A nyugalom tengere

Nyugalom és derű. Habár ez két szó, a mögöttes tartalom valójában egy érme két oldala, mivel a nyugalmat és a derűt elválasztani egymástól olyan, mint elválasztani a gyümölcs húsát a héjától. Tehát mi is az egyik és mi is a másik, illetve miért is járnak kéz a kézben egymással?

A rendszeresen meditálók talán már tapasztalták, hogy maga a nyugalom se nem pozitív, se nem negatív; se nem építő, se nem romboló; és semmiképpen sem létező/jelen levő állapot. A nyugalom önmagában az, amit a szó jelen pillanatban jelent: olyan állapot, melyben a dolgok nyugalomban vannak egymáshoz képest, nem lépnek kölcsönhatásba, így teljesen érdektelenek egymás számára. A nyugalom állapota a teljes üresség, melyben semmiféle szándék nem figyelhető meg. A meditatív nyugalom állapotában az ember érzelmileg, gondolatilag teljesen üres. Ez az állapot megfeleltethető az egyiptomi Nun-nak, az Ősvíznek, melyből a formák előbukkannak, majd később elmerülnek, lényegét tekintve ez a legmélyebb sötétség.

A derű érzését leginkább a tiszta nappali égboltra való tekintéssel írhatjuk le, mikor csak a kék ég van szemünk előtt, néhány bárányfelhő, a nap nincs a látóterünkben és mindent szórt fény vesz körbe (érdemes lelki szemeink elé idézni). Ez az érzés az, ami az átlagember nyugalom alatt ért, mivel az előzővel ellentétben minden pillanatban jelen levő, tudatos, szemlélő. Mindenképpen cselekvő állapot. A cselekvésnek az a pillanata, mikor már túlvagyunk az elhatározáson (túlvagyunk a szorongással teli töprengésen), de még nem léptünk a tettek mezejére, de a folyamat már tisztán látszik. Amolyan startkő ez, kiindulópont.

A nyugalom és a derű olyan kapcsolatban állnak egymással, mint sötétség és a fény. Néhány gondolat a fényről és a sötétségről: a sötétség az az állapot, ahol a dogok nem nyernek formát számunkra érzelmi, gondolati, fizikai síkon. A fény ennek ellentéte, melyben a dolgok jól elkülöníthetőek, megérthetőek, átérezhetőek. Ahogy a fény sem „jó”, úgy a sötétség sem „rossz”, ugyanis a fény az, ami a sötétség mélyére hatolva rávilágít a dolgokra, és általában ezekre a dolgokra mondjuk, hogy jók vagy rosszak.

(Így sem a nyugalomra, sem a derűre nem mondhatjuk hogy jó vagy rossz, csak azt, hogy míg a nyugalom állapotában lévő sportoló (a startkőnél állva) nem a pályára tekint, hanem hátrafele, addig a derű állapotában lévő a pályára tekint és már dereng előtte a cél is. Tehát míg az egyik passzív, addig a másik aktív állapotnak nevezhető.)

Az életben a nyugalom és a derű ellentéte általában a stressz és a szorongás. A stressz és a szorongás félelemmel telített állapotok, a félelem pedig a lelki/szellemi fénnyel és sötétséggel állnak összefüggésben. A félelem ugyanis olyan állapot, melyben az ember számára túlnyomó többségben negatív érzelmek és gondolatok nyernek formát. Egy félelemmel teli pillanatban arról van szó, hogy az egyén számára kellemetlen dolgok lelkében és elméjében érzelmek és gondolatok formájában előtérbe kerülnek. Mint egy végtelen tenger felszínén fodrozódó hullámok, ahol a hullámvölgyek az ember számára negatív, a csúcsok pedig a pozitív történések. A félelem az az állapot, mikor az ember a hullámvölgyekre összpontosít, azaz nem látja az egész képet. Viszont minél nagyobb területet látunk be egészében, és minél több negatív és pozitív dolgot számolunk meg, számuk egyre jobban közelít majd egymáshoz. Geometriai képekkel élve ez az átlagvonal felel meg a nyugalomnak és a derűnek, ahol az egyén számára pozitív és negatív dolgok jelentésüket vesztik, s ahol a fő kettősség helyét átveszi az aktív-passzív páros.

A félelemmel (megjegyzem az örömmel is) kapcsolatos talán legfontosabb meglátás az, hogy csupán látszólagos (maya, káprázat). Káprázat abból az okból kifolyólag, hogy ebben az állapotban sohasem teljes a kép. A félelem olyan, mintha egy gyönyörű falfestmény egyetlen négyzetcentiméterét tanulmányoznánk abban a „tudatban”, hogy csak az az egy négyzetcentiméter létezik. A kérdés tehát az: hogyan tudatosítsuk a félelem pillanatában, hogy az csak káprázat, hogy az csak része egy teljesebb képnek, és hogyan érjük el a nyugalom-derű állapotát? Létezik egy szellemi és egy lelki módszer, míg a szellemi módszer a tanulásra épít, addig a lelki a hitre, és meglátásom szerint a leghasznosabb az, hogyha ez a kettő kéz a kézben jár. Félelmeinken túllépni akkor tudunk, ha tudjuk, hogy azok alaptalanok (a félelem állapota nem keverendő össze a vészhelyzettel), illetve tudva, hogy azok az akadályok, amiket elénk állítanak, leküzdhetőek. Ez a szellemi módszer. A lelki módszer az, amikor nem tudjuk, hanem hisszük ugyanezt. És végeredményben a hit sohasem alaptalan, egyszerűen azért (és ez már megint logika), mert matematikailag mindenre van valamennyi valószínűség.

A nyugalom és a derű állapotában tehát értelmét veszti jó és rossz, mivel rosszat jó követ (és fordítva), viszont jelentést nyernek az alvó passzív és az élettel teli aktív szakaszok váltakozásai. A sötétség nyugalma, és a végtelen űrben terjedő fény derű-buboréka alkotja a létezés alapját, a nyugalom tengerét, melyben a félelem ismeretlen, a megismerésre való törekvés pedig alapállapot.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én