A tudatos önvaló - meghatározottság és igazság

Mik vagyunk? Mi vagyok? Mit jelent embernek lenni? Egyáltalán a többdimenziós valóságban létezik-e egy kitüntetett dimenzió, ahol minden kezdődik, s ahová minden visszatér? Az igazság egyetlen különálló létező, amit keresni kell, vagy olyan logikai gondolkozással alig megfogható valami, ami mindenhol jelen van és mindenhol fellelhető?

A gondolkodó emberi elme viszonylag rég rájött már, hogy az ember maga nem csak testét jelenti, a testen túl léteznek olyan folyamatok - akár erők, ha úgy tetszik -, melyek jobban meghatározzák az adott személyt, mint maga a fizikai porhüvely. Ilyen dolgok maga a gondolkodás folyamata, az érzelmi reakciók, maga a mozgás (az élet) képessége, önmagunk felismerése, megismerése, önmagunk azonosítása bizonyos dolgokkal, stb.

Ezek mind-mind különböző dimenziók. Ezen dimenziók sajátja, hogy egymástól függetlenül léteznek, viszont közvetetten hatást gyakorolnak egymásra. Először ezt egy kicsit nehéz felfogni, mivel saját emberi közegünk olyan közeg, melyben ezek a különböző dimenziók együtt vannak jelen, és sokszor összemosódnak. Különböző dimenzió például egy zeneszám és egy fénykép, mivel mind a kettő olyan információkat hordoz, mely közvetlenül nem fordítható át a másikra, mégis közvetve hatást gyakorolhatnak egymásra, pl. egy festmény ihlette dallam, stb. Természetesen mi emberek a létezés ezen síkjait saját egységes valóságunkban értelmezzük, és észre sem vesszük, hogy ez a valóság sok apró valóságszeletre bontható, még ha ez a mindennapjainkban is így történik.

A szakosodás egy nagyon jó példája a több síkra (dimenzióra) bontott valóságnak. Az emberi valóság nagyon összetett rendszer. Ennek a rendszernek az egészében való megpillantása, felfogása, értelmezése és befolyásolása úgynevezett egész embert kíván, vagy polihisztort, tehát olyan embert, aki érti a részeket és az egészet is, és aki helyén tud kezelni minden apró mozaikdarabkát. Az ilyen ember önmagunkban való kifejlesztését kellene elősegítenie a tanulás folyamatának. Azonban e helyett nem teszünk mást, csak szakosodunk, vagyis az életnek csak egy-két aspektusát fogadjuk be, majd azt nevezzük ki egésznek, így az összes többi aspektust/dimenziót kirekesztjük.

Önmagunk megismerése a folyamat kezdete. Vagyis feltenni magunknak (magunknak és nem másnak) a kérdést: miért? Miért cselekszem, beszélek, gondolkodom, érzek így? Mi befolyásol fizikai, gondolati, érzelmi szinten? Befolyásol-e valami? Befolyásolnak-e a kérdések, illetve befolyásolnak-e a válaszok? Ez a befolyásoltság tudatos-e? Végül is mi az, ami meghatároz engem? A testem, a gondolataim, érzelmeim, azaz hitrendszerem, vallási, faji hovatartozásom? Ha ezek mind befolyásolnak „engem”, ebből alapvetően következik, hogy ezek nem „én” vagyok, de akkor mégis mi vagyok „én”, ha nem gondolataim, érzelmeim és a világ számára megnyilvánult válaszreakcióim?

Tulajdonképpen alapvető kérdés, hogy egy vagyok-e és oszthatatlan, azaz lényegében örökkévaló, vagy részek összessége, mely részek bármikor valami mássá állhatnak össze? Tehát kérdés, hogy megfogható-e a tudatosság, megtalálható-e az a bizonyos isteni szikra?

Az kétségtelen, hogy létezik valami, ami énnek nevezi magát. Az is bizonyos, hogy ez az „én” tud úgy tekinteni önmagára, mint test, tud úgy, mint egy elv-, vagy hitrendszer és tud úgy is, hogy „én vagyok az, aki ezt és ezt tette, aki ezt és ezt mondta, és aki ezt és ezt gondolta, érezte”. Az „én” tehát gyakorlatilag bármire rá tudja vetíteni önmagát, be tudja fogadni és magáévá tudja tenni, tehát ez az „én” egyfajta összekötő elemként működik, mely összekapcsolja a dolgokat.

Természetesen úgy is fel lehet fogni, hogy a dolgok összekapcsolódása, közös létezése (test, elme, lélek) hozza létre az „én”-t, de úgy is, hogy az én kapcsolja össze ezeket. Az egyenlet két oldala ugyebár felcserélhető 1+1=2, vagy 2=1+1. Tulajdonképpen arra akarok kilyukadni, hogy az az „én”, amit az emberiség oly engesztelhetetlenül keres, az se nem 1 se nem 2 (a matematikai hasonlattal élve), hanem a plusz illetve az egyenlőség jel. Azaz nem maga a forma, hanem a formák egyesülését lehetővé tévő mező, vagy közeg.

Mindezekből következik, hogy minden „én”, vagyis minden létező személy tudatos, hisz a tudatosság olyan folyamat, mely meghatározza önmagát. Az „én” pedig nem tesz mást, mint formákat (emberi tulajdonságokat) kapcsol össze vagy bont szét, így lehetővé téve a tudatos helyezkedést, vagyis a viszonyítási képességet, ami a tudatosság alapja (vagy fordítva). Tehát nem mondható, hogy ez vagy az a személy nem tudatos, maximum annyi, hogy a tudatosság más dimenziói érintettek nála, mint másoknál.

Az ember akarva akaratlanul keresi saját életében az igazságot, mely igazság táptalajként szolgálhat saját létezésének. Ezt úgy értem, hogy az emberi igazságok olyan nagyrészt múltbéli létezők, melyek okot szolgáltatnak a jövőre, azaz táptalajok az emberi cselekvés, az emberi élet számára. Az igazság tehát lényegét tekintve meghatározottság (meghatároz, okot ad, formába önt), és e meghatározottság keresése az emberi lényeg igénye, mely célja az önazonosság megtalálása.

Az igazság, és az „én”, mélyére hatolva majdnem ugyanoda vezetnek a szálak. Egy olyan világkép bontakozik ki előttünk, mely egy mindent magába foglaló mezőből, és a benne létező formákból áll. A jelenlegi emberi felfogás - vagy talán nézet - az, hogy ezekben a formákban keressük önmagunkat, az igazságot, a tudatosságot és minden emberi ésszel felfogható, lélekkel érezhető létezőt. Mindezek közben pedig elfeledkezünk a lét alapjáról, arról a közegről, ami létezésünk alapeleme. Olyan, mintha a halak a vízről feledkeznének meg, vagy mi emberek a levegőről. Nem igazán akarok áhítozásba és magasztalásba átcsapni, de azért igyekezzünk valahogy felfogni annak a mezőnek/élettérnek a valódi természetét, mely képes teret adni az élet ilyen eszméletlen sok aspektusának, mindezt úgy, hogy ezek az aspektusok még hatást is gyakoroljanak egymásra, illetve hogy a valóság olyan összetett matematikai halmazai jöjjenek létre, mint az emberi látásmódok. A fizikában ez például az atomi szinten jelentkező kölcsönhatások megmagyarázhatatlanságában nyilvánul meg.

Az emberi létezés több, mint amit érzékelünk, és több, mint amiben napról-napra elmerülünk, akármi is legyen az, mivel az (csupán csak) forma. A formák pedig lényegüket tekintve a végtelenségig oszthatók, így mélységük ésszel felfoghatatlan.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én