A kozmikus Anya és Apa

Tulajdonképpen vízről és tűzről van itt szó, ebben a duális világban nehezen lehetne másképp. Kiindulhatunk a szakrális geometria egyik alapvető alakzatából is, a körből, de szemügyre vehetjük a Dávid-csillagot is. Akárhova nézünk a világban, megjelenik a dualitás, és a dualitáson belüli dualitás. A geometria nem csak papír és ceruza által nyer teret szemünk előtt, alapvető gondolati formáink is geometriai törvényszerűségek szerint léteznek.

A kör, mint motívum elsődlegesnek elfogadott jelentése a tökéletesség. Az Egy és az Egész síkba vetített képe. Mégis megjelenik benne az egységen túl a kettősség is, mivel a síkbeli körrel együtt azonnal megszületik a kint és a bent fogalma.

Az emberi életben felbukkanó kettősségek az ellentétpárokban nyilvánulnak meg. Itt álljunk meg egy pillanatra, szusszanjunk egyet és lazuljunk el. Az előbb az ellentétpárok kifejezést használtam, és azt hiszem ha dualitásról van szó, azaz egymástól eltérő véleményekről, nézőpontokról, akkor a legtöbb ember szintén ezt a kifejezést használná. Azonban ez a kifejezés hibás. Közelítsük meg a hiba lényegét a geometriai formákon keresztül.

Vegyünk egy tiszta fehér lapot és egy fekete ceruzát. Amíg a lap üres, a lapon belül „elméletileg” az egységes fehér szín uralkodik. Nincs törés, nincs szakadás, a lap homogén és egész, egyik pontja teljesen olyan, mint a másik. Azonban! Mihelyt vesszük fekete ceruzánkat és kört rajzolunk vele a lapra, a homogén fehérség megtörik, szétszakad, vagyis tagolt lesz. Megjelenik a kint és a bent. Felvetődik a kérdés, hogy mi hozza létre ezt az „ellentétpárt”? Az ellentétpárt a fekete ceruza hozza létre, és a fehér lap szolgáltat neki táptalajt.

Ha megfigyeljük a körrajzolás folyamatát, azt találjuk, hogy amint formát hozunk létre (bármilyen módon), akár gondolatilag, akár fizikálisan, azzal potenciálisan megteremtjük annak ellentétpárját is. Az előzőekben ugye felvetettem, hogy fogalmi hibát ejtünk, amennyiben az ellentét kifejezést használjuk. Ennek oka, hogy a folyamatot elemezve szó sincs ellentétről, sokkal inkább beszélhetünk (ellentétpárok helyett) kiegészítő párokról.

Az ellentétpár kifejezés ugyanis két olyan létezőt feltételez, melyek úgymond kioltják egymást. A kiegészítő pár viszont olyan kapcsolatot sugall a két létező között, aminek a lényege a viaskodás helyett egymás létnek segítése. Ha megnézzük a mindennapi élet ellentétpárjait, nagyon egyszerűen rájöhetünk, hogy azok valójában kiegészítő párok. Vegyük példának okáért az eget és a földet. Most kíséreljük meg elképzelni az egyiket a másik nélkül. Nehéz? Persze hogy az. Már-már lehetetlen.

A különböző életfilozófiai felfogások, filozófiai irányzatok és vallások, maga a tudomány is, mind-mind profi kör-rajzolók. Ezalatt azt értem, hogy mind megrajzolja a saját körét a lap egy bizonyos részén, majd azt mondja, hogy ami a körön belül van, az helyes, ami kívül, az helytelen. Felvetődik a kérdés, ha a helytelen dolgok mind eltűnnének, lenne-e értelme helyesről beszélni, illetve ha a helyesnek titulált dolgok vesznének oda, a különböző csoportok nem-e a helytelen halmazból rendeznék-e újra be a maguk kis palotáját?

A mai világban a talán legnagyobb ellentétpár az anyag és az, ami azon túl van. A materialista felfogás szerint nincs semmi saját anyagi körén kívül, ugyanakkor vannak olyan filozófiai nézetek, melyek e körön belüli lét (az anyagi lét) végességét hangsúlyozzák, és igyekeznek elhatárolódni tőle.

Ha megkérhetem, gondoljunk most ismét a tiszta fehér papírlapra. Egységes, homogén, minden részlet egyenlő. Most képzeletben rajzoljunk rá egy fekete kört. Képzeljük el, hogy ezek után a körön kívüli fehér rész és a körön belüli fehér rész egyfolytában szapulni fogja egymást, és egymás kárára tör, mivel fenyegetve érzik magukat, saját formájukat, melyet épp az általunk rajzolt kör határoz meg. Ugyanaz a kör, ami elhatárol.

Vegyük észre azt is, hogy épp az elhatárolódás az, ami formát ad saját (vagy sajátnak vélt) énünknek. Ez az elhatárolódás az, aminek következtében azt mondjuk, hogy „én az édeset szeretem inkább, nem a sósat”, „nyáron inkább vízparton nyaralok, nem erdőkben túrázok”, stb. Amikor azt mondjuk, hogy „ez vagyok én” nem teszünk mást, mint kört rajzolunk egy filozófiai fehér lapon. Ez a kör, a membrán a mi mások által is érzékelhető lényünk, ez az, ami meghatároz. A belül lévő fehér lap vagyunk mi magunk, a kívül lévő fehér lap pedig a külvilág. Amint bővítjük a kört, azaz a külvilág több és több dolgát tekintjük saját lényünknek, úgy változik saját képünk is mások szemében.

Tulajdonképpen ebből az emberi aspektusból jól elkülöníthető egy anyai és egy apai szerepkör, melyet a világ szolgáltat nekünk, gyermekeinek. Ezek az aspektusok nagyon jól rávetíthetőek az anyagi létre, és „ellentétpárjára” a szellemi létre. Az anyagi világ a mi Anyánk. Játékos, sokszínű, bölcs és elfogadó. Benne gyökerezik a halhatatlanság, hisz olyan táptalajt biztosít számunkra, mely tele van élettel és örömmel. Ő a körön belüli fehér rész. A másik aspektus az Apa, mely első sorban ösztönző, támogató, fejlődésre sarkalló. Benne gyökerezik a tudás, hisz végtelenségében az élet számtalan aspektusát képes a szemünk elé tárni. Ő a körön kívüli fehér rész.

Mi emberek természetesen a körvonal vagyunk. A képzeletbeli papír pedig jóformán végtelen, ragyogó fehér fényét pedig csak a rajta felbukkanó körök/formák kavalkádja tompítja. Lehetőségeink csaknem végtelenek, viszont nem lehetünk saját magunk inverze. Akárhogy is akarjuk, akárhogy is vágyunk rá, nem lehetünk a körön kívüli fehér rész. Legalábbis nem anélkül, hogy a körön belüli ne lennénk. „Ahhoz, hogy felfele menj, először lefele kell haladnod.” Ahhoz, hogy kifele bővülj, először a belsőt kell magadévá tenned. Mint a fenti sorokból látszik, a dualitás lényege a kiegészítés, a meghatározás, Apa és Anya válnak külön a létben, és hoznak létre gyermeket. Az egyik nem létezhet a másik nélkül, hisz saját létükkel hozták létre a másikat.

loading...
Ajánló
Kommentek
  1. Én