A nagycsaládos együttélés kényszer, vagy lelki állapot?

A nagycsaládos/többgenerációs együttélés manapság a közvélemény számára meglehetősen „furcsa” társadalmi jelenségnek számít. A kialakult köz- és magánéleti normák a felnőttkorba lépést követően a rövid időintervallumon belüli elköltözést és „saját lábra állást” részesítik előnyben. Mindezek dacára a gazdasági válságot követően sokak kényszerültek arra, hogy visszaköltözzenek szüleikhez, nagyszüleikhez. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy ez valami régi/új trend lenne (bár ilyen oldala is van az érmének), hanem visszavezethető gazdasági okokra (kényszerre) is.

Az élet legtöbb területe hasonlóan működik, és az ember bizony túlélőnek született. Az kiemelkedő alkalmazkodóképesség végigköveti hol szebb, hol csúnyább történelmünket, valamint a gyökerekig meghatározza az emberi fajt. Természetesen vannak nálunk szívósabb teremtmények is a Földön, de most maradjunk csak az emlősöknél, és ne vegyük mikroszkóp alá azokat az izgága kis baktériumokat.

A jelentős változások kényszer hatására következnek be, legyen ez a kényszer akár gazdasági, társadalmi, szellemi vagy lelki. Az ember mércéje pedig az, hogy tud viszonyulni az előállt ismeretlen helyzethez. Akármilyen változásról beszélünk, az lehet keservesen nehéz, de lehet a végletekig egyszerű is attól függően, hogyan viszonyulunk az új dolgokhoz. Amikor előáll egy új helyzet, azok az emberek veszik át a vezető szerepet, akik saját közegüknek érzik a kialakulóban lévő dolgokat. Itt nem arról van szó, hogy évekig készültek volna rá, bár esetenként ez is megesik. Egyszerűen arról van szó, hogy az egyének mások és mások, szociális, kulturális, erkölcsi normáikon túl mindenki egy kicsit máshogy viszonyul a dolgok menetéhez, ez pedig azt eredményezi, hogy „statisztikailag” akármilyen változás következik is be, lesznek olyanok, akik előnyben részesítik majd az addigiakhoz képest.

Meg kell említeni e témakörben (is) a szeretet fontosságát, vagy inkább szerepét. Ugyanis amit szeretünk, ahhoz alkalmazkodni tudunk. A legegyszerűbb példa erre a másnapi ebéd esete. A szülők, házastársak nem mindig beszélik meg egymással, hogy mi lesz a másnapi ebéd, így amikor a mit sem sejtő „páciens” leül az asztalhoz, egy teljesen új helyzet áll elő. A helyzet megoldása pedig annál gördülékenyebb, minél jobban szereti az emberünk az adott ételt (egyszerűen csak megeszi, élvezi, megköszöni). A helyzet problémásabb, ha egyáltalán nem szereti.

Az ember egyik legfantasztikusabb tulajdonsága, vagy képessége, hogy szinte bármit meg tud szeretni. Természetesen ez jó kis vitákat szülhet („Anya, én aztán képtelen vagyok még ránézni is arra a brokkolira!”), de tény, ami nem áll szöges ellentmondásban az egyén kialakult énképével, az egyén által az megszerethető. Az énkép pedig akárhogy is nézzük, időről időre változik (percről percre is, bár ezt aligha vesszük észre, se magunkon, se másokon).

Az ember pedig él is a megszeretés képességével. Egyfajta védekezési mechanizmusnak is felfoghatjuk, ami valahogy úgy működik, hogy belül (akár tudatosan, akár tudat alatt) mindenki osztályoz: 1, vannak azok a dolgok, amiket szeretünk; 2, vannak azok, amiket teljes mértékben elutasítunk; 3, vannak azok a cselekvések, szerepek, felfogások, stb., melyeket lehetőségként nyitva hagyunk azért, hogy majd később beledobjuk az egyes, vagy a kettes csoportba. Ez a leegyszerűsített képlet.

A másik jelentős emberi tulajdonság, ami e témában most szerepet játszik, az előrelátás képessége. Képesek vagyunk a múlt tapasztalataival a jelenben viszonylagos pontossággal meghatározni a jövőt. Így képesek vagyunk a majd kialakult változásokra bizonyos szinten már most reagálni. Tehát csöppet sem nevezhető csodának, ha a nagycsaládos együttélés már jóval ezelőtt felbukkant egyesek tudatában, mint már ősrégi, de manapság is reális életforma.

Megemlítendő, hogy gazdasági válságok régen is voltak, mondhatni szakaszosan (bizonyos időközönként megakad a gépezet), és a többgenerációs felfogás nem is olyan régi, vagy elavult. Inkább azt mondhatjuk, hogy a különválós, felnőttként elköltözős életfelfogás jár viszonylag új cipőben, és napjainkban zajlik a „próbaüzemmód”. Persze ebből mi, akik ebbe a rendszerbe születtünk, nem sokat veszünk készre.

A kényszer, amit a már említett változások okoztak tehát jelen van, és valószínűleg aktuális is lesz még néhány évig. Ugyanakkor fellelhetőek már ebben a pillanatban is a nagycsaládos életfelfogás terjesztői, azok, aki igyekszenek másokkal megkedveltetni azt, emellett pedig megtalálhatóak a köztudatban azok az indokok, amik alapot szolgáltatnak neki. Érdekesség, hogy az ok és az okozat lineáris folytonosságának iránya olykor felcserélődhet, így az elérendő hatás lesz az, ami életre hívja az okot (ami nem természetellenes, pusztán kevésbé ismert folyamat).

Az említett indokok közé sorolhatjuk a családi összetartást, az anyagilag (pénzügyileg) „szilárdabb” talajt, a gyerekek jelenlegi elhanyagolását a munka és az időhiány miatt (egy nagycsaládban gyakorlatilag mindig háznál van a nagyszülő, aki vigyázhat a gyerekekre), a lelki szilárdságot, vagy éppen azt, hogy az egyke gyermekek esetleg „testvérre” találhatnak egy nagycsaládban, akivel majdnem ugyanúgy osztozkodniuk, konfrontálódniuk kell, mint egy igazi testvérrel.

A konfrontáció egyébként a többgenerációs felfogás leglényegibb pontja, ugyanis akik mellette, és azok is akik ellene érvelnek ezt hozzák fel egyik fő érvként. A konfrontáció okolható egymás bensőségesebb megismeréséért, és a veszekedések kirobbanásáért is. Véleményem szerint a veszekedés olyan, mint mikor két nagyon megkövült, tüskés anyag ütközik egymással, forgácsok és szilánkok hullnak szerteszét. Az anyag az ütközések hatására vagy megenyhül és rugalmasabb lesz, vagy darabjaira hullik.

E tekintetben ha több rokon család él együtt (nagyszülők, gyermekek, unokák), az állandó konfliktushelyzetek és a kényszer, hogy ezeket minél hamarabb megoldják és feldolgozzák nagy előny lehet az élet minden területén. És nemcsak egyénileg, társadalmilag is. Nézzük meg azokat az országokat, ahol a családi összetartás nagy szerephez jut (teszem azt Törökország), és figyeljük meg a hajléktalanok számát.

Tulajdonképpen nem lezáratlan a téma, hiszen rengeteg kérdés felmerül még ezzel kapcsolatban, akár megvalósítás, akár szellemiség terén, a legfontosabb mégis talán az lehet, hogy feltegyük magunknak a kérdést: milyen világot képzelünk magunk elé?

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én