A személyiség fejlődése

A személyiség szó a latin persona szóból ered, jelentése: álarc. Megjátszott szerep, rang, méltóság, személyes tulajdonságok összessége.

 

Tudományos tekintetben a személyiség adott biológiai alapokon természeti és társadalmi környezethatásokra kialakuló testi, szervezeti és pszichés történések egyedi rendezettségű összessége és egysége.

Hétköznapi értelemben úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a pszichológia egyik központi fogalma. Ebben az értelemben minden ember személyiség. Maga a szó az ember egyéniségére illetve egyediségére vonatkozik. Megkülönböztető jegye, hogy tudatosan viszonyul az őt körülvevő környezethez.

Két legfontosabb alkotóelemei, a biogén elemek és a pszichogén-szociogén elemek.

  • Biogén elemek: szervek, szervrendszer anyagcsere folyamatai, idegrendszerei állomány. Ezeket a biológia, a fiziológia és az orvostudomány vizsgálja.
  • Pszichogén-szociogén elemek: Ez a szféra közvetlenül épül rá a biogén szférára. Elsődleges eleme az ÉN, s további tényezői az érzelem, az akarat, a megismerés, és a jellem. Az ÉN, részben az úgynevezett szubjektív "ÉN"-en alapszik. Az egyén korábbi tapasztalatai alapján alkot önmagában egy képet önmagáról, amely a szubjektív ÉN.

 

A személyiség fejlődésének menetét egyszerre belső és külső tényezők is befolyásolják.

Belső tényezők: az öröklött és veleszületett tulajdonságok (adottságok).

Külső tényezők: a társadalmi, környezeti hatások (pl.: iskola, kortárscsoportok, család stb.).

 

Napjainkban is nagy port kavaró vitatéma a szakemberek között, hogy vajon az emberi személyiség fejlődése során melyik a leginkább meghatározó: a genetikai tényezők vagy inkább a környezeti hatások, a nevelés.

Erre a kérdésre különböző elméletek születtek. Az egyik elmélet szerint (kéttényezős konvergencia-elmélet) a fejlődésnek két tényezője van, az öröklött és a szerzett tulajdonságok, amelyek együttesen határozzák meg a gyermek lelki világának alakulását. Azonban az öröklött tulajdonságok a döntőbbek és a környezeti hatások csak a feltételeket biztosítják az öröklött tulajdonságok realizálódásához. Magam is hasonlóképp vélekedem.

Azonban a nativizmus képviselői az öröklést tekintik a fejlődés alapvető meghatározójának. Ez egy pszichológiai, bölcseleti irányzat, ami azt állítja, hogy az embernek vannak vele született készségei és képességei, amelyekkel születése pillanatában már rendelkezik és ezek segítségével tudja értelmezni a világot. Későbbi életünk során a környezet által kínált hatások nem befolyásolják személyes tulajdonságainkat, hiszen az határoz meg bennünket, amilyen géneket örököltünk.

A szociológiai elmélet pedig ennek a szöges ellentéte. Azt állítja, hogy a gyermek születésekor egy teljesen tiszta lappal érkezik e világra, nincsen semmiféle öröklés és vele született tulajdonsága, mert a gyermeket élete során a környezete formálja olyanná, amilyenné válik.

Azt gondolom, manapság többen egyetértenénk azzal az arany középútnak nevezhető elmélettel amelyet elsőként említettem, hogy a személyiség fejlődésére, alakulására hatással van a hozott, öröklött tényezők és a környezet, amelyben felnövünk, élünk. A következők erre a gondolatmenetre alapozódnak.

A fejlődést egy pozitív irányú változásnak, gyarapodásnak, gazdagodásnak nevezhetjük, alacsonyabb szintről egy magasabb szintre való eljutásról szól. A személyiség fejlődése ennél fogva egy olyan folyamat, amikor készségeinket, tulajdonságainkat a lehető legjobb szintre emeljük. A személyiség nem egy olyan szerkezet, amit az ember születésekor készen kap, hanem egy dinamikusan változó, alakuló rendszer, ami az egyedfejlődés folyamatában a természeti és társadalmi környezettel van állandó kölcsönhatásban. Ha az egyén fokozatosan és tartósan képessé válik arra, hogy képességeit és alkotó potenciálját érvényesíteni tudja úgy, hogy ennek módja társadalmilag értékes és egyre magasabb szinten képes ezt művelni, akkor a személyiségfejlődést optimálisnak tarthatjuk.

 

Ehhez azonban szüksége van a következőkre:

El kell sajátítania a szociális és tárgyi környezetben legmegfelelőbb magatartásformákat és ezzel együtt a szociális és tárgyi környezet jelentésrendszerét, valamint meg kell tanulnia az értékrendjét, önmagában ki kell alakítania, mint önálló lénynek a jelentését és mindezekkel együtt létre kell hoznia önszabályozó funkcióit.

Erikson például a személyiség fejlődését krízisek alapján határozta meg és ezek alapján nyolc szakaszra bontotta a fejlődés menetét. Az alábbi életkori szakaszokban az egymással szemben álló „végpontjaikat” határozta meg, vagyis az adott életszakaszban fennálló fő feladatot, gondolatot:

  1. Csecsemőkor (0-1 év között): Alapvető bizalom vagy bizalmatlanság. „Az vagyok, amiben reménykedem, s amilyen reményt nyújtok.” Fő feladat, a bizalmi kapcsolat elsajátítása.
  2. Kisgyermekkor (2-3 év között): Autonómia vagy kétségbeesés. „Az vagyok, amit szabadon akarhatok.” A gyermek kezdi saját és környezete határait megtalálni és azokat feszegetni.
  3. Óvodáskor (3-5 éves között): Kezdeményezés vagy bűntudat. „Az vagyok, aminek el tudom képzelni magamat.” Legjellemzőbb tényező a fantáziavilág, kreativitás fejlődése.
  4. Iskoláskor (6-11 éves között): Teljesítmény vagy kisebbrendűség. „Az vagyok, amit működtetni tudok.” A gyermek megtanulja irányítani tetteit, s azoknak értelmet, célt tulajdonítani.
  5. Serdülőkor (12-20 éves között): Identitás vagy szerepkonfúzió. Vagyis, „ki vagyok én?” A serdülők hatalmas önkutatásba kezdenek.
  6. Fiatal felnőttkor (25-40 éves között): Intimitás vagy izoláció. „Az vagyok, amit szeretek.” A fiatalok fő feladata, hogy igyekezzenek vágyaikat, álmaikat elérni, lehetőségeikhez mérten.
  7. Felnőttkor (40-60): Generativitás vagy stagnálás. Azaz újabb és újabb események, változások generálása vagy a meglévő helyzetben való stagnálás, a biztos megtartása. Ez az örökös körkérdésük.
  8. Időskor (60 évestől): Én-integritás vagy kétségbeesés. „Az vagyok, ami fennmarad belőlem.”

 

A személyiség folyton változhat és változik is. Egy ember személyisége millió dolog meghatározása, a lényeg: a tiszteletben tartás. Egymás tisztelete, elfogadása, hiszen a másik, úgy ahogy magunk is, egyszeri, egyedi és megismételhetetlen. Egyetlen. Ennél fogva minden személyiség egy kincs, telve tömérdek ékszerrel és persze sárral is.

Azt gondolom, folyamatos életfeladatunk, megtalálni egymásban, de legfőképp magunkban, a kincset.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én