemben az erkölcs és annak társadalmi szerepe tájékán kutakodtam, és mint feltűnt, nem létezik erkölcsi jó és erkölcsi helyes társadalom és társadalmi normák nélkül. Ezen az úton haladva emberi jó sem létezik társadalom nélkül, mivel társadalom nélkül a jó fogalma örökké megragadna az egyéni szinten, és ez a jó sohasem tudna túllépni az önfenntartáson és az egyéni szükségletek kielégítésének vágyán. Azaz társadalom nélkül a jó fogalma alá csupán azok a dolgok tartoznának, amit az egyén jónak vélne saját maga számára. Természetesen jelen pillanatban is él a jónak ez a fogalma, viszont az egyéni jó fogalmán túl létezik társadalmi jó is (erkölcs), illetve azon belül csoportok, családok jó és helyes fogalomképe, melyek sok esetben egyeznek, sok esetben viszont különböznek egymástól.

A jó fogalmának mindennapi meghatározása tehát nem is olyan bonyolult, hiszen akár egy kisebb közösség is elegendő ahhoz, hogy valamit jónak, illetve rossznak nevezzen. Ahogy a kis közösségek, úgy a nagyok is ugyanígy járnak el, a különbség csupán annyi, hogy míg egy kisebb közösség (család) kisebb létszámú egyénnek akar megfelelni saját fogalmi és erkölcsi rendszerével, addig egy nagyobb közösség (ország) már nagyobb embertömegnek. Jelen korunk és a történelem folyamatait szemlélve azonban úgy tűnik, létezik egyfajta kritikus tömeg, melyen túl a mindenkori közösség már nem tudja megadni az egyénnek „ami jár”.

(Itt egy kis kitérőt téve megjegyzem, hogy: az egyén a társadalmak legkisebb építőköve, a család egy fokkal nagyobb, majd következnek a csoportok, falvak, városok, megyék és országok. Mindegyik egy-egy lépcsőfok, viszont a köztük zajló párbeszéd és segítő szándék nem lépcsőről lépcsőre halad. Értem ezalatt, hogy az egyénnek például elsősorban a családra kell támaszkodnia és nem teszem azt az országra, a családnak elsősorban egy tágabb családi közösségre (nagycsaládra) és nem a városra... és sorolhatnám. Értelemszerűen egy kisember gondját az ország, vagy például a megye kevésbé érti és érzi át, mint saját családi köre, ugyanúgy a család problémáit szintúgy a nagycsalád képes kellő mértékben átérezni és körülményeitől függően helyesen reagálni azokra, és nem a nemzetek szövetsége. Jelen pillanatban azonban szinte minden egyén országos vagy még magasabb szintről várja a sült galambot, és a család is inkább az előbb említettekre bízza saját tagjait.)

Visszatérve a jóra, mint emberi tényezőre: a jónak az egyik legsarkalatosabb és legelvontabb megnyilvánulása az önfeláldozás. Itt persze nem kell eposzokba illő csatajeleneteket magunk elé vizualizálni, azonban nagyon jó példa rá, mikor az árvíz sújtotta területeken egy ismeretlen férfi ugrik be a fuldoklók után. Ha beszéltünk ilyen személlyel, vagy akár csak riportot láttunk vele, akkor is megfigyelhető, hogy ezek előtt a cselekedetek előtt sok esetben nincs hosszas töprengés, nincs hezitálás, nincs annak mérlegelése, hogy vajon kit nyelnek épp el a hullámok. Egyszerűen az azonnali döntés utáni cselekvés van, mely nem mérlegeli az akció kimenetelét, nem veszi számba az esetleges kudarcot, tehát azonnal és kérdés nélkül feláldozza önmagát. És erre, akárhogy is nézzük, nincs reális magyarázat, a parton a zuhogó esőben állók hiába nem hisznek a szemüknek, a dolog megtörténik. A hőstett végrehajtója is egyfajta módosult tudatállapotból ébred, amint az incidens véget ér (már ha életben marad), és nem tud magyarázattal szolgálni.

Felvetődik a kérdés, jónak nevezzük-e az ilyesfajta tetteket? Erkölcsösnek nevezzük-e, hősiesnek? A válasz a legtöbb esetben dübörgő Igen. Ugyanakkor az a kérdés is felmerül, hogy maga az önfeláldozás és a teljesen ismeretlenek segítése hogyan viszonyul az egyéni életben maradáshoz?

Nevezhetjük Teremtőnek, angyaloknak, DNS-be kódolt tudattalan információmorzsának, de tény, hogy vészhelyzetekben, mikor az emberi elme nem bírja a strapát és inkább hátrébb húzódik, olyan ösztönök lépnek előtérbe az emberben, melyek nemhogy segítenék az életben maradását, de még kockára is teszik azt.

A meditációt gyakorlóknak és az élet értelmét keresőknek akadnak olyan képzeteik, miszerint az elme és a gondolkodás nem hogy nem viszi előrébb az emberiséget, de egyenesen hátráltatja azt. Hiába vetik pillantásukat az emberi elme nagyra becsült szülötteire, az elektromosságra, az űrutazásra, a számítógépekre és sorolhatnánk, nevetnek egyet és azt állítják, ezek mind semmiségek ahhoz képest, amit képesek lennénk elérni az elme nélkül. A tudósok tábora pedig fujjong és hőbörög. A meditációban még járatosabbak már azt állítják, hogy az emberi elme csodás műszer, korunk hibája csupán az, hogy túlzottan el vagyunk foglalva saját kedvenc játékszerünkkel és azon túlra egyszerűen nem látunk. A tudósok tábora természetesen erre is hőbörög, hisz ez az állítás nagyrészt az előzőre épül.

Egy viszont bizonyos: az önfeláldozás létezik, a hősiesség létezik, és akármilyen logikus magyarázatot is találnak rá az említett „tudósok”, egyéni szinten végiggondolva mindig szívjuk a fogunkat, hogy „még ez is sántít kicsit”. És úgy látszik a Föld bolygón már csak így mennek a dolgok, amivel az élvonalban lévő tudós generáció nem hajlandó foglalkozni, azzal mások foglalkoznak, viszont ők nem lévén tudósok, magyarázatuk hiányos, zavaros, nem elfogadható. A valóság megismerésére tett kísérletek így patthelyzet okán kudarcba fulladtak... természetesen nem ez a helyzet. A valóság megismerésére számtalan út létezik a tudományon és a meditáción keresztül a főzés és az utcaseprés gyakorlatáig (bármilyen nevetséges is), és az egyén pillanatnyi énképe az, ami a választott utat nagyban befolyásolja. Mivel számtalan tudós tért „lelki” utakra, és számos lelki vezető kezdett el érdeklődni az idők folyamán a tudományok iránt, talán a legbölcsebb tanács az lehet jelen esetben, hogy merjünk új utakra lépni, és soha ne utasítsunk el teljes mértékben semmit, esetleg az adott pillanatban.

loading...

A félárva családokban zajló gyermeknevelés

A haláleset minden ember számára megterhelő, komoly krízishelyzet, trauma. Különösen, ha mindez egy gyermeket ér. Alig- vagy egyáltalán nem feldolgozható esemény, amely jelentős következményeket idéz a gyermek személyiségfejlődésében. Ehhez társul az is, hogy a magára maradt szülő sok esetben alig képes megbirkózni a gyermeknevelés feladatával, nem minden esetben képesek a megfelelő nevelési módozatokat alkalmazni. Vajon melyek a leggyakoribb hibák?

Félárva az a gyermek, akinek vagy az anyja vagy az apja elhunyt, s az életben maradt szülő neveli őt tovább.

A haláleset minden ember számára megterhelő, komoly krízishelyzet, trauma. Különösen, ha mindez egy gyermeket ér. Alig- vagy egyáltalán nem feldolgozható esemény, amely jelentős következményeket idéz a gyermek személyiségfejlődésében. Ehhez társul az is, hogy a magára maradt szülő sok esetben alig képes megbirkózni a gyermeknevelés feladatával, nem minden esetben képesek a megfelelő nevelési módozatokat alkalmazni.

 

A leggyakrabban elkövetett nevelési hibák:

  • következetlenség
  • túlzott engedékenység/túlzott szigor
  • a gyermek elhanyagolása/túlvédése

 

A gyermekek a halált a felnőttektől eltérő módon értelmezik, amely életkoruktól függően, folyamatosan változik. Öt éves korukig nem képesek a halál visszafordíthatatlanságát felfogni, mintegy átmeneti állapotnak tekintik az elvesztett személy távollétét. Ez az animista felfogás. Öt és kilenc éves koruk között kezdik megérteni, hogy mi a különbség a halál és a halott ember között. Kilenc éves korukra nagyjából képessé válnak a reális felfogásra, a halált testi folyamatában is képes elképzelni, s tudatában vannak annak véglegesen, hogy a halott ember nem jön már többé haza.

 

 

 

Bowlby (pszichológus) klinikai megfigyelései következtében olyan tényezők megállapításáról számol be, miszerint a szülő korai elvesztését átélő gyermekek, később, felnőttkorukban hajlamosabbak a pszichés problémákra, depresszióra és az öngyilkosságon való gondolkodásra.

Számos esettanulmány és blogírás szól arról, hogy leginkább negatív irányú személyiségjegyek erősödnek el a félárva személyben, mint például: bizalmatlanság, reménytelenség, hitevesztettség, az érzelmi kötődéstől való félelem vagy éppen a túlzott ragaszkodás, naiv kitartás személyekhez, szervezetekhez, eszményhez stb. Jellemző vonás tehát, hogy a félárva egyén, kevésbé vagy egyáltalán nem képes az arany középúton haladni, vonzódik a szélsőségekhez, ellentmondásokhoz. Nem találja békéjét sehol, mert folyton az egyik szülő elvesztésének tragikuma üldözi. Hiányérzetét igyekszik különféle dolgokkal pótolni, ezért ők hajlamosabbak szenvedélybetegségekre is.

Azonban ez, hogy hogyan viselkedik a gyermek a későbbiekben az egyik szülőjének halála után, erős befolyásban bír a megmaradt családtagjainak, környezetében élőknek hozzáállásán. Kedvezőtlen családi életben élve ezután, a gyermekben agresszió, szorongás, önvád, bűntudat, naivitás, és/vagy abnormális értékű vidámság figyelhető meg.

Előfordul, hogy az életben maradt szülő oly mértékben képtelen feldolgozni társa elvesztését, hogy alkalmatlanná válik továbbá a gyermeknevelésre. Alkoholba, drogokba menekülhet, igyekszik csillapítani lelki fájdalmát, s közben megfeledkezik az ottmaradt csemetéről is, aki a világnak teljesen kiszolgáltatva érzi magát, de az is gyakori, hogy az ott maradt szülő nem képes egyedül fenntartani anyagilag a háztartást, a gyermekeket. Ezekben az esetekben a gyermek a családból kiemelésre kerül, ahonnan állami gondozásba vagy nevelőszülőkhöz jut. Szociális, mentális épsége talán biztonságosabb közegbe került, de érzelmi egészsége korán sem biztos, hogy gyógyításra, ápolásra lel.

Egy kutatási pályázat keretében, Hodosán Róza és Rácz Andrea által készített Gyermekvédelmi szakellátásban élő, 15-18 éves, szakmai képzésben részesülő fiatalok iskolai pályafutásának vizsgálata című záró-tanulmányban a következő interjúkat készítették:

  • Egy 18 éves lány, aki három évesen elveszítette az édesanyját, így emlékezett vissza: „...anyu meghalt mikor három éves voltam. Apukámtól elvettek, mert nem nevelt, alkoholizált, szóval utcán voltunk. Utána a nagynéném kivett, ott voltam öt évet, onnan eljöttem, mert nem voltam velük jóba. Nem jöttem ki velük. Én akartam eljönni. Úgy vertek, meg minden.”
  • Egy 17 éves interjúalanynak 6 hónapos korában halt meg édesapja, s 5 éves korától gyermekotthonban élt: „És akkor anyukánk, még úgy kettőnkkel elbírt nagyjából, aztán találkozott egy bácsival, lett egy élettársa, de nem hosszútávon, addig, amíg megszületett az öcsém. ...Aztán utána ő is elhagyott minket, és akkor történt az, hogy hát így kikapcsolták a gázt, minden, szóval semmink nem volt, és akkor valaki felajánlotta neki, hogy igen van az, az átmeneti gondnok otthon, hogyha oda berakod, és majd utána elintézed a dolgaidat, akkor utána ki tudod őket venni. Na most az történt, hogy de mi maradtunk, és azóta is benn vagyunk.”

 

 

loading...

A leányanyaság nehézségei

Leányanyák azok a nők, akik házasságkötés és komolyabb párkapcsolat nélkül esnek teherbe, s magzatukat megtartva, egyedül vállalják a kis jövevény felnevelését.

Vitatkoznunk arról nem érdemes, hogy mindez helyes vagy helytelen lépés, s maga a döntés egyébként is személyiség- és környezetfüggő. Bizonyára rendkívül nehéz élethelyzet ez a leendő anyuka és családja, környezete számára is. Hatalmas lelki folyamatok mennek végbe egy ilyen szituációban, amelyre minden ember másképpen reagál. Így igyekezzünk elfogadással és megértéssel fordulni feléjük. Ha nem is értünk egyet lépésükkel, abban viszont biztosak lehetünk, nagyon nehéz életesemény ez.

Tömérdek tényező áll sorban, amelyeket nehézségeik közé sorolhatunk. A terhes leányok egyszerre élnek át fizikai, érzelmi és szociális szempontból is kritikus időszakot. Ezért is gondozzák a leányanyákat veszélyeztetett terhesként. Azonban a súlyos nehézségek a szülés után is fennállnak:

 

  • Általában ezek az anyák, még tanulmányaik befejezése előtt kerülnek ebbe a helyzetbe és sajnos ritka eset, hogy a gyermekvállalást össze tudják egyeztetni az iskola befejezésével. Ez a későbbiekben anyagi problémát jelenthet, hiszen nehezebben tud munkahelyet találni szakképesítés nélkül. Ezenkívül a társadalmi szerepvállalást, az önmegvalósítást is akadályozza.

 

 

  • Előfordulhat, hogy a leányanya családja, barátai és környezete is elfordul tőle, magára hagyva, segítség nélkül, s a kapcsolatai megromlanak. Ekkor az anyuka egyszerre magányos, kiszolgáltatott és szégyenérzettel teli lehet. Mindemellett feszült és befásult, mert úgy érezheti, vége a jó kedélyű fiatalságának, hiszen nem járhat el már olyan könnyen szórakozni és nem élheti a társaihoz hasonló életkorának megfelelő, fiatalos életstílust.

 

 

  • A jövőben való párkapcsolat-kialakítások is több nehézséget jelentenek, hiszen olyan párt, társat kell találnia az anyának, aki nem csupán vele tud harmonikus kapcsolatot kialakítani, hanem meglévő gyermekével is, és képes elfogadni, szeretni őt.

 

Számottevő probléma, az apa felelősségvállalásának hiánya is. Ha az édesanyát a másik fél semmilyen módon sem támogatja, nehezebb helyzetben van így a gyermeküket egyedül nevelő elvált és megözvegyült társaitól, hiszen sem gyermektartásdíjban, sem árvasági juttatásban nem részesül gyermeke.

loading...

Az egyszülős családok főbb problémái és anyagi lehetőségeik

Egyedülálló anyaként/apaként komoly kihívás a gyermeknevelés, hiszen több feladat és megoldandó élethelyzet kerül előtérbe, amelyet egyedül kénytelen a szülő kezelni. Lássuk, mely legjelentősebb problémákkal küzdenek ők nap mint nap? Illetve anyagi helyzetüket hogyan segíti az állam?

Egyedülálló anyaként/apaként komoly kihívás a gyermeknevelés, hiszen több feladat és megoldandó élethelyzet kerül előtérbe, amelyet egyedül kénytelen a szülő kezelni. Három jelentőségteljesebb problémával kell elsősorban foglalkoznunk:

 

  • Amikor a szülő gyermekét kvázi házastársként kezeli, vagyis megoszt vele olyan dolgokat, amelyek korának nem megfelelő problémákat jelentenek. Ilyen például a szülő személyes magánéleti esetleg szexuális gondjai, magányérzete, reménytelensége, csalódottsága, aztán az anyagi nehézségekről való beszámoló és egyéb felnőtt téma, felnőtt probléma. Jellemző, hogy az életből, a párkapcsolatokból kiábrándult és elkeseredett szülő negatív véleményét átadja gyermekének, aki koránál és élettapasztalatánál súlyosabb problémákkal találkozik. Ekkor a gyermek túl hamar felnő, s ezt a folyamatot parentifikációnak nevezünk.

 

  • A másik eshetőség az, amikor a szülő, túlságosan belemerül a szülői szerepbe. Mivel egyedül van, úgy érzi, bizonyítania kell, még inkább nagyobb erőbedobással kell ellátnia szülői szerepvállasát. Ez egyrészt ahhoz vezet, hogy szinte megszűnik létezni a szülő magánélete, nincs lehetősége életmódja miatt az új párkapcsolat kialakítására vagy a kikapcsolódásra, szórakozásra. Ez nem csak az ő életét keserítheti meg, hanem csemetéje/csemetéi mindennapjait, sőt, egészséges érzelmi fejlődésüket is. Mivel a túlgondoskodás, a folyamatos szülői ellenőrzés és látótávolságon belül tartás miatt a gyermekek mozgástere beszűkül, később komoly problémákhoz vezethet kreativitás, önállósodás, felnőtté válás terén.

 

  • Ezenkívül a harmadik nagy kérdés, hogy vajon hogyan alakul ki a gyermekben a másik nemről való minta? Egyértelmű, hogy egy anya/apa nem tud egyszerre női és férfi mintául szolgálni gyermekének. Sok esetben jellemző, hogy azoknál az egyéneknél, akik egyszülős családban nőttek fel, a későbbi párválasztás akadályokkal telibb, nehezükre esik kiegyensúlyozott kapcsolatot kiépíteniük. Erre a problémára leginkább az az út felel megoldásul, miszerint ha lehetőség nyílik rá, akkor a meglévő szülő rokonságából kell egy személy, aki igyekszik némileg pótolni a hiányzó női vagy férfi mintát. Ez lehet például a nagybácsi, idősebb unokanővér, nagypapa, keresztanya stb.

 

  • Az egyedül nevelésnek azonban nem csak negatív lelki és személyiségformáló hátrányai akadnak, hanem jelentős probléma, az anyagi nehézségek mértékének emelkedése is. Egyedül eltartani gyermekeit a szülőnek, megterhelő feladat. Mivel a kereső-eltartott arány kedvezőtlen arányú a hagyományos nukleáris családdal szemben, így fokozottabb a szegénységi kockázat. Hiszen ennél a családformánál csupán egy kereső létezik, az eltartottak száma pedig ugyanannyi mint a teljes családoknál. Általában nem kompenzálja sikeresen ezt a hiányt a jóléti juttatások és az esetleges gyermektartásdíj megléte sem. Enyhíthető körülmény, ha a családnak lehetősége van egyéb források igénybevételére, vagyis anyagi vagy természetbeni segítség más családoktól vagy személyektől vagy szervezetektől.

 

Bár a szülői szeretethez és törődéshez nem pénzre van szükség elsősorban, azonban mégis fontos a gyermeknevelés anyagi vonzatáról beszélnünk, különösen az egyedülálló szülők témakörében. Az állam a következőket juttatja a családoknak:

  • családi pótlék
  • gyermekgondozási segély (GYES)
  • gyermeknevelési támogatási (GYET)

  • anyasági támogatás
  • terhességi gyermekágyi segély (csak biztosított szülők részére)
  • gyermekgondozási díj (csak biztosított szülők részére)
  • gyermekápolási táppénz (csak biztosított szülők részére)
  • gyermek után járó szabadság (csak biztosított szülők részére)
  • rendszeres gyermekvédelmi támogatás
  • rendkívüli gyermekvédelmi támogatás
  • gyermektartásdíj megelőlegzése
  • étkezési térítési díjkedvezmény
  • ingyenes tankönyvellátás
  • gyermekek napközbeni ellátása

Bizonyos lehetőségek oly módon kedveznek az egyedülálló szülőknek, hogy kiváltságosabb módon jár, az adott juttatásból többet, többször kaphatnak. Ezek a következők:

  • magasabb családi pótlék

A havi rendszerességgel járó családi pótlék 2008. januártól az egyedülálló szülők részére, egy gyermek nevelése esetén 13.700.-Ft; két gyermek nevelése esetén 14.800.- Ft/gyermek; három vagy több gyermek nevelése esetén 17.000.- Ft/gyermek

  • különélő szülő gyerektartási kötelezettsége

A gyermekektől külön élő szülőnek kötelessége gyermekei után gyermektartás díjat fizetni. ennek összegét a bíróági ítélet szabályozza vagy a felek megegyezhetnek egymás között is. Hivatalos útján általában egy gyermek esetében a gyermektartásra kötelezett szülő fizetésének 20%-a; két gyermek esetében 40%-a és kettőnél több gyermek esetében 50%-a vonható el.

Ha a volt házastárs nem fizeti valami oknál fogva (pl.:munkanélküli) a gyermektartásdíjat időben, akkor azt a területileg illetékes gyámhivatalnál benyújtott kérelem alapján az állam folyósítja a megállapított összeget, azonban a különélő fél visszafizetési kötelezettségre kötelezett

Árvaellátásra az a gyermek jogosult, akinek a szülője a haláláig az öregségi, illetve a rokkantsági nyugdíjhoz a szükséges szolgálati időt megszerezte, vagy öregségi, illetve rokkantsági nyugdíjasként halt meg.

  • rendkívüli gyermekvédelmi támogatás

Olyan családoknak nyújtja a területileg illetékes Önkormányzat, akik időszakos létfenntartási problémával küzdenek.

  • szolgáltatók kedvezményei

Ilyen lehet például a távhő-díj kedvezményre, gázártámogatásra vagy áramdíj-támogatásra való jogosultság.

  • több táppénzes nap

Azoknak a szülőknek, akik gyermeküket egyedül nevelik, több nap jár a gyermekápolási táppénzből, ami a gyermek 12 éves koráig él. 1 és 6 éves kor közötti gyermekek esetén évenként, gyermekenként 84 nap; 6 és 12 éves kor közötti gyermekek esetén évenként, gyermekenként 28 nap.

loading...

Tanulási zavarok kezelése az iskolában

A másság iskolai kezelésének régi dilemmája az, hogy az átlagosan fejlődőkkel együtt vagy elkülönítve kezeljük, oktassuk és neveljük-e a valamily okból eltérően fejlődő, fejleszthető tanulókat.

 

 

A másság iskolai kezelésének régi dilemmája az, hogy az átlagosan fejlődőkkel együtt vagy elkülönítve kezeljük, oktassuk és neveljük-e a valamily okból eltérően fejlődő, fejleszthető tanulókat.

Az ókori Kínában amikor férjhez ment a faluban egy lány, akkor az volt a szokás, hogy, az apa kiállította a menyegzői asztalt az udvar közepére, rajta sok-sok étel-ital, a falu összes lakosának meghívásával. Mindenkinek, aki eljött, egy korsó bort kellett hoznia magával, amit beleöntöttek a vendégfogadó ház kerítése elé kitett nagy hordóba. Amikor sor került a lakomázásra, ebből a hordóból merített mindenki. Történt egyszer azonban, hogy egy ilyen nagy lakodalom közepette, mikor a bormerítésre került a sor, mindenki megdöbbenten tapasztalta, hogy az bizony víz. A hordóban nincs bor, csak víz. Ugyanis mindenki azt gondolta, hogy az az egy korsó, amit ő visz, olyan jelentéktelen, hogy nem is fog feltűnni, ha vizet önt bele. Hogyan kapcsolódik ez a történet témánk lényegéhez? Úgy, hogy mindenkinek a korsó bora számít. Tehát annak a gyereknek a korsó bora is számít, akit mi tanulási vagy viselkedési zavarral küzdő gyereknek nevezünk. Éppen úgy számít, mint annak a gyereknek a korsó bora, akinek semmilyen feltűnőbb tanulási problémája nem akad, úgymond, semmi bajunk nincs. Vagyis, mindannyiunk korsó bora kell ahhoz, hogy abban a nagy hordóban, majd minőségi és valódi bor legyen.

Ez a történet szeretné érzékeltetni, mennyire fontos, hogy az iskolában mi történik ezekkel a gyerekekkel.

Sokszor halljuk a pedagógusoktól, hogy nem érnek rá foglalkozni a lassabban haladóval, a sérülttel, a másféle módon tanulóval, mert akkor az épekre nem jut elég idő. Sokkal jobban menne a napi ritmus, ha nem volna olyan gyenge képességű ő és ő és ő… Pedig a gyereket önmaga lehetőségein belül olyanná kell tenni, amilyenné lehet - ez az iskola feladata. Csupán kellő szakértelem szükséges ahhoz, hogy lássa az ember, milyen lehetőségek rejlenek a gyermekben. Ezért például nem szerencsés, hogy az iskolák felzárkóztató osztályokat szerveznek. Mihez, kihez zárkózhatunk fel, mi az az etalon, amelyhez felzárkóztatunk, miért pont őket, miért nem mást, vagy hol van ennek a felzárkóztatásnak a plafonja, ki állapítja meg? Eredményesebb lenne, ha egyrészt nem egy elképzelt átlaghoz, mércéhez "igazítanánk" a gyerekeket, hanem önmagukhoz. A lényeg az kellene, hogy legyen, mi az, ami belőle előhívható és építhető. Másrészt a viselkedési vagy tanulási zavarokban vagy mindkettőben szenvedő gyerekekkel való bánásmód kulcsa lehet, hogy a deficitet kerülő úton is megcélozhatjuk. Megkeressük azt, ami jó, és a gyerek saját lehetőségeihez képest próbáljuk kiépíteni a személyiségét, vagy segítünk neki, hogy önmaga építhesse ki a személyiségét a legjobb képességeihez viszonyítva. Ezért talán, azok a felmérések, amelyeket az általános iskola 1. osztálya előtt végzünk, nem méltányosak a hat-hét éves gyerekekkel, mert sokszor azt mutatják fel, hogy mi az, ami hiányzik, és ami miatt nem felel meg ebben az osztályban. Ha nem felel meg, mehet máshová, és már oda jutottunk, hogy az általános tantervű osztályok a pedagógiai hierarchia alján vannak. Erről a témáról csak úgy lenne szabad és érdemes beszélni, hogy a mércét elfelejtjük, csak a gyereket nézzük, aki lehet gyenge képességű, lehet lassabban haladó, mindenféle lehet, de ő a gyerek, akivel a pedagógiának kapcsolata van, ami a kölcsönösséget jelenti pedagógus és gyerek, pedagógia és gyerek között.

 

Napjainkban az integrált, összevont iskolai oktatás és nevelés működik jellemzően. A tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek pedig heti rendszerességgel fejlesztő oktatást tartanak, elkülönítve. Tehát a gyerekek ott ülnek az osztályban, és bizonyos fejlesztő foglalkozásra kiemelik őket. Itt az a probléma, hogy a gyerek kiesik egy nagyon fontos szocializációs közegből, és amíg vele valamilyen különleges foglalkozás, fejlesztés történik, addig elveszíti a fonalat, a kapcsolatot azzal a közeggel, amelyikben élnie kellene.

Pedig nagyon jól lehet differenciált foglalkozást szervezni, ha a pedagógus tudja, hogyan kell ezt csinálni, és milyen eredmények érdekében lehet ezeket a speciális differenciáló eljárásokat alkalmazni a tanítási órán. A nemzetközi tapasztalat az, hogy ha a pedagógus ért ahhoz, hogy mit kell tennie a speciális szükségletű gyerekekkel, akkor az osztályban tudja a legeredményesebben fejleszteni, illetve segíteni őket, hogy építkezni tudjanak belül. Ez azonban nagyon komoly feltételrendszerhez kötött tevékenység. A tárgyi feltételek pénzigényesek, a személyi feltételek még inkább. Nem szerencsés, ha a pedagógusnak semmilyen feltételt nem biztosítunk ehhez a feladathoz, mert ezzel csak azt érjük el, hogy a pedagógus kénytelen úgy magyarázni saját kudarcát, hogy ezekkel a gyerekekkel nem is lehet semmit kezdeni. Pedig ez nem igaz! A feltételrendszert kell megteremteni. Csak nagyon alapos módszertani felkészültség és tantárgyi ismeretek birtokában képes a pedagógus arra, hogy szükség szerint pici egységekre lebontsa a tananyagot. A differenciálás szervezésének az ismerete szükséges ahhoz, hogy a differenciálást úgy oldjuk meg, hogy az osztály egésze profitáljon belőle.

 

Ha a társadalomban a különleges igényű gyerekekkel foglalkozó pedagógusokat elismerik, akkor könnyebb lesz egy iskolának ezeket a feltételeket megteremtenie. A legkiválóbb pedagógusok, akik befogadnak és elfogadnak, és képesek arra, hogy nagyon sokat megtanuljanak a gyerek érdekében a gyerekről és önmagukról, ők csinálják a fejlesztésnek ezt a nagyon speciális és nagyon szép formáját.

loading...