A művészlét kacskaringós ösvényei

A lélek tüzében hevített gondolatok vasérce vajon milyen formát ölt? Maga a mű, az alkotás a művész elsődleges célja, vagy a művön keresztül valami mélyebb és rejtettebb felkutatása, megismerése? Ahogy az alkotó saját lénye bevetül az alkotásba, elveszti-e a mű saját kapcsolatát ezzel a mélyebb megértéssel?

A minap egy művészeti kiállításon jártam, ott vetődtek fel bennem az alábbi gondolatok. Mi a művész célja? Vagyis mi az alkotó célja? Az említett kiállításon maga a művész is mondott néhány szót, melyek lényege az volt, hogy maga a projekt azért született meg, hogy rámutasson egy bizonyos (másik) művész életútjára, és a művészethez, illetve a hírnévhez való higgadt hozzáállására. Lényeg a lényeg, az alkotás célja valamire való rámutatás, figyelemfelhívás, és nem a puszta gyönyörködtetés. Bár megjegyzem, a puszta gyönyörködtetés is figyelemfelhívás, a gyönyörre, a szépségre való figyelemfelhívás.

Így elgondolkodva jól elkülöníthető ez a fajta szerény alkotói magatartás, amely önmaga tehetségét csak annyira emeli pódiumra, amennyire az alkotás folyamata azt megkívánja; és ennek egy másik változata, majdhogynem ellentéte, amikor a művész „nagyon önmegvalósító akar lenni”, ilyekor célja saját tehetségének kinyilvánítása.

Akárhogy is, az alkotás maga erőt próbáló feladat. Nézzünk csak a történelem mélyére, rengeteg írónk, festőnk, stb., veszte lett saját tehetsége. Nem mondom, hogy belebuktak az erőpróbába, de életünk jelentős mértékben megsínylette azt. Valamit valamiért, ugyebár.

Alapvető kérdés, hogy mit akarnak formába önteni a művészek? Mert valamit formába akarnak, ez bizonyos. Valami elképzelhetetlenül ősi, és felfoghatatlanul sokszínű létezőt akarnak olyan formába önteni, amit aztán műnek nevezhetnek. Saját személyiségük a szita, amin az alapanyagot átrostálják, és ez a rostálás az, amit mi emberi szóhasználattal alkotásnak nevezünk. Úgymond a szobor már eleve ott van a kőtömbben, a szobrásznak csupán ki kell szabadítania. Olyan folyamat ez, melyben a kezdetekkor megpillantott ősi, tiszta és egész ideát addig gyúrjuk, formáljuk, míg kellőképpen rá nem vetül saját személyiségünk, azonban ekkor nem-e tűnik el az a bizonyos tiszta idea? Úgy értem, ha átfessük a Mona Lisa-t, az már nem a Mona Lisa többé. Persze egy átfestett Mona Lisából is visszakövetkeztethető az eredeti, és reflektál rá, kapcsolatban van vele. Ugyanígy minden mű akár akaratlanul, akár akaratlagosan kapcsolatban van a már említett eredeti forrással, különbözőségüket pedig a művész saját egyénisége adja.

Gondoljunk bele, hány és hány művész akarta már formába önteni a szeretetet? Elképesztően sok variáció létezik, vagyis a forma (szobor, festmény, dallam, stb.) eltérő, a jelentés (a szeretet) ugyanaz. Nem tűnik mindez fölösleges munkának? Ha belegondolunk, egy olyan alapvető érzelmet, mint a szeretet, amit egy egyszerű öleléssel, mosollyal, jókívánsággal át lehet adni (ember embernek), olyan összetett formák mögé rejtjük, mint egy falfestmény, vagy mint egy zenemű. Mindeközben várjuk a tapsvihart és a fanfart, hisz ki ne élné meg pozitívan a szeretetet, amit mi magunk, és mellettünk egy maroknyi ember szintén megpillant az adott alkotásban?

Az alkotóknak nehéz elfogadni, ha valaki nem érti az alkotásukat. Ilyenkor egyes esetekben becsmérlik az illető szellemi képességeit, jobb esetben pedig elviselik a kritikát. Vannak nagyon egyedi alkotók, akiket csak tényleg néhány ember ért a Földön, és akik épp emiatt a népszerűtlenség miatt abban a képzetben élnek, hogy műveik lényege fabatkát sem ér. Pedig nem a belső lényeg nem talál elismerésre, hanem a forma, ami eltakarja azt. Sokszor a művészek olyan ábrázolási módokat (nyelveket) alkalmaznak, melyek a többség számára egészen más jelentéssel bírnak, mint a kifejezni kívánt idea. Ide sorolhatók (nagyon sarkalatos példaként) a már-már démoni tetoválások, a horrorfilm jelmezek, az öncsonkítás és a többi.

A fentiek szerint az alkotókat inspiráló érzelmek, ideák, sugallatok minden emberben ott rejlenek valamilyen formában, hisz minden ember ért valamilyen művészeti nyelvet, legyen az az impresszionizmus, az irracionalizmus, vagy a pop-art. Az alkotót ért elutasítás oka tehát egyszerűen az, hogy a megcélzott közönség nem érti az alkotó által használt nyelvet. És itt válik hangsúlyossá a kérdés, hogy érdemes-e? Érdemes-e új, egyéni nyelveket alkotni olyan dolgok leírására, mint a szeretet? Érdemes-e éveket tölteni begubózott magányban saját lelki kohónk tüzét hevítve, hogy végül formát nyerhessen gondolataink tiszta vasérce? Nem-e egyszerűbb és mindenekelőtt célravezetőbb egy ölelés, egy mosoly, egy kedves szó, vagy gesztus?

Az is igaz, hogy az emberben benne van a kalandozás vágya. Bennünk van a vágy, hogy új ösvényeket járjunk be, és az alkotás újabb és újabb lehetőségeit feszegessük. Bennünk van a vágy, hogy lelkünk legféltettebb kincseit ne tegyük közszemére, hanem rejtsük el olyan ajtók mögé, amikhez csak az arra érdemeseknek van kulcsuk. Ez a vágy olyan utakra terel minket, melyek cseppet sem egyenesek, vagy egyszerűek. Olyan utakra, melyeken kipróbálhatjuk saját magunkat, és talán válaszokat is nyerhetünk bizonyos kérdésekre. Azonban azt tartsuk észben, hogy ezek az utak teljes mértékben saját, tudatos döntésünk eredményei, csakúgy, mint a velük járó - sokszor szükségtelen - fáradalmak.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én